Bruno Schulzot már évtizedek óta a lengyel irodalom élvonalában tartották számon, amikor körvonalazódni kezdett az, hogy mit is kell érteni e próza mitológiai kötődésein. Az alábbiakban Władysław Panas A ragyogás könyve. A kabbala Bruno Schulz prózájában című kötetéből ajánlunk egy rövid részletet. A szerző elemzéséből egy olyan átfogó vízió bontakozik ki, melynek egyik pólusa a kozmogónia, a másik pedig az eszkatológia. A monográfia nemcsak azoknak szól, akik jobban el akarnak mélyedni Bruno Schulz életművében, de azoknak is, akiket érdekel, hogyan használható fel a kabbala az irodalom és a képzőművészet vizsgálatához, vagy akik ezen keresztül szeretnének közelebb kerülni a zsidó ezotériához.
Amikor azt olvassuk Schulz egyik nyilvános közleményében, hogy: „A Fahajas boltok bizonyos receptet ad a valóságra, egy speciális szubsztanciafajtát statuál.” (FB 370.) – nincs kétségünk afelől, hogy kozmogónikusan értendő kijelentésről van szó. Az sem vitás, hogy ez közvetlenül kapcsolódik az Értekezés a próbababákról című elbeszélésben kimondott mondathoz: „A Demiurgosz fontos és érdekes alkotó recepteknek volt birtokában.” (FB 37.). Ezért is lehet patrónusa mindkét mondat e tanulmány kozmogóniai részének. Amikor azonban végighallgatjuk ebben az Értekezés-ben az apa által kifejtett véleményt: „Nem tudni, lesz-e valaha lehetőség e receptek rekonstruálására.” (FB 38.), a kijelentés nyilvánvalósága, amelyet eddig szinte ösztönösen elfogadtunk, kezd, legalábbis részben, szertefoszlani. Meggyőződtünk ugyanis arról, hogy Schulz, aki – az általa teremtett alakokkal ellentétben – nem csupán, mondjuk így, a másodrendű Demiurgosz szerepére akart igényt tartani, az alkotó „receptek” rekonstrukciójára tesz kísérletet a műveiben, amellyel egyben saját világot is próbált alkotni.[1] A szerző fentebb idézett nem szépirodalmi közleménye bizonyítja, hogy meggyőződése szerint sikeresen végződött a kozmogónia kísérlete. Mindenekelőtt azonban maga a mű itt a fő bizonyíték, amelyet a kozmogóniai folyamatok megörökítésének lát a befogadó.[2] És ha egy kutató azt állítja, hogy Schulz prózájában bonyolultabb mondattani szerkezetek fordulnak elő, mint Roman Ingarden Vita a világ létezéséről című nagyszabású filozófiai értekezésében, azon nem tudunk különösebben csodálkozni.[3] Mivel Schulznál sokkal bonyolultabb dologról is van szó, mint akár a világ létezéséről folytatott legbonyolultabb vitában – a világ teremtéséről.
Az abszolút kezdet problémája alighanem leküzdhetetlen nehézséget jelent a tudományos gondolkodás számára. De még ebben a kérdésben is megpróbálhatunk kimozdulni a „mélységek legaljáról”. Csak meg kell változtatni mind a leírt valóságszintet, mind pedig a leírás nyelvét. Az anyag és az anyagi világ képei helyett – mozgás. Többé-kevésbé így jár el a mai kozmológia (és a kapcsolódó tudományágak), amely például a galaxisok egymástól való távolodásának sebességét, a kémiai elemek bomlásának gyorsaságát elemezve próbál következtetni a világmindenség kezdetére. Mindazonáltal a paradigmát, amely – látszólag – megtörhetetlen, a következőképpen határozhatjuk meg: akárhogy is fogjuk fel a kezdetet, akármikor és akárhol is következett be, mindig az átmenetet fogja jelölni abból az állapotból, amelyben valami még nem volt, abba az állapotba, amelyben ez a valami már létrejött. Egyszóval mindig a nemlétből a létbe vezető átmenetről fog szólni.
