Én
Idén ősszel vettem egy százéves házat Alsó-Szilézia egyik hegyi falucskájában. Járt hozzá egy kutya, a pofája farkasra hajazott, a teste pedig porlepte jegesmedvére hasonlított. Az egyik füle fekete volt, a másik fehér, mindkettő hegyes és éber. A korábbi tulajdonosoktól ottmaradt némi berendezés, többek között egy konyhaszekrény, egy oszlopos ágy meg egy masszív tölgyfaasztal, telekarcolt lappal, sajátos írásnak tetszett, mindennap megpróbálom megfejteni.
A helységet a németek idején Görbersdorfnak hívták, és arról volt híres, hogy a világon itt volt az első tüdőszanatórium, Hermann Brehmer doktor és utódai a klímával és a megfelelő diétával gyógyították a betegeket. Most Sokołowsko a neve, annak a lengyel tüdőgyógyásznak a tiszteletére, aki néhány évig Brehmer doktor kedvelt, noha kritikus szellemű asszisztense volt, aki makacsul állította, hogy a hideg zuhany és a hosszú séta nem használ az előrehaladott állapotú tüdőbetegeknek. Az a hely, ahol le akartam telepedni, olyan kicsiny, hogy könnyen szem elől lehet téveszteni, olyan, mint egy vékony sebhely, amit lassan ellep az erdő. A régi szanatórium romokban hever, a kisebb üdülők és panziók többsége évek óta zárva van, a háború előtti házak szétmállanak vagy üresen tátonganak. Ez a helység a legkisebb, amelyben eddig éltem, a kutya viszont hatalmasra sikerült, sűrű bundáját csak lóvakaróval tudtam kifésülni. A szőrzet alól előbukkanó rózsaszínű, sebhelyekkel teli bőre finom, akár egy gyereké. Kifésült bundája olyan puha, hogy be lehetne fonni, langyos illat árad belőle, olyan, mint a juharszirupé vagy a tőzegé. Az állat három nappal azután jelent meg, hogy beköltöztem, és a hűvös hajnalban egyszerűen odatelepedett az ól elé, valószerűtlenül fenségesen. A szájából pára gomolygott, és amikor kinyitottam az ajtót, a kutya egyenesen a szemembe nézett, de nem jött oda azonnal.
A falu boltjában elmondták, hogy azelőtt a látnok és gyógyító Bazyl Ochęduszkót kísérgette, akit annyira meggyötörtek a gondok, annyira elfogott a kétségbeesés, hogy eladta a házát egy wrocławi üzletembernek, aztán belefoszlott a völgy fölött súlyosbodó ködbe. Állítólag meghalt, vízbe fulladt, de a holttestét nem találták meg. A városi ember először elvitte valahová a kutyát, majd ezt megismételte, de az visszajött, és vicsorogva kerülgette a házat. Az újdonsült tulajdonos végül megbékélt az ottlétével, habár inkább félelmében, mint jóindulatában, amit hasztalanul igyekezett elnyerni az őslakosoktól azzal, hogy úgy tett, mintha idomulna a helyhez. Valahogy magához édesgette a kutyát, és attól fogva láncon tartotta az ól mellett, a helybeli asztalossal építtette meg, akit Cica Maciejának hívtak, ugyanis, mivel a feleségének megígérte, hogy nem káromkodik, a durvább szavak rímes változatait szokta használni. A cicába ezekkel a falakkal!, így idegeskedett, amikor a könyvespolcokat szerelte fel a házam görbületeire, de pompásra sikerült, mert Cica Macieja valóságos mester. Azt az embert, akitől a házat megvettem, egyszerűen Azottan néven emlegették, mert kezdettől fogva megérezték, hogy hiába az ól, és hiába vágott jó képet a harapós kutyához, többet nem érdemel. Az olyan helyek, mint Sokołowsko, kegyetlenek és szeszélyesek, a jövevényeket vagy királyi módon fogadják, vagy megfejthetetlen logikával kiköpik, mint egy almamagot. A kutya pár hónap múlva eltűnt, Azottan pedig a falut járta, és kérdezősködött, ki kötötte el tőle, mert állítása szerint a láncot elvágták. Azért is vádaskodott, mert a villany- és a vízvezeték állandóan elromlott, ami annál is bosszantóbb volt, mivel mindig a szerelők érkezése előtt javult meg, és egykettőre visszaromlott, miután azok elmentek. Végül árulni kezdte a házat. A kutyának hónapokra nyoma veszett, és csak akkor jött vissza, amikor Azottan már nem volt ott. Akárhol volt is, jól tartották, mert, ahogy nekem elmondták, soványan ment világgá.
