Jó dolog irodalmi díjat kapni, de az is jó, ha az embernek lehetősége van arra, hogy adjon valakinek. Különösen akkor, ha akadnak a látókörében olyan írók, akik megérdemelnék az elismerést, de méltatlanul mellőzik vagy egyenesen üldözik őket. Mintha ilyen íróknak találták volna ki a Visegrádi Alap Keleti Partnerség Irodalmi Díjat (VEaPLA) a pozsonyi Comenius Egyetem Kelet-Európa kutatásával foglalkozó szlavistái (akik bátran túlléptek a hagyományos orosz filológia keretein). A Visegrádi Alap támogatásával meghirdetett, évente kiosztott díjat szlovák, cseh, lengyel és magyar tagokból álló kuratórium ítéli oda – nagyrészt a helyi szakértők ajánlásaira hagyatkozva, hisz ki mondhatná el magáról, hogy naprakész ismeretei vannak a fehérorosz, az ukrán, a moldvai, az örmény, a grúz és az azeri irodalom legújabb fejleményeiről.
De miért jutalmazza (szerény 3000 euróval) Közép-Európa a posztszovjet Kelet-Európát és a Kaukázust? Ennek vannak regionális és összeurópai okai is. Kezdjük az utóbbiakkal. A keleti partnerség az EU külpolitikai stratégiájaként fogalmazódott meg. Azt az üzenetet küldte a szovjet tagköztársaságokból lett független államoknak, hogy támogatásra számíthat náluk az európai orientáció, hisz az EU is érdekelt abban, hogy jól működő demokráciák épüljenek ki a közvetlen környezetében, amelyekkel egyre szorosabb kapcsolatokat épít ki, abban a reményben, hogy idővel ezek az országok is csatlakozhatnak hozzá. Ha pedig felgyorsul ez a folyamat, Moszkva már aligha tudja újra gyarmatosítani őket. Mindez nemcsak logikusnak, hanem magától értetődőnek, kölcsönösen előnyösnek látszott. Kár, hogy itt nem részletezendő okok miatt nem maradt sem pénz, sem energia a megvalósítására.
A regionális ok a következő: a Jalta utáni Közép-Európa évtizedeken át próbálta meggyőzni arról a szabad világot, hogy „elrabolt Nyugatként” jobb sorsra érdemes, árulást követtek el azok, akik a háború végén kiszolgáltatták Moszkvának, ezért Nyugat-Európának nem is befogadnia, hanem visszafogadnia kell. Joggal gondolhatnánk, hogy az a közép-európai értelmiség, amely olyan ékesszólóan tudta megfogalmazni a panaszait, nem marad érzéketlen a nem orosz Kelet-Európa iránt akkor, amikor már elérte ezt a célját. Lelkiismereti kötelessége támogatni azokat, akik – mint Mikola Rjabcsuk megfogalmazta – évtizedekkel később, orosz nyomásnak kitéve vívják a maguk bársonyos forradalmait (már csak azért is, mert, mint az orosz Jevgenyij Vodolazkin Brisbane című regényében olvastam: nincs olyan természeti törvény, mely szerint a gáz csak keletről nyugatra képes áramlani, ezért senki se merje provokálni Oroszországot).
Lengyelországban láttam is jeleit ennek a szolidaritásnak, Magyarországon viszont teljes érdektelenséget, majd a moszkvai birodalmi nézőpont elfogadását tapasztaltam. Mintha visszatért volna az a hidegháborús szemlélet, amelynek évtizedekig a kárvallotjai voltunk: ma a legtöbben Magyarországon nem összetett, részben keleti, részben nyugati identitású független nemzetek országait, hanem egyszerűen orosz érdekszférát látnak a térségben. A kulturális teljesítményükre pedig természetesen senki sem kíváncsi (leszámítva a szűk szakmai köröket).
