Posztszovjet nosztalgia, birodalmi tudat és a homo sovieticus új, fogyasztói köntösben – csupa olyan téma, ami önmagában is bír manapság valamiféle egzotikus kicsengéssel, ráadásul egy nemrég megjelent kötet most mindezt lengyel szemszögből veszi górcső alá. Németh Orsolya Posztszovjet non-fiction. A volt Szovjetunió országai és a lengyel tényirodalom című könyvének bemutatóján jártunk.
Éppen a kezdés előtt érkezem meg és a pillanatnyi szusszanás után rögtön csupa ismerős arcot fedezek fel a Kossuth Klub földszinti klubtermében. Olyan érzésem, van, hogy csak összegyűltünk beszélgetni egy jó könyvről, aztán majd egy pohár bor mellett folyik tovább az este. Végig ez a fajta bensőséges hangulat uralkodott, ami kifejezetten jót tett a műfaj néha merev koreográfiájának. Nagyobb teret kaptak az anekdoták, a könyv születésének folyamata, egyáltalán a személyes tényező, sőt nem tipikus módon számos kérdés is elhangzott. De ne szaladjunk ennyire előre.
Németh Orsolya könyve a Nyugat-eurázsiai Idő könyvsorozat hatodik darabja, témaválasztását tekintve tökéletesen illeszkedik annak koncepciójához, ugyanakkor nemcsak a tekintetben úttörő, hogy ez az első magyar szerző tollából született könyv a sorozatban, de egyáltalán ez az első Magyarországon megjelent elemző céllal készült mű a lengyel riportról. A lengyel tényirodalom az utóbbi néhány évben számos kiváló címmel, sőt még egy tematikus folyóiratszámmal is – ne is keressük már sehol, a Nagyvilág folyóirat egykori fantasztikus archívuma eltűnt a digitális világ süllyesztőjében – képviseltette magát a hazai irodalmi életben. Ám mindeddig nélkülöznünk kellett azt a könyvterjedelmű szakmunkát, amely kulcsot ad a lengyel riport-esszé hihetetlen népszerűségnek örvendő – vajon csak sajátosan lengyel? – jelenségéhez és megfelelő értelmezési kontextusba helyezi azt. A helyzet szerencsére most megváltozott.
Kocsis Adrienn, irodalomtörténész-polonista, a kötetet bemutató felvezetőjében hiánypótló jelentőségűnek nevezi azt, és megtudhatjuk, hogy a Posztszovjet non-fiction a szerző doktori disszertációjának átdolgozott, kibővített változata. A kötet felvázolja a műfaj történetét a kezdetektől egészen napjainkig és a lengyel tényirodalom lencséjén át mutatja be az egykori Szovjetuniót, elméleti háttérként pedig a közép-európai viszonyokra is honosított posztkoloniális tanulmányokra támaszkodik.
Németh Orsolya a lengyel riport történeti hátterét és evolúcióját röviden összefoglalva elmondja, hogy egyes vélemények szerint már Jan Potocki, a legendás és a maga korában egyedülálló – egyébként magyarul is olvasható – Kaland a Sierra Morénában című regény szerzőjének műveiben kimutathatók a riport irodalom egyes jellegzetességei, hiszen azok egyszerre dokumentumszerűek és művészi jellegűek. A műfaj valódi kezdeteit és első virágkorát azonban az I. világháborút követően újra létrejövő független Lengyelország idejére szokás tenni, amikor az ország újjáalakulása kapcsán komoly szerep jutott a vezető országos napilapok által közölt riportoknak is. A kommunizmus alatt aztán sajátos, burkolt formában élt tovább a tényirodalom, a rendszer igazságtalanságainak bemutatása helyett az egyéni sorsokra, a nagy összefüggések helyett az egyes részletekre – például, hogy mit főz a sztrájkoló bányász felesége – koncentrált. Adam Michnik, a Gazeta Wyborcza főszerkesztőjének szavait szabadon idézve „lehetővé tette, hogy egy cseppben meglássuk a tengert”. A rendszerváltás után átalakuló irodalmi életben, az új hírközlési eszközök térnyerésével a válság a sajtóriportot is elérte, ám viszonylag hamar újra megtalálta a maga terepét – nem veszett el, csak átalakult.
A szerző úgy véli, hogy olyan nagy múltú műfajról beszélünk, amely tulajdonképpen mindig is jelen volt a lengyel kultúrában, a lengyelek pedig egyszerűen hozzászoktak az elmúlt három évtizedben a szélesebb közönség körében is páratlan, sőt egyre növekvő népszerűségnek örvendő riporthoz. A közelmúlt társadalmi diskurzusát meghatározó történelmi szembenézéshez is kiváló eszköznek bizonyult a műfaj, ahogy a Svédországban élő lengyel származású riporter Maciej Zaremba megfogalmazta: „Lengyelország, mint a kígyó, levedli bőrét”.