A kutya talán messziről figyelt engem, azon töprengve, meg lehet-e bennem bízni, és talán még azt is látta, amint először gyújtom meg a konyhaasztal fölötti lámpát, és érintem meg az asztal lapját. Bazyl Ochęduszko ennél az asztalnál gyógyított a saját forrásvizével, itt idézte meg a szellemeket, és itt jósolta meg a jövőt, meg a múltat is, ami legalább ugyanolyan nehéz mesterség volt Barbara nagyanyámnak és sok ezer társának. Bazyl mindenkivel a saját nyelvén beszélt, közvetlenül, szívhez szólóan. Kvantumenergiája volt a racionalisták részére, a Szűzanya könnye az anyáskodva hívő asszonyok részére, a Szentlélek lehelete a felvilágosult katolikusok részére, és New Age meg Paulo Coelho stílusú halandzsa a könnyen emészthető ezoterikára vágyók részére. Bazyl Ochęduszko kezelése használt ugyan, de az volt a pechje, hogy csak némelyeknek, és semmi sem vált ki nagyobb bosszúságot, mint egy gyógyító, aki a rák végső fázisában lévő páciensek közül csak minden tizediket tudja meggyógyítani, meg egy látnok, aki szokatlan pontossággal találja ki minden ötödik személyről, él-e, hal-e. Viszont a spiritiszta szeánszain mindig megjelentek a szellemek, ezt mindenki megerősítette.
A falu lakói ismerték Bazyl Ochęduszkót, de senki sem emlékezett rá, hogy hívták a kutyáját, mintha az állat az érkezésem előtt lerázta volna magáról az embertől kapott nevét. Szerencsét próbáltam, mert egy olyan új világba beköltözvén, amit nekem ez a falu jelentett, nem lehet élni anélkül, hogy legalább ideiglenesen ne adjak neki nevet, habár ezt a folyamatot inkább idomításnak hívnám. Úgy illesztem tehát egyszerűen a nevet a vélelmezett névtulajdonoshoz, ahogy egy idegen állat elé tolom oda az étellel teli tálat, ha megeszi, rendben van, ha nem nyúl hozzá, várunk egy kicsit, és valami mással próbálkozunk. Ahogy a szürkés fényben egymást néztük, a Bruno volt az a név, amelyik elsőnek jutott az eszembe. Körbeillatozott az erdő, a föld és az izzó szén, amelynek morzsái kaparták a torkomat, olyan bánat nyomasztott, amelyre nincs orvosság, így hát a hirtelen felgyülemlő reménykedésben arra gondoltam, hogy ez az állat ajándékba került hozzám, Bazyl Ochęduszko küldte, hogy megvigasztaljon. Nem tudom, mit gondolt a kutya, de én úgy éreztem, ajándékot kaptam. Ritka és szép ez az érzés, viszonzásra késztet.