Szóval ezen a helyzeten akartak változtatni néhányan a díj kitalálásával, abban a tudatban, hogy a keleti partnerség politikájában a visegrádi államoknak kell kulcsszerepet játszaniuk, hiszen ők állnak a legközelebb nyelvileg, kulturálisan és történelmileg a nem orosz Kelet-Európához. Ebbe a misszióba illeszkedik ez az irodalmi díj, amelyet az elmúlt három év könyvterméséből kiválasztott legjobb mű szerzője kap. Az erőviszonyok előzetes felmérése alapján mindenki az ukrán irodalom elsöprő sikerét várta – mintha ilyen kontextusba kerülve egyszerre viszonylag nagy irodalommá vált volna. De pár évig nem igazolták ezt az eredmények.
Szóval 2014-ben, a kezdet kezdetén máris borult a papírforma, és a fehérorosz író, költő és filozófus, a posztkolonializmus jeles képviselője, Ihar Babkou kapta a díjat Perc című regényéért, amint arról be is számolt annak idején a Szláv TeXtus. Babkounak azóta esszékötete jelent meg magyarul, jó lenne, ha ez a regénye is hozzáférhető lenne (István Anna már lefordította) – azóta a folytatása is elkészült. Az is együtt jár a díjjal, hogy a mű megjelenik az egyik visegrádi ország nyelvén (ezt a művet szlovákra fordították). A díjátadót a Comenius Egyetemen szervezték, ezen a szerző is részt vett. Tehát jól sikerült az indulás, Babkou jól szerepelt a nyilvánosság előtt, a könyvet is jól fogadták Szlovákiában – de nem jutott el más országokba, noha lengyelül korábban több kötete is megjelent. Ezt már csak azért is fájlalom, mert a hiperintellektuális szerző mintha épp ebben a regényében kezdene közvetlenebbé és közérthetőbbé válni (a Nagyvilág 2015, 7. számában olvasható részlet belőle Perc. Három történet címmel Bárász Péter fordításában).
Mint a zsüri tagja, nehezen tudtam elképzelni, hogy a kaukázusi és az azeri irodalomnak is komoly esélye lehet. De már 2015-ben nemcsak képbe került, hanem rögtön be is futott egy olyan író – a nahicseváni születésű Akram Aylisli (1937) –, aki nemcsak irodalmi teljesítményéért, hanem erkölcsi maximalizmusáért is elismerést érdemel. A Kőálmok című regény sorsához több közünk van, mint gondolnánk. A nemzeti klasszikussá vált azeri író az uralkodó ideológia szerint a legnagyobb hazaárulást követte el ezzel a művével: szolidáris mert lenni az örményekkel, volt bátorsága az örmények üldözéséről írni.
Már 2006-ban elkészült a mű, de a szerző tudta, hogy rengeteget veszíthet a publikálásával. Az késztette a kétségbeesett gesztusra, hogy diadallal hazatérhetett Budapestről a baltás gyilkos, Ramil Safarov. Miután megjelent a regény orosz (szerzői) változata – hol máshol, mint a Druzsba Narodov (A Népek Barátsága) című folyóiratban –, elszabadult a pokol. Elvették a nyugdíját, az Azerbajdzsán Népi Írója titulust, megbélyegezték, meghurcolták. Természetesen nem engedték ki Pozsonyba átvenni a díjat, így az ünneplés sem volt olyan kedélyes az üldözött író távollétében, mint egy évvel korábban. A cseh nyelv volt soron, a cseh kiadást támogatta a Visegrádi Alap, de szlovákul is megjelent a mű, amely egyébként is igen szép nemzetközi karriert futott be. 2014-ben még Nobel-békedíjra is javasolták olyan kiemelkedő gondolkodók, mint Immanuel Wallerstein. Furcsa érzés volt mindezt „kívülről”, „odaátról” nézni. Most mi vagyunk a Nyugat, a szabad világ, díjat adunk egy írónak, aki nem akármilyen tettet hajtott végre (mint amikor Szolzsenyicin Nobel-díjat kapott), Bakuban pedig buzgó fiatalok égetik a könyveit és az arcképeit (ahogy a Szovjetunióban ítélték el a fejőnők Paszternakot, mert „lejáratja az országot”).