A fenti megjegyzést azért tesszük, mert a reflexiónak épp ezen a szintjén áll meg – mint láttuk – a schulzi kozmogóniai regresszió. Abszolút zéró-pontra kerültünk, ahol még csak alakulóban van a „recept a valóságra”, a „semmiből való előcsalogatás” receptje, ahol „speciális szubsztanciafajta statuálódik”. És, hogy mennyire speciális ez a szubsztanciafajta, azt a fentebb idézett önkommentár további részében mondja el Schulz:
„Ez a valóságszubsztancia állandóan az erjedés, csírázás, a lappangó élet állapotában van. Nincsenek halott, kemény, korlátozott tárgyak. Minden a saját határain túlra diffundál, csak egy pillanatig marad egy adott formában, hogy aztán minél előbb elhagyhassa azt.” (FB 370.)
A kortárs fizikában két aspektusa, illetve dimenziója van a szubsztanciának. Nevezetesen a matéria és az energia, az anyag és az erő[4] alakítják. A „szubsztancia statuálása” így a matéria megalkotását és az azt mozgásba hozó energia létrehozását jelöli. Így van ez a Schulz által ábrázolt világban is.[5] Már az eddigi elemzések folyamán is észrevehettük, hogy ennek az abszolút kezdeti „semminek” az „anyagában” valamilyen energia mező alakul ki, közelebbről meg nem határozott energia munkál, amely mozgatja ezt az „anyagot” eljuttatva azt az „alkotó plazma” állapotába. Tudjuk azt is, hogy eme „statuáló” erők ritmikusan dolgoznak és, hogy ez egy lüktető ritmus. Csakhogy semmiféle kétség ne legyen e kérdésben, idézünk még egy példát Schulztól a Piłsudski-mítoszról írt eszmefuttatásából. Íme e mítosz a „nulladik szakasz” állapotában, „kezdetben”: „Formátlanul lógott a levegőben, beáramlott és kiáramlott a lélegzettel. Potenciális mítosz volt, mítosz-őselem, maga a nagy mítoszhoz való formátlan dinamika” (PL 29.; W. P. kiemelése). Van már tehát egy egész „pulzus” sorozatunk: „apály” – „dagály”, „összesűrűsödés” („összehúzódás”) – „kirobbanás” („kiterjedés”), „beáramlás” („belégzés”) – „kiáramlás” („kilégzés”). Ezek alkotják azt, amit Schulz „formátlan dinamikának” nevez – tiszta, pulzáló energia és más semmi, energetikai séma, amelyen csak most kezdhet el megtelepedni a képi matéria.
Kicsit alaposabban is szeretnénk foglalkozni a schulzi szubsztanciának ezzel az energetikai aspektusával. Hiszen olyan erőről van szó, amely „statuálja” és mozgásba hozza az olvasó elé terjesztett egész ábrázolt világot. Itt két kulcsfontosságú kérdés van. Először is a mozgás kezdete, az a pillanat és pont, ahol végbemegy a mozdulatlanságból a mozgásba való átmenet. Másodszor a mozgás iránya és jellege. Vajon rendezett és célirányos mozgással vagy a „részecskék” kaotikus, rendszertelen és entropikus mozgásával van dolgunk? Ha Schulz munkássága, a szerző saját bevallása és a mi eddigi megfigyeléseink szerint is „receptet ad” a valóságra és „szubsztanciát statuál”, ha kozmogónia, akkor a fenti kérdéseknek egy, az eddig tárgyaltnál bővebb anyagban is vissza kellene köszönnie.