Gyere hát, Bruno, menjünk egy sörre. Hiányunk észrevehették, szavalta anyám, a V kezdőbetűs és két tés Violetta annak a költőnek a szavait, akit ma már aligha olvas bárki. Mindenesetre nekem kibírhatatlanul szívszaggatónak tűnik, túl szájbarágósan kétségbeesettnek. De Violetta fiatal korában énekelgették a költő bánattal teli műveit, amelyekből egyformán sugárzott a világ kegyetlenségének az elutasítása és a mindent felejteni jó csodás vadonokba, mocsarakba távozás iránt érzett elragadtatott érzelem. Violetta anyám Stachurát olvasott és dúdolt, és azt hiszem, szerelmes is volt belé a maga módján, mielőtt elvesztette volna azt a képességét, hogy szerelmet érezzen, meg a hitét, hogy rátalál a saját csodás vadonjára. Nem döglünk bele rögtön, ezt várná a halál! Az emberiség-vadonban még meglelhetjük egymást, ezt szavalta, ha magával ragadta egy új remény. Túl késő van, nincsen túl késő!, tétovázott, de végül a cselekvést választotta, egy újabb tervet, amivel ugyanúgy csütörtököt mondott, mint énvelem. Istenem, minden késed énbelém döfted!, kiáltotta, amikor egy újabb csapás roskasztotta le, és a gyász elmúltával olyan forgatókönyvet ötlött ki, amely a korábban már végigjárt úton vezette el a következő kudarchoz. Ez volt a kedvenc idézete, amikor hatévi távollét után megjelent az életemben, mert annyi szúrás érte, hogy Szent Sebestyénre vagy a Hétfájdalmú Szűzanyára hasonlított. Amint tükör vagy valakinek a tekintete, vagy pocsolya közelébe került, megigazította a testébe fúródó pengéket, az egyiket arrébb tolta, a másikat erősebben nyomta beljebb. A V kezdőbetűs és két tés Violettának mindenre volt egy idézete, csak rám nem talált szavakat, ezt mondogatta. Én vagyok az a lány, akihez nehéz volt valami hozzáillőt találni, a lengyel és a világirodalomban egyaránt, noha Violetta Serce egyébként leginkább a bulvárlapok kalandos történeteit szerette olvasni, közben arról álmodozott, hogy egyszer belőle is a hősnőjük lesz. Csak az ufószenvedély kötött össze bennünket, nagy hatást tett rá egy cikk, amely arról szólt, hogy egy ohiói nőt behurcoltak egy repülő csészealjba, és ott megerőszakolták, majd, amikor elengedték, tíz kilóval soványabb lett, meg híres, énrám pedig az, amelyikben zöld emberkék gyerekeket rabolnak el, elviszik őket a bolygójukra, ami teli van szelíd zöld állatokkal. A V kezdőbetűs és két tés Violettának voltak mutogatásra való, és voltak otthoni olvasásra való könyvei, voltak színpadi jelmezei, és voltak csak magányában használatos cuccai, volt kimenős arca, és volt olyan is, ami nagyon ritkán volt látható, leginkább reggel, amikor anyám Papagáj Zbyszek köhögésére ébredt.
Gyere hát, Bruno, mondtam hát, amikor egymással szemben álltunk, én az új házam ajtajában, a más-más színű fülű kutya az ilyenkor üres úton. Menjünk egy sörre. Hiányunk észrevehették, úgy hangzott ez, mint egy varázsige. A kutya felállt, nyújtózkodott, és olyan óvatosan jött oda hozzám, mintha aknamezőn lépkedne. Olyan volt a szaga, mint az olvadó hónak, a csírázásnak és valami édes dolognak. Határozottan volt benne juharszirup. Odanyújtottam a kezem , hogy szagolja meg, hosszúkás farkaspofája tökéletesen beleillett. Nyirkos meleget éreztem az ujjaimon.
Bruno azóta egy lépésnyire sem tágít mellőlem, csak éjjel nem akar semmiképpen bent maradni, és amikor nem tudok elaludni, látom, ahogy a ház körül kering, a holdfényben még jobban hasonlít egy olvadozó vidékén tévelygő, összekoszolódott jegesmedvéhez. Le kell adnia valamennyit a súlyából, és alighanem belenyugodott, hogy naponta egyszer kap enni, maciszerűsége alól pedig egy ragadozó erős teste bontakozik ki. Medvebőrbe bújt farkas. De tudom jól, hogy éjszaka zabál, mert jóllakva tér haza, boldogan, hogy túljárt az eszemen. Tisztában vagyok vele, hogy félelmet kelthet, bár nem támadott meg senkit, de egy rosszindulatú szomszéd, arra gyanakszom, hogy az újak közül valamelyik, jelentette az állatorvosnak, hogy farkasom van.