Aztán harmadszor, 2016-ban végre befutottak az ukránok – és mivel mi voltunk soron, magyarul is megjelent Szofija Andruhovics Felix Austria című regénye (a lengyelek persze visegrádi támogatás nélkül is kiadták). Mivel az apja, Jurij Andruhovics már jó két évtizede jelen van Magyarországon, volt alkalmam elcsodálkozni a nemzedékek közti szerepcserén. A magyar irodalomban ahhoz szoktunk, hogy az első generáció klasszikus írói erényekkel tűnik ki, a következő viszont, már elszántan kísérletezik, nem a hagyományok ápolója, hanem megtörője. Itt minden fordítva van, nehéz lenne Jurijnál elszálltabb, mégis komolyan veendő írót találni, Szofija viszont mintha a tékozló lány ellentéte lenne, a posztszovjet káoszból visszatért volna a klasszikus modernség legnemesebb hagyományaihoz.
Mivel a díjazott művek közül csak ez olvasható magyarul, nézzük meg kicsit alaposabban, már csak azért is, mert a pozsonyi ünneplés mellett egy budapesti könyvbemutató is összejött. Induljunk ki abból, hogy a magyar irodalomtörténetben is végbement a térbeli fordulat. Papp Ágnes Klára A tér poétikája – a poétika tere című monográfiájában vizsgálta ilyen szempontból többek között a XIX. század végi, XX. század elejei kisvárosok irodalmi ábrázolásait. Jellemző módon ezek a városok a maguk idejében egyáltalán nem megszépített formában jelentek meg a regényekben. A szereplők a metropoliszokkal szembeállított, nehezen elviselhető környezetként érzékelték ezeket. A nagyváros ellenmítoszaként a periféria jelenik meg az olyan művekben, mint Flaubert Bovarynéje. Az egyén magára marad, befelé fordul. Részben ennek a tapasztalatnak köszönhető, hogy a kisváros toposza szintén a modern életérzés reprezentatív kifejezője.
Ha a XX. századi történelmi tapasztalatok birtokában tekintünk vissza ezekre a városokra és lakóikra, nem az az első gondolatunk, hogy mennyivel szegényesebb az életük, mint a nagyvárosi flâneuröké. Öntudatlanul is azt keressük a világukban, ami azóta elveszett. Kétségkívül ilyen érték az egykori Stanisławów kulturális, vallási és nyelvi sokszínűsége, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó boldog évtizedeinek békebeli civilizációja. Mégsem adhatjuk át magunkat a nosztalgiának, hisz a Felix Austria cím mindezt a kirakatba teszi, ezzel pedig ironikusan kétségbe is vonja. Így a regény nem tekinthető a nyugat-ukrajnai Galícia-kultusz részének. Már csak azért sem, mert ezt a világot az ukrán cselédlány, Sztefanija nézőpontjából látjuk. Bár együtt nő fel a doktor lányával, Adelával, így a magasabb körök létszférájára is rálátása nyílik. De mivel ragaszkodik a maga földhözragadt nézőpontjához, állandóan leleplezi a kisvárosi társasági élet illúziógépezetét.
A szereplők egyáltalán nem érzik úgy, hogy a perifériára szorultak volna – mégis mi lenne a központ számukra, Bécs? –, számukra Stanisławów a világ közepe. Itt zajlik az élet, megtalálnak mindent, ami fontos számukra. Ugyanakkor a regény melankolikus pillanataiban már érezni a közeledő katasztrófát. Szofija Andruhovics nem egyszerűen ráhangolódik a Monarchia mítoszára, hanem játszik azokkal az irodalmi kódokkal, amelyekkel naggyá tették ezt Közép-Európában, a XX. század utolsó évtizedeiben, majd átértelmezték a független Ukrajnában. Anna Zagórska szerint fontos szempontokkal gazdagodik a regény interpretációja, ha figyelembe veszünk olyan kulcsszövegeket, mint Danilo Kiš Homo poeticus és Josef Kroutvor Közép-Európa. Anekdota és történelem című esszéje.
