Több évtizedes elmaradást kíván pótolni A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok címmel megjelent antológia, mely harmincegy kortárs lengyel költő műveiből közöl válogatást. A gyűjtemény különlegessége, hogy olyan költők verseit tartalmazza, akiknek még nem jelent meg önálló kötetük magyarul.
A négy nagy, 1930 előtt született lengyel költő, a Nobel-díjas Wisława Szymborska és Czesław Miłosz, valamint Tadeusz Różewicz és Zbigniew Herbert neve ismert a magyar olvasóközönség számára, hiszen költészetük jelentős része magyarul is olvasható. Utánuk, hosszú kimaradás után legközelebb a ’68-as költőnemzedék néhány tagjának költészete jutott el hazánkba, többek között Adam Zagajewski, Ewa Lipska, Bohdan Zadura és Julian Kornhauser kötete jelent meg magyar fordításban.[1] A most megjelent antológiában az 1950-60-as években született költők közül csak olyanok szerepelnek, akik 1990 körül kezdték pályájukat. Ugyanis az 1990-es év korszakhatár a lengyel irodalomban: az ezt követő három évtizedet tekintjük a lengyel irodalom legújabb korszakának.[2] Az 1970-80-as években született, tehát a mai 30-40 éves korosztály mellett a kötetben helyet kap a legfiatalabb költőnemzedék, az 1990 után születettek is, akik a kétezres évek elején kezdték pályájukat. Ilyenformán egyedülálló betekintést enged a napjaink lengyel költészetében zajló folyamatokra, kulturális és társadalmi tendenciákra, sőt a határokon átlépő, globális problémák hatásai is nyomon követhetők benne.
A kötet további érdekessége, hogy fontos szerephez juttatja a kortárs lengyel költőnőket. Tizenhárom nő versei olvashatók benne, egyszóval igen szép számban képviseltetik magukat. Szerencsére ma már egyre több lengyel írónő munkássága jut el hazánkba, magyar fordításban olvashatjuk többek között a Nobel-díjas Olga Tokarczuk munkáit, valamint Sylwia Chutnik és Magdalena Parys is megjelent a magyar könyvpiacon. Mindhárman rendkívül egyedi hangjai a kortárs irodalomnak, érdemes megismerkedni velük.
Az antológia lineáris felépítésű, a költők születési sorrendben követik egymást: az 1959-ben született Andrzej Sosnowski nyitja a kötetet, zárásként pedig az 1995-ös születésű Radosław Jurczak mutatkozik be. Milyen szép keretet ad a gyűjteménynek az ötvenkilenc és a kilencvenöt számmisztikája. Egy antológia szerkesztésekor igen sokféleképpen lehet sorba rendezni a szerzőket; véleményem szerint ennek a kötetnek kifejezetten jót tesz az életkor szerinti lineáris elrendezés, hiszen így olvasóként jól nyomon követhetjük, hogyan alakul-változik az írói beszédmód, a lírai énnel való kapcsolat, a nyelv mint költői eszköz használata az évek során, 1990-től napjainkig. Egyetlen apró hiányosság, hogy a kötetben nincs feltüntetve az egyes versek keletkezési ideje. Véleményem szerint ez segítene tágabb kontextusba helyezni, jobban megérteni a műveket, és jobban átlátni a költészetben zajló folyamatokat.
A versek döntő többsége szabadvers, ez formailag jól látszik: a központozás, a kis- és nagybetűk használata, a különböző szavak valamilyen koncepció szerinti egymás mellé helyezése, a sorok elrendezése mind azt az írói látásmódot kívánják kifejezni, hogy a vers nem egy, a világtól távol vonuló, a köznyelvi beszédnél magasabb rendű entitás, hanem éppen ellenkezőleg, a vers maga is az élet szerves része; a vers megszülethet egy átlagos hétköznapon a fejünkben, lehetnek benne köznapi, akár vulgáris szavak, vers lehet minden szó és mondat, ami kifejezi az ember adott pillanatban megélt érzéseit. Egyszóval igyekeznek lebontani a verssel kapcsolatos klasszikus nézeteket. A szabadversek tulajdonképpen benyomások, impressziók, ide-oda csapongó víziók az agyban. Tökéletesen alkalmas forma a világban uralkodó káosz kifejezésére. Ez az egyik legérdekesebb tanulság, amit a kötet olvasásakor megfigyelhetünk: harmincegy különböző ember, százhuszonkettő vers, a legkülönfélébb témák – de szinte azonos tapasztalat: a káosz, az idegenség, a halál, a semmi hangulatai uralkodnak mindenen.
