Az idei Cseh Filmkarnevál előtt négy filmet tudtam megnézni, az egyik ezek közül a Forman vs. Forman címet viselő életrajzi film volt. Miloš Forman a valaha élt legsikeresebb cseh filmrendező 2018-ban hunyt el. Ez egy tényközlés. Viszont ez a tényközlés egy személyes véleményt is tartalmaz, amely legfeljebb ténynek tűnik csak, ellenben legalább egy kicsit provokatív.
Ízlelgessük egy kicsit ezt a gondolatot. „Valaha élt legsikeresebb cseh filmrendező”. Cseh volt, kétségtelen, a róla szóló portréfilm első két percében elhangzik, hogy Čáslavban született, és hogy az első moziélménye egy olyan szimbolikus esemény volt, amely lényegénél fogva sokkal inkább a tizenkilencedik századi cseh nacionalizmusban gyökerezett, mint a mozi létrejöttében. Nem mondom el mi volt, Forman megteszi a filmben. Sikeres is volt, hiszen két Oscar díjat szerzett, pedig, ahogy az imént írtam, Čáslavban született (!). A film szerint ugyanis Miloš Forman egész élete lényegében összefoglalható ekképp: az a fazon, aki olyan, mint amilyennek a csehek látják, a csehek pedig ilyennek szeretnék látni: Csehország csodálatos gyermeke leküzdve az elé görgetett akadályokat tör előre a világtörténelemben, és a mese végén megkapja az Oscar-díjat. Kétszer is. Ki kapta az Oscart? A csehek. Forman vitrinjében van mindkét szobrocska, de Forman a csehsége nélkül egyet sem tudott volna összehozni. Született Čáslavban, túlélte a háborút, tanult Csehszlovákiában, külföldi barátai voltak, bevette Hollywoodot, és csapó, ennyi, haza lehet menni.
Azt leszámítva, hogy ez a Forman portréfilm még a mélyrétegeiben is ezt akarja mondani az életműről – egy kicsit később részletesebben kifejtem miért –, még mindig egy érdekes portréfilmet kapunk. Végső soron ugyanis az előbb leírt összefoglaló igaz: Forman tényleg szörnyen nehéz körülmények között kezdte, aztán valahogy fokozatosan kilábalt belőle, ez már önmagában szép teljesítmény, valóban méltó arra, hogy a mitikus jelzővel illessük. Ehhez hozzáadódik, hogy sokszor volt egy adag szerencséje is, meg történtek vele olyasmik, amik tényleg filmbe illenek, például én nem tudtam, hogy Václav Havellel egy gimnáziumba jártak, és már itt jó kapcsolatot ápoltak. És sokszor egy adag szerencsétlenség is vegyült az egészbe, például hogy a szüleit a háború alatt eltüntette a Gestapo. Ezzel együtt Forman persze a legtöbb filmben elhangzó nyilatkozatában elmondja, hogy milyen szerencsés volt, amikor éppen egy olyan korszakban kezdhetett alkotni, amikor legalább a kommunizmusban volt némi fellazulás, hogy kivihette a filmjeit nyugatra, hogy összebarátkozhatott ilyen-olyan filmesekkel. Formanból összességében már a hatvanas évekből származó felvételeken is süt az amerikainak tűnő optimizmus és kedélyesség. Ez nagyon kedves légkört teremt a film egészének. Forman saját esztétikai elvei, mivel bőven beszél más filmekről, színdarabokról is, úgy tűnik, kimerülnek az „unalmas-csodálatos” tengely két végpontjában, és ne kérdezzék, hogy ezek mitől ellentétpárok, nem tudom, a film megnézése viszont lehet, hogy segíthet.
A film maga úgy épül fel, hogy miután epizódszerűen bemutatta Forman gyerekkorát és neveltetését, az egyes híresebb filmjeit használja mérföldköveknek, megállóknak. Ez néhány kivétellel az összes filmet jelenti. Szó van itt a filmek elkészüléséről, a fogadtatásukról, bulikról, találkozásokról híres emberekkel, és sokszor közben archív felvételeken nézhetjük a Formannal készült interjúkat különféle nyelveken. Ami viszont ijesztő, hogy a film készítői valahogy úgy szedték össze az anyagot, hogy Forman a filmjeit mindig, vagy szinte mindig a Csehszlovák kommunista diktatúra szempontjából értelmezi. A kommunista diktatúra filmtermését a világ legunalmasabb dolgának nevezi – a filmben mutatnak jeleneteket kommunista filmekből, és higgyék el, Forman nem túloz – de ezután szinte az összes filmes sikerét ehhez a korszakhoz köti. Száll a kakukk fészkére? A Nagy Nővér a diktatúra szimbóluma. Tűz van babám? Az egész bál a rendszer képtelenségének szimbóluma. Hair? A hippik szabadok, Csehszlovákia nem az. Amadeus? A forgatás alatt megfigyelték őket. Stb.
Az persze kétségtelen, hogy a kommunizmuson van miről beszélni, és hogy Forman egyébként tudott is volna, de állandóan, szinte minden filmje kapcsán a „szabadságról” beszéltetni a rendezőt, főleg úgy, hogy a film első 20 percében tőle magától hangzik el, hogy régen nem jó, ha egy film erkölcsi oktatóanyag akar lenni, kicsit unalmas, talán éppen abban az értelemben, ahogy Formannál létezik „unalmas” és „csodálatos”.
Ez teszi mókássá a dolgot, hiszen éppen ebből a két végletből látszik, hogy Forman valami olyasmiben volt egyedülálló, amit nehéz megmagyarázni, még neki magának is. Sokkal valószínűbb, hogy Formannak volt egy nagyon kifinomult hatodik érzéke arra, hogy milyen anyagból lehet jó filmet csinálni, és milyenből nem, és ezt valahogy össze tudta kötni a diktatúrával kapcsolatos élményeivel is, de ez olyan érzék lehetett mint az ízlelés, és most tegyük a szívünkre a kezünket és képzeletben próbáljuk meg valakinek elmagyarázni, hogy milyen ízű a fahéj, ha tudjuk, hogy ő még nem evett. Ezért van, hogy aztán a Jakub Hejna és Helena Trestíková rendezőpáros is a lehető leghasználhatóbb anyagokat szedi össze Forman tévészerepléseiből, de ezek az anyagok sokszor talán éppen a hidegháborús nyugatnak szólnak, és 2019-ben már elég nehéz őket olyan jól értelmezni itt poszt-keleten. Ha van bűne ennek a portréfilmnek, hogy Forman egyébként klasszikusnak és időtlennek számító filmjeit olyan temporális őrültségekhez köti, mint a kommunista diktatúra, vagy a hippik. Egyébként a filmből kiderült, hogy Forman őket is a világ legunalmasabb embereinek tartja, Hair ide vagy oda. Ezek után lehetetlen rosszat mondani róla.
Hanzelik Gábor
Forman vs. Forman,Toldi mozi, február 22., szombat, 17:00