Egyelőre csak a fabula problémájára kapunk végső magyarázatot. A történet útja nem az abszolút kezdethez vezet, mivel akkor nem lenne mit elmesélni – ott csak a „formátlan dinamika”, az absztrakt, ám ritmikus mozgás van. A schulzi kezdet – a semmiben pulzáló lehetőség.
Pálfalvi Lajos és Vas Viktória fordítása
Władysław Panas (1947–2005), a Lublini Katolikus Egyetem professzora a szemiotikából indult ki, de érdeklődése nem korlátozódott az irodalomra, a lengyel–ukrán határvidék teljes kulturális spektrumára kiterjedt. Kutatási témái közt ugyanúgy megtalálható az ikon teológiája, mint az olyan Messiás története, akinek már a világ teremtésével kezdődik a küldetése.
Władysław Panas: A ragyogás könyve. A kabbala Bruno Schulz prózájában, ford. Pálfalvi Lajos és Vas Viktória, Typotex, Bp., 2019.
***
Jegyzetek
[1] Moshe Idel, a zsidó misztika egyik legkiválóbb ismerője úgy véli, hogy az apának az Értekezés-ben kifejezett igénye a demiurgiára nem vizsgálható a Teremtővel való versengésre tett kísérletként, mivel – amit mellesleg elég világosan hangsúlyoz az elbeszélés – kizárólag a „második” teremtésre korlátozódik. (M. Idel, Jewish Magical and Mystical Traditions on the Artificial Anthropoid, 1990; Idel véleményét innen idézzük: V. Nelson, Spacer ulicą Krokodyli: Bruno Schulz przybywa do Ameryki, przeł. K. Zabłocki, Literatura na Świecie, 1992/3. 254., 5. lj. Vö. szintén Šalumun-Biedrzycka véleményével (i. m.). Mint láthatjuk, Schulz álláspontja viszont egész másnak tűnik.
[2] Számos közleményben megjelenik a nézet, hogy Schulz életműve kozmogónia: a legkorábbiaktól, például Witold Gombrowicztól kezdve (Twórczość Brunona Schulza, Apel, 31, a Kurier Poranny melléklete, 1938. 112; idézet a másodközlés nyomán: Uő., Varia, Paryż 1973. 205.), aki „új világok szinte isteni teremtését” figyelte meg Schulznál, a kortársakig, például John Updike-ig (Skromny geniusz Bruno Schulz, przeł. J. Zieliński, Literatura na Świecie, 1980/8. 356.), aki azt állította, hogy Schulz „teológia nélküli kozmogóniát” ír, hogy „prózájának feladata […] a világ újjáépítése, mintegy a töredékekből, amelyek átvészeltek egy példátlan pusztulást”. Természetesen ebben a sorban helyezkednek el a Schulzról szóló irodalomtudományi tanulmányok korábban említett szerzői is.
[3] Ld. P. Wróblewski, Charakterystyka składniowo-stylistyczna prozy Brunona Schulza, Prace Filologiczne, 1980, XXIX., 289-307. Vö. Jarzębski, i. m., XXXV.
[4] Vö. W. Heisenberg, Prawo natury i struktura materii = W. H.., Ponad granicami, Warszawa 1979. 203-210. Ld. még: C. F. von Weizsäcker, Materia, energia, informacja = C. F. W., Jedność przyrody, Warszawa 1978. 404-432.
[5] Jerzy Jarzębski (Schulz: spojrzenie w przyszłość = Czytanie Schulza, 306-320.) hívta fel nemrég a figyelmet Schulz természettudományok – a matematika, a fizika, a műszaki tudományok – iránti érdeklődésére és érdekes kísérletet tett arra, hogy egymás mellé helyezze Schulz műveit és bizonyos, a kortárs tudomány és reflexió terén megjelenő áramlatokat. Schulz „szubsztancia” fogalma lehetne az egyik bizonyíték arra, hogy létezik olyan kapcsolat, ami gondolkodását a huszadik századi tudományhoz, ez esetben az elméleti fizikához fűzi.