De sokkal jobban érdekli ennél a szerzőt legfőbb témája, a női identitás. A történetet Sztefanija, a cselédlány meséli el egyes szám első személyben, aki különös szimbiózisban él „úrnőjével”, Adelával. Mindent lát, mégis mintha kívülálló lenne. Kapcsolatuk nem illeszthető bele a társadalmi sémákba, alá- és fölérendeltség helyett inkább egymásra utaltság és kölcsönös kiszolgáltatottság jellemző erre. Ez távolról emlékeztet arra, hogy Gombrowicz írja le a Testamentben az úrfi és a parasztgyerekek bonyolult játszmáit, csak most mintha ugyanezt nem a saját kulturális kódrendszerét elfogadni nem tudó nemes úrfi, hanem a cseléd nézőpontjából látnánk. Adela felöltözni sem tud Sztefanija nélkül, aki viszont nem tud másképp élni, csak úgy, hogy része marad Adela életének, még a nászútra is elkíséri, megy az ifjú párral Budapestre és Bécsbe.
„Nem vagyunk barátnők, nem vagyunk testvérek” – próbálja magyarázni Sztefanija ezt a függőséget, de nem talál szót erre a kötelékre. Mivel nem tudja definiálni a helyzetét a családban, súlyos önértékelési zavarokkal küzd, rögeszmék kerítik hatalmukba, csak a saját nézőpontját képes elfogadni. Mintha mindez már a kezdet kezdetén eldőlt volna, amikor félreértette nevelőapja végakaratát, aki utolsó szavaival nem azt kérte, hogy szolgálja mindvégig Adelát, hanem arra biztatta, hogy élje a saját életét. A tragédia sajátos keretbe foglalja a történetet.
A regény szép nemzetközi karriert futott be, és mintha jobban reagálnának rá a Monarchia egykori területein. Igen tanulságos, hogy amikor Ausztriában is kiadták, a fordító lemondott az eredeti címről (Der Papierjunge, 2016). Nyilván azért, mert Ausztriában nincs olyasfajta monarchianosztalgia, mint azokban az országokban, amelyek legkésőbb a szovjet megszállás idején alaposan átértékelték a múlt e részét. Úgy látszik, a mítosz elevenebben él a perifériákon. Remélhetően hamarosan a film is elkészül, így még többen megismerhetik a történetet és az egykori Stanisławówot.
A pozsonyi szakasz ezzel le is zárult, kis szünet után a prágai Károly Egyetem vitte tovább a projektet. Új szempontok merültek fel. Korábban magától értetődő volt, hogy Szvetlana Alekszijevicset a Nobel-díj után már nem kínálhatjuk meg ilyen szerény elismeréssel. De a többség Szerhij Zsadanról is úgy gondolta, hogy annyi elismerést kapott már máshonnan, hogy erre a díjra már „nem szorul rá”. Kimaradt egy év, aztán megint győzött egy ukrajnai író, Vlagyimir Rafejenko (1969). Az „ukrajnai” jelző nem véletlen, mert a donecki Rafejenko orosz íróként ügyködött, amíg Ukrajnában lehetett kétlaki egy orosz író. A napok hossza (Dolgota dnyej, 2017) olyan író műve, aki Ukrajna mellett áll ki, amikor döntésre kényszerül, de továbbra is az orosz nyelvhez van kötve, az orosz infernóról is csak oroszul tud írni – de persze eztán már el van zárva az orosz könyvpiactól. A mű két részből áll: az első regény, a másodikban pedig az egyik szereplő novelláit olvashatjuk. A regény a háborúról szóló mese (az Ötödik Róma fürdőben nyomtalanul eltűnnek a megszállók, és minden reggel az ukrán himnusszal kezdődik), a novellák megmaradnak a realizmusnál. A szerző a háborús trauma feldolgozását segítő terápiai műnek nevezi, amely „az új Ukrajna születésének misztériumát” is bemutatja. Április 11-én vette át a díjat Prágában, a könyv hamarosan csehül is megjelenik.
Pálfalvi Lajos