Az ellenőrzés végett érkező termetes szakállasnak, már az ajtóban, ahol nagy nehezen tudott benyomakodni, ügyetlenül azt hazudtam, hogy ismertem az én Brunóm szüleit. Egy nem fajtatiszta német juhász kant és egy nagy szürke kaukázusi szukát, esküdöztem, a kutya pedig, mintha megérezte volna, miről van szó, egy öleb színlelt közönyével bámulta a szakállast. Az állatorvos megsimogatta a kétféle színű fülű ebet, én pedig, mivel akkor még fogalmam sem volt, mennyire jól ismeri ez az ember a kutyámat, kővé dermedtem, amikor Bruno mancsával a vállára támaszkodott, és farkaspofáját odanyomta a férfi arcához, majd megnyaldosta. Farkasnak szelíd, tréfálkozott az állatorvos, és mosolyogva villantotta ki görbe fogsorát. Ezek a fogak azonnal megtetszettek, majd rögtön ezután az is, hogy nem hasonlított senkire. Amikor másodszor eljött, kucsmagombát hozott nekem. Ez a legszebb tavaszi gomba, a feje sötétes, ráncos, az íze bársonyos. Elég, ha egy pillanatra felforrósított vajba dobjuk, finom tojásos tésztát, pár szelet érett sajtot és szűz olajat tálalunk hozzá. Ha Bunia ezt látná! Nem bízott a gombákban, a sátán művének tartotta őket, félt a félnövényi, félállati természetüktől. Barbara nagymamám, aki imádta a mézet, papírvékony palacsintákat és puha fánkokat sütött mesteri módra, nem ül többé velem asztalhoz, hacsak nem jön vissza Bazyl Ochęduszko, hogy a túlvilágról megidézze.
Az a ház, ahová a ráadáskutyával beköltöztem, a falut keletről nyugatra átszelő egyetlen utca legvégén található, az útból ezután kövesút lesz, majd ösvénnyé kurtul, hogy végül elmosódjék a fűben, a tavaszi virágok között. A réten túl a Száraz-hegyek zárják le a horizontot, ami nekem teljesen megfelel, mert amire szükségem van, az mind itt van. A házam fala rücskös, a szürke fa olyan, mint annak a cirkuszi elefántnak a bőre, amelyik egyikünk történetének a részét idézi fel, de e pillanatban pontosan nem emlékszem, melyikünkét. Az enyémet? V kezdőbetűs és két tés Violetta anyámét? Barbara nagymamámét? Vagy valakiét, aki még öregebb? Bertáét? A szép Bertáét, akit apám Waldenburgban elvitt a cirkuszba, és ott érintette meg a meleg állatot, hogy ezt álmaimban megörököljem? Visszatérünk még erre, noha figyelmeztetnem kell rá, hogy kétségeimet nem fogom a mindentudó narrátor vonzó maszkja mögé rejteni. Ez a meghatározás iskolás korom óta üldöz, és nagy hatást tett rám, mert szinte semmit sem tudtam a származásomról, sem a nagyszüleimet, sem az apámat nem ismertem, a mindentudó narrátorság kívánatos és pompás állapotnak tetszett. Most már bizonyos vagyok benne, hogy nem lehet mindent tudni, sem az olyan valóságosan létező személyekről, mint én, sem Violettáról, Barbaráról a vagy Bertáról, sem a kitalált alakokról. A fiktív lények ugyanolyan kifürkészhetetlenek, mint a hús-vér emberek. A mesélő soha nem mindentudó, de némely narrátorok ezt egyszerűen jól színlelik, és örülnek annak a póznak, amellyel úgy kevélykednek az olvasó előtt, mint páva a farkával. Én arra törekszem, hogy figyelmes legyek, és érdeklődő. Azonkívül felfogadtam egy detektívet, és például épp Adrian Smętowicznak köszönhetem, hogy tudom, hol van most az anyám, habár azt, hogy nincs jelen, nem látom olyan lényegesnek, mint régebben. Az a fontos, hogy emlékszem, milyen a tapintása, akár új érzés, akár örökölt, ha a tenyeremet rásimítom az ostyaszerkezetű falra, és ezt minden adódó alkalommal megteszem, hogy megbizonyosodjam róla, tényleg létezik ez a ház.