Már a kötet nyitóverse (Andrzej Sosnowski: Vers [Trackless]) megadja a felütést: döbbenetes képekkel érzékelteti azt a tapasztalatot, hogy nincs semmi. Egyszerű, hétköznapi szavak mögött elképesztően mély gondolatiság rejtőzik. „A vers elveszti az emlékezetét az utcasarkon túl / … / A nővéremet kerestem de nem leltem sehol / Nem volt nővérem tehát nem kereshettem” „A vers elmegy hazulról és soha nem tér vissza / A vers nem emlékszik a házra amely nem volt” „Nincs vers se emlék se nővér se ház”[3] Sosnowskinál nem csak a múlt, a gyökerek, a család, hanem maga az emlékezet semmisül meg, ezáltal megkérdőjeleződik magának a lírai beszélőnek a létezése is. Ez a napjainkban tapasztalható életérzés nem írható le, csak úgy, ha maga a műalkotás is igazodik hozzá: vagyis széttöredezik, elveszíti alakját, sokszor még az érthetőségét is. Így tudja kifejezni azt, amit a lírai beszélő tapasztal, az értelmetlenség, a hiány, az egyéni és csoportos identitás kérdései, a múlt traumái által az egyén káosz-tapasztalatát, a kapaszkodók elveszítését. Hogyan lehetne értelmet adni a versnek, ha az egyéni sors, az élet maga értelmetlen? Hogyan lehetne központozni a verset, ha az életben sem látszanak a kapaszkodók, a biztos pontok? „mindezen dolgok bizonytalanok a föld / és ég nem biztos semmi sem / menekülj előlük amíg még / van hova hisz ez a sötétség most”[4] Ilyenformán a vers és az egyén eggyé válik, egymást kifejező műalkotássá. „magamat rád cserélem / és téged magamra”[5] – írja Eugeniusz Tkaczyszyn-Dycki. A kötetben a szabadversek mellett kiemelném Maciej Robert Kórtörténet[6] című versét, mely formailag akár szonettnek is tekinthető, bár a klasszikus szonett kötött rímképlete csak elvétve valósul meg. A vers témája, a betegség, haldoklás, kórház hétköznapisága és az eredetileg kötött, patetikus versforma találkozása felkavaró kettősséget hoz létre; úgy is mondhatjuk, hogy a forma ad emelkedett hangulatot a hétköznapi eseménynek, költészetté emeli a beszélő gyászát, ugyanakkor a hétköznapi téma visszahúzza a szonettformát a költészet elefántcsont-tornyából a mindennapok szintjére.
Ahogy haladunk előre az időben, napjaink felé, feltűnik, hogy a versek hangneme egyre szélsőségesebb, egyre radikálisabb, szerkezetük pedig egyre töredezettebb, olyannyira, hogy sokszor már a vers értelmezése is nehéz. Szavak, mondattöredékek vannak egymás mellé helyezve, olykor látszólag véletlenszerűen, első olvasásra értelmezhetetlenül. Nem ritka eset viszont, hogy éppen az ilyen szélsőségesen megformált versek rendelkeznek a legszerteágazóbb értelmezési hálóval. Ugyanis nincs egyértelmű szinapszis, nincs beazonosítható lírai én, csak sugallatok vannak, benyomások, érzések, melyekből minden olvasó megalkothatja a saját maga szubjektív versértelmezését. Az ilyen típusú versek aktív befogadót kívánnak, aki képes és hajlandó időt fordítani az értelmezésre, a mélységekben való elmerülésre. Csakúgy, mint egy modern képzőművészeti alkotás befogadásakor, itt is nyitottságra és kreativitásra van szükség. Az értelmet mi, befogadók adjuk, ezért egyazon műnek ezerféle értelmezése létezik.
És ha már szóba hoztam a képzőművészetet, meg kell említenem Jakub Kornhauser öt versének címét: Fehér alapon vörös négyzet (Malevics), Fehér alapon fekete négyzet I (Malevics), Fehér alapon fekete négyzet II (Malevics), Fehér alapon fekete négyzet III (Malevics), Fehér alapon fehér négyzet (Malevics) – a címekkel Kornhauser a lengyel-ukrán származású festő, Kazimir Szeverinovics Malevics absztrakt-szuprematista festményeit idézi meg. Különböző művészeti ágak kerülnek itt párbeszédbe egymással, ami egy megfigyelhető tendencia napjainkban. Nem egyedi eset, hogy „hibrid” műalkotás jön létre vers és festmény, film és színház, költészet és zene szerelemgyerekeként. Ugyanezt mutatja Małgorzata Lebda három versének címe is: közeli: lila, közeli: íz, közeli: álmok – a költőnő a címválasztással a filmművészetet hívja játékba, egy láthatatlan kamerával ad közeli képeket. Nem véletlenül, hiszen Lebda a költészet mellett fotóművészettel is foglalkozik[7]. Rajta kívül más szerzőkre is igaz, hogy több művészeti ágban alkotnak párhuzamosan: Marcin Świetlicki nem csak költő és krimiíró, hanem multimediális művész, különböző zenei projektekben vesz részt, énekbeszéddel adja elő saját szövegeit[8]; Kamila Janiak, más néven Daisy Kowalski hat különböző stílusú zenekarban énekel és dalokat ír[9]. A hangsúly nem a költészet egyeduralmán van, hanem az önkifejezésen, és ehhez hozzátartozik a tartalomnak megfelelő művészeti forma megtalálása. Ha valamit nem lehet elmondani versben, azt talán ki lehet fejezni egy dalban, egy filmben vagy egy festményben, vagy akár mindezek ötvözeteként.