Kocsis Adrienn felteszi a téma kapcsán sokakban megfogalmazódó kérdést, azaz, hogy van-e magyar párhuzama a lengyel tényirodalomnak. Németh Orsolya szerint a harmincas évek magyar szociográfiáját szokták ilyenkor említeni, ez viszont valójában nem lehet egy adekvát párhuzam, hiszen a két jelenség érdemben nem hasonlítható össze.
A könyvben szereplő művek kiválasztása során a posztszovjet téma-koncepción belül – az arányok figyelembevételével – tulajdonképpen saját szempontjai vezérelték. Gyakorlatilag folyamatosan születnek az újabb és újabb riportok, szinte minden nagyobb lengyel kiadónak van riportra szakosodott részlege, Mariusz Szczygieł, az egyik legismertebb lengyel riporter-író megalapította a Riport Intézetet, és saját kiadót is létre hozott. Lehetetlen tehát egy művön belül minden vonatkozó szöveget bemutatni, ez a kötet is szükségképpen egy szubjektív válogatás és csak szűkebb merítést adhat a lengyel riport témaköréből. Érdekesség, hogy a posztszovjet térség országai közül Ukrajna csak az utóbbi évek eseményeinek köszönhetően került a lengyel riporterek érdeklődési körébe, a Baltikumról pedig eddig még egyáltalán nem írtak.
Ryszard Kapuścińki írásaival indul az elemzett művek sora, aki még a szétesés előtti utolsó pillanatban ábrázolta a Birodalmat. Riportjait a külső szemlélő pozíciója jellemezte, mondhatni madártávlatból készítette leírásait. Ezzel szemben az utána jövő riportereknél már a perspektíva szűkülését vehetjük észre – hívja fel a figyelmet Németh Orsolya. Krystyna Kurczab-Redlich, aki munkásságnak jelentős részét „a csecsen ügy” bemutatásának szentelte, az új korszak első pillanatainak megörökítésekor mélyebbre, mondhatni egészen az utca szintjéig lement és jóval merészebb témákhoz fordult. Jacek Hugo-Bader pedig a volt Szovjetunió területén tett időnként túlélőtúrákat idéző utazásai során Mariusz Szczygieł szavaival élve már „a patkány farkát is megragadja”. Csakúgy, mint egyébként a kortárs lengyel riport-írók többsége. Jacek Hugo-Badert meg is gyanúsították azzal, hogy túl élénk a fantáziája. Małgorzata Szejnert, a „riportirodalom anyja” ugyanis nem tudta elhinni, hogy tényleg megtörtént vele mindaz, amit a könyvében leírt.
A birodalmi tudat megnyilvánulásainak vizsgálatai nyomán is érdekes ív rajzolódik ki, ha az eredményeket a történelmi-földrajzi kontextusra vetítjük: a legerősebben a fehéroroszoknál van jelen, és annál kevésbé lesz hangsúlyos, minél távolabb kerülünk Moszkvától.
A közönségből érkező kérdésekre válaszolva Németh Orsolya elmondja, hogy egyértelműen folytatásra érdemesnek tartja a témát, mivel már a könyv írása közben számos olyan cím jelent meg a piacon, amiről utólag nézve szívesen írt volna. Ez volt ugyanis az az időszak, amikor a Majdanon történt események miatt jelentősen megnőtt a lengyelek körében az Ukrajna iránti érdeklődés. A tényirodalom új, hangsúlyos irányvonalának az életrajzi műveket, a vitatott státuszú államokról szóló könyveket és az olyan komplexebb típusú riportokat látja, mint Mateusz Marczewski Koliste jeziora Białorusi című kötete. Érdekesnek tartja a vele egykorú szerzők furcsa nosztalgia által inspirált műveit a szocialista Lengyelországról, mint például Anna Sulińska riportját a korszak légiutaskísérőiről, és szívesen olvasna izgalmas riportokat Közép-Európáról.
Zárásképpen még egyszer szóba kerül Mariusz Szczygieł, aki Nie ma című riportkötetével idén elnyerte a rangos lengyel Nike-díjat, felidézve ezzel mindenkiben Szvetlana Alekszijevics Nobel-díját, aki habár nem lengyel, de feltétlenül említésre érdemes a riport műfaja kapcsán, hiszen egész munkássága tanúskodik arról, hogy igenis van érvényes válasz arra az örök és látszólag feloldhatatlan kérdésre, hogy tekinthető-e szépirodalomnak az irodalmi riport.
Vas Viktória
Németh Orsolya: Posztszovjet non-fiction. A volt Szovjetunió országai és lengyel tényirodalom, Örökség Kultúrpolitikai Intézet, 2019.
Fotó: Nyugat-eurázsiai idő