Lehet, némelyikteket idegesít ennek a sagának a nem-lineáris idővonala, és azt kérditek, mire jó a múltból a jövőbe ugrálni, meg vissza, nem lehetne-e szépen sorba menni. Ámde minél jobban belemélyedek négyünk történetébe, annál erősebb az a meggyőződésem, hogy egyidejűleg élünk az idő árjának sodrában és ellenében, rángat a múlt meg a jövő, nem vagyunk belenőve a múló jelenbe. Paradoxon, hogy minél messzebbre nyúlik vissza a családom múltja, annál könnyebben tudtam összerakni, ezért teszi rám a rendezettség hatását Berta dédanyám története. De minél közelebb jutok magamhoz, a történet annál inkább hasonlít az élethez, ami mindig egyszerre zajlik három időben, fittyet hányva a lineáris rend iránti vágyra. Én ritkán bukkanok fel ebben a történetben, úgy is mondhatnám, elmosódom a háttérben, néha harmadik, máskor meg első személyben, figyelem, ezek gyakran egymásra rakódnak, folyamatosan olvadnak egymásba. A mesélő és az egyik hősnő, a legfiatalabbik, Kalina Serce ugyanaz a személy. Csak így vagyok képes megragadni azt a felhígult lényt, aki vagyok, és egybekapcsolni ővele, azzal a hézagosan kiismert kislánnyal, aki a Konrad nevű fiút várta, és Bunia nagymamája után sóvárgott. Aztán világgá ment egy túlvilági kéz által felírt tizenegy betűvel, azt a kezet pedig Barbara keze mozgatta a Bazyl Ochęduszkónál tartott spiritiszta szeánszon.
Ne értsetek félre. A múlt nem úgy érdekel, mint a jelenem kivetítődése. Nincs szándékomban mesét alkotni belőle, hogy ezen a módon bizonyítsam be, azért van értelme az életemnek, mert valami képzelt, művi módon kötődik hozzá. Megbízom a tényekben, azok érdekelnek a leginkább. Elmúltam már harminc, és tudom, hogy sokan, akik velem egykorúak, ennyi idősen gyereknek érzik magukat, de én mindig öreges apróság voltam. Így hívott az anyám, és igaza volt, mert amióta az eszemet tudom, úgy éreztem, különös súly nyomja az elmémet, mintha pete rejtőzne benne, amiben ismeretlen teremtmény érlelődik. A halántékomon már meg is jelentek az első ősz hajszálak. Következésképp nincs semmiféle tervem azon kívül, hogy megírjam a család történetét, noha szeretem azt hinni, hogy a végzet irányított ebbe a házba, mert amikor azon a jeges napon úgy döntöttem, hogy itt akarok maradni, még a felét sem tudtam annak, amit most. Csak arra emlékeztem, hogy egyszer már voltam itt. Zöld ruha volt rajtam, turkálóból, meg magas szárú cipő, ami feltörte a lábamat, Bunia mellett ültem, és Szűzanya könnyével kevert vizet ittuk.
Sok év eltelt, mire megint Sokołowskóba jöttem, mert ide vezettek Berta dédanyám nyomai, utána kellett járnom, és meg kellett róla győződnöm, igazat beszél-e Unisław Śląskiban az a sárga hajú bolond öregasszony. Tőle tudtam meg, hogy Berta és az Ifjú gyereket csinált Görbersdorfban, pontosan ezekkel a szavakkal fejezte ki magát, az egész világ első, híres tüdőszanatóriumának régi német nevét használta. Ez a gyerek, akit az erős markú százéves nő szerint ők csináltak, a nagymamám volt, Barbara Serce. Aznap, amikor megváltozott az életem, a romos szanatórium mellett állítottam le az autót, és nekivágtam a kihalt településnek. Csak kisvártatva ötlöttek a szemembe az élet apró jelei, függönyrebbenés egy ablakban, piros nyakörves macska tetszetős faverandán, amely olyan törékenynek látszott, mintha máris leomolhatna az ódon ütött-kopott homlokzatról, kapuban álldogáló két ember. A kacatbolt kirakatában látszó tükörképem, rövid hajam, lesoványodott alakom. Mindazt, amit abban a pillanatban éreztem, rendkívül tisztának és fontosnak, lélegzetelállítónak láttam. A matuzsálemi nő utasítása szerint elmentem a falu végéig, és azon a házon, amiről beszélt, csúnya fehér táblát vettem észre. Eladó. Aztán nyílt az ajtó, és ott állt Azottan.