Az antológiában szereplő versek rendkívül sokféle témát vonultatnak fel, a kötet mégis egységesnek tűnik. Az egyén létének és identitásának megkérdőjeleződése, a gyökerek elvesztésének érzése, a testhez és a szexualitáshoz való viszony, az állandó hiányérzet, a hit keresése, a világban uralkodó káosz tapasztalata fogja át az egész kötetet. És ebben a kapaszkodók nélküli világban mégis vágyunk arra, hogy biztos pontot találjunk, valamilyen magasabb rendű létezőt, akinek munkáját felfedezhetjük a háttérben, aki reményt ad arra, hogy az életünk nem teljesen kiszámíthatatlan. Ezt a gondolatiságot érzem Marcin Baran vágyunk egy sámánra című versében: „vágyunk egy sámánra / ki keserű füvek főzetével / mennybe vezeti a lelket / könnyű tenyere simításával / enyhíti a test fájdalmát / homloka egyetlen ráncával / megsemmisíti az ellen tervét / egyetlen szónyi sóhajtással / megfejti mind a világot”[10]. A kapaszkodók nélküli, átláthatatlan, kaotikus világban az ember ismét vágyik arra, hogy felfedezze a rendet, hogy jöjjön valaki, aki értelmet ad az értelmezhetetlennek, akit lehet követni, aki megnyugvást, gyógyulást, békét hoz. Ugyanakkor az embernek fogalma sincs róla, hogy valójában mit vagy kit keres; ezért saját hitet épít magának, saját isteneinek hódol, bálványokat készít, a szónak természetesen a mai, modern értelmében. „vágyunk egy sámánra / és kinek hogy sikerül / misztériumokat űzünk / hipnózist meg joggingot”[11].
A kötet végéhez közeledve egyre inkább előtérbe kerül a tömegkommunikáció és a kibertér témája. „Bárhol is vagy, ha vagy, milyen linkek visznek, / milyen autósztrádák? Hová tűntél előlem, // milyen folyamatjelző sávokon távoztál abból a szobából, / milyen szervereken a városból, …”[12] – írja Radosław Jurczak Pornhub elegies (o) című versében. Nagyon érdekes belegondolni, hogy ez a vers a kötet utolsó verse. Ide érkezünk hát meg a hosszú, évtizedeken át tartó utazás után, a pornhub és a szerverek világába, ez lenne hát napjaink legfrissebb tapasztalata az életről. Az identitásvesztéstől eljutunk a darabokra hullásig, a testünk és az elménk adattá válik egy rendszerben, amit nem ismerünk.
A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok című antológia nagyon érdekes válogatás az utóbbi néhány évtized és napjaink lengyel költészetéből. Érdemes kézbe venni és megismerni, mert ezek a versek lenyomatai mai világunknak, segíthetnek jobban megismerni a körülöttünk zajló folyamatokat, és talán kicsit saját magunkat is.
Süpek Nóra
[1] Pálfalvi Lajos: Fodrászjazz, In. A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2021., 149-150.o.
[2] Pálfalvi Lajos: Fodrászjazz, In. A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2021., 150.o.
[3] Andrzej Sosnowski: Vers (Trackless), In. A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2021., 5. o.
[4] Eugeniusz Tkaczyszyn-Dycki: A vers teste, In: A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2021., 21.o.
[5] Eugeniusz Tkaczyszyn-Dycki: A vers teste, In: A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2021., 20.o.
[6] Maciej Robert: Kórtörténet, In: A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2021., 79.o.
[7] A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2021., 171.o.
[8] Pálfalvi Lajos: Fodrászjazz, In. A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2021., 156.o.
[9] Pálfalvi Lajos: Fodrászjazz, In. A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2021., 161.o.
[10] Marcin Baran: vágyunk egy sámánra, In. A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2021., 26-27.o.
[11] Marcin Baran: vágyunk egy sámánra, In. A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2021., 26-27.o.
[12] Radosław Jurczak: Pornhub elegies (o), In. A sárkány szemébe nézek, és vállat vonok, Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest, 2021., 146.o.