Belenövök az új térbe, az meg énbelém, és már sötétben is eligazodom benne, amikor a rettegés a lábamat súrolja, de nem borít fel. Biztos kézzel nyúlok be a sötétségbe világosságért, a konnektorok és a kapcsolók az egész házban háború előttiek, ebonitból vannak, és a Barbara Serce lakásában eltöltött gyerekkorom jut róluk az eszembe. Sájsznak sájszok, de német sájszok, zúgolódott Bunia felpaprikázva, de amikor egy esős őszi napon műanyagra cserélték az ebonitokat Ők, az irodások, így suttogta, szótagolva, az i-ro-dá-sok, ami az ő szemében egyet jelentett a hatósággal, a hivatallal, tehát magával a gonosszal és a veszéllyel, akkor sem volt elégedett. Az újak, a naje, így mondta, rosszabbak a régieknél, a változás rosszabb az állandóságnál, a váratlan a nyugtatóan ismétlődőnél. Azért jöttek az irodások, mert pár nappal azelőtt a Barbara által az örökkévalóságnak dugdosott nagy halom holmi alól ki sem látszó konnektor füstöt kezdett eregetni, és ha nem elég éber az Öreg Papagájné, aki szokása szerint a padláson és az ajtónk előtt mászkált valami csak általa ismert ügyben, elevenen égtünk volna el. Bunia élete alkonyán saját magát is német sájsznak titulálta, és szerinte kétségtelenül egész országunk az volt akkor. Ez a Lengyelország egyetlen nagy német-kínai sájsz, így mérgelődött, megzavarodva az új világban az igénytelen holmik túlkínálatától, elkápráztatva olcsó csillogásuktól, csak a műanyag zacskók tetszettek neki, mert azokat ingyen lehetett elvenni, és amikor egymásba tömködte őket, félig átlátszó puha gömböket lehetett belőlük csinálni. Az emberek régen a seggükön ültek, aztán meghaltak, és fertih, most meg Tunisz-csipisz meg Kanári-lárifári, ilyen rímeket faragott mérgesen reppelve, ő maga soha nem utazott messzebbre annál a falunál, amelyikben sok-sok év elteltével ezeket a sorokat írom. Sokáig készülődött rá, hogy meglátogassa Bazyl Ochęduszkót, csináltatott is magának erre az alkalomra két új fogat, amelyek halálfejes koponya hangján csattantak össze.
De ez a történet nem Buniával kezdődik. Van itt még egy asszony, az ő anyja, az én Berta dédanyám. Ha nem lett volna Unisław Śląskiban az a sárga hajú öregasszony, nem találtam volna semmit néhány újságcikken kívül, amelyek tetszésük szerint kavarták össze a részleteket, és ferdítették el a neveket. De ami még rosszabb, némelyek azt is állították, hogy az egész, elejétől a végéig, kitalált história!
Most már tudom, hogy Berta ismerte ezt a házat, amely már az enyém, ezt a repedezett, cirkuszi elefántbőrhöz hasonlóan érdes falú faházat, pedig a szomszéd faluban lakott, ott, ahol ma is él az az öregasszony, aki ragaszkodott hozzá, hogy ismerte Bertát fiatal korában. Mindent elmondott, amit csak tudott, sőt, ahogy előadta, egy kicsit többet is, majd el-elhallgatott, gyengülni kezdett, mintha elapadt volna hallatlan energiájának és életkedvének a forrása. Ha meglátogatom Unisław Śląskiban, a temető melletti kis házában, pusztán csak ül és mosolyog, de nem felénk, hanem valami régi dolgok és emberek felé, akik között dédanyám lelke úgy csusszan keresztül, mint kés a vajon.
Abba a házba, amelyik az enyém lett, és a háború előtt a Glück panziónak adott helyet, a szerelem vezette Bertát. Ámbár azelőtt is bejárt Görbersdorfba, kosárnyi hentesárut hozott a tüdőbetegeknek és az ínyenc orvosoknak, akik kedvelték apjának, Hansnak a húsáruit. Berta pedig már gyerekkorában kitanulta, hogyan adjon a felvágottaknak, pörkölteknek, de még a közönséges heringsalátának, a hekelének is valami kifinomult ízt, valóságos mestere lett ennek. Ebbe a hűvös és csípős mikroklímájú faluba gyalog szokott eljárni, néha pedig valaki elvitte, amint azon az emlékezetes napon is, amikor útközben meglátta a török Naszrallahként is emlegetett Vándorbolgár Krum kocsiját. A kereskedő a második világháború előtti évben először hozott magával segédet, aki olyan szép volt, mint a Berta által kedvtelve olvasott regények hősei.
De biztos csak annyit mondotok erre, hogy kitaláltam. Kételkedve kérditek, Honnan tudja mindezt? Azonkívül ilyen dolgok nem fordulnak elő. hiszen mindenki saját szerencséjének a kovácsa, és általában a saját hibáit ismételgeti meg, és nem azokat, amelyeket az anyja követett el meg a rég halott nagyanyja vagy dédanyja, akiket nem is ismert. És ha elhiszitek, akkor is csak a fejeteket csóváljátok, akárcsak anyám, Violetta, aki szenvedélyes olvasója volt a Botrányok fajtájú bulvárlapoknak, ott egy alternatív életet írtak le neki. Hihetetlen! Micsoda eset! Ez valóban túl sok egy jelentéktelen családnak, amelyben szinte nincs is rendes férfialak. ha egy történetből hiányoznak a nők, nemigen van, aki akadékoskodik, feltételezik, hogy ott vannak valahol, bent a házban, unalmas női tennivalókkal vannak elfoglalva, de a férfiak hiánya mindig is nyugtalanító aberráció számba megy. Tényleg csak alig harmincévesen ismerted meg az apádat? Annyiszor hallottam ezt a hitetlenkedéssel, különös típusú szemrehányással átitatott kérdést, mintha az apahiány azt jelentette volna, hogy nem teljes a létezésem. Közben pedig ez nálunk családi hagyomány, mert az apák egyszerűen eltűntek, ami különféleképpen zajlott le, és némelykor épp a nők voltak ezért felelősek. Valamennyi baleset során, amelyek oly váratlanul estek meg, mint a szerelem vagy a halál, eltűnt valamelyik férfi, és az ő sorsában leginkább érintett nő pedig csontig kifosztva került ki az esetből, egy lánnyal, aki beültetődött a zsigerei közé, vagy a mellén találta magát, ha már világra lökte. A férfiak elestek, meghaltak vagy eltűntek, lehettek jók vagy rosszak, szeretők vagy pusztítók, vagy a források, szóbeli utalások híján egyértelműen nehezen meghatározhatók. Családom története tele van férfi formájú lyukakkal.
A szürkéllő pirkadatban, a farkasok óráján, amikor akkora a csend, hogy csak a ház szívverése és az alvó férfi lélegzete hallatszik, átlépek abba az időbe, amely közülünk az elsőé, a langwaltersdorfi Winifred és Hans Koch leányáé. Tisztán látom őt, mert ugyanolyan magas, mint én, és ugyanilyen vöröses a haja, homloka előtt egy rakoncátlan tinccsel, az ezért felelős gén két nemzedéknyit várt, hogy újra felbukkanjon mindazokat bosszantandó, akik tudni szeretnék, vörös vagy szőke egy nő, és nem egyszerre mind a kettő. Berta Koch szép haja copfban összefogva, erős keze pedig disznófület aprít a kocsonyába, a Brehmer doktor gyógyintézetében lakó tüdőbetegek kedvenc fogásába.
Hermann Péter fordítása
Joanna Bator: Gorzko, gorzko, Znak, Kraków, 2020. 656 oldal
Kép forrása: https://www.znak.com.pl/ksiazka/gorzko-gorzko--180665
A regényről lengyelül: https://www.wydawnictwoznak.pl/ksiazka/Gorzko-gorzko/9256
