A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatták be Sergiusz Piasecki A Nagy Medve szerelmese című izgalmas regényét, amely tavaly év végén jelent meg a Rézbong Kiadó gondozásában, a Felczak-könyvek sorozat keretében. A bemutatón Pálfalvi Lajos polonista, irodalomtörténész és Száraz Miklós György író beszélgettek a műről, a szerzőről, és rengeteg egyéb érdekességről. A regényből Csizmadia Gergely színművész olvasott fel, Darvas Kristóf pedig tangóharmonikázott.
Pálfalvi Lajos azzal kezdte, hogy Sergiusz Piasecki olyan figura, akiről érdemes lesz beszélni, még mielőtt rátérnek a regényre. A Nagy Medve szerelmese – mely leginkább kalandregényként definiálható – kapcsán felhozta Margócsy István az Élet és irodalomban megjelent Ex librisét (ÉS, 2019. március 1.), amelyben négy kalandregény kísérletet vesz górcső alá. Margócsy itt arra jut, hogy nem igazán jók ezek a művek, és hogy jelenleg nem létezik e műfaj a magyar irodalomban, mivel nincs meg az a távolság, ahol ezek az események megtörténhetnek. Pálfalvi szerint, ha a kezébe kerülne Piasecki regénye, megtalálná azt, amit keres. Kérdés viszont, hogy írói szempontból hogy látszik ez.
Száraz Miklós György szerint ennek a négy szerzőnek a célja, hogy megragadják az olvasót, hogy megbotránkoztassanak. Piaseckiről azonban semmit sem tudott, a nevét sem hallotta azt megelőzően, hogy felkérték erre a bemutatóra, így, mielőtt olvasni kezdte a könyvet, próbált az interneten kutakodni, és bár sok mindent nem talált (Piaseckiről lengyelül érhető csak el nagy mennyiségű anyag –a szerk.), nagyon érdekesnek tűnt. Elmondása szerint úgy kezdte el este tízkor olvasni, hogy ez kötelesség, mivel majd beszélgetni kell róla, majd mikor fél kettőkör felnézett, csak azért tette le, mert reggel hatkor kellett kelnie. Ennél aligha létezik jobb reklám egy könyvnek. Az írónak Gion Nándor művei jutottak eszébe A Nagy Medve szerelmeséről, de nem a stílus miatt, hanem mert azok szintén tele van fura figurákkal, csetlő-botló alakokkal, bűnözőkkel. A soknyelvűséget érezte nála fontosnak, illetve a népkeveredést, és ez Piaseckinél is nagyon karakteresen jelen van, nem is lehet mindig tudni, melyik hős ukrán, melyik orosz, melyik lengyel vagy éppen litván. Száraz ezenkívül már az elején hangsúlyozta, hogy Piasecki kalandregény szerinte abszolúte szépirodalom.
Pálfalvi Lajos egyetértett abban, hogy Gion Nándor nagyon jó párhuzam a kalandregényhez, hiszen ő is nyitott a Balkán és Közép-Európa felé, regényei kvázi átjáróházak. Piasecki kalandregénye a mai Fehéroroszország közepén játszódik, az első világháború után ott húzódott a szovjet-lengyel határ. A szerző identitására is jellemző ez a kettősség, Pálfalvi tud olyan emberről, aki nem gondolta, hogy lengyel íróként kell kezelni, de Sergiusz Piasecki tudatosan kötődik a lengyel hagyományhoz. Elmúlt húsz éves, mikor elkezdett lengyelül tanulni, elég gyorsan ment neki, mert ráért a börtönben. Apja egy eloroszosodott lengyel nemes volt, postamester a mai Fehéroroszország területén, a középosztályhoz tartozott. Anyja viszont egy fehérorosz cseléd, akit apja el is zavart, így Sergiusz Piasecki egyetlen alkalmat kivéve soha nem láthatta az anyját. Az anya egyszer kijátszotta az apát, és néhány órára ellopta saját fiát, de apja visszahozatta, és a következő szeretőjével nevelte fel. Az a nő rafinált szadista volt, ezenkívül otthon egyáltalán nem hangzott el lengyel szó. Aztán kitört a világháború, Piaseckit evakuálták, elkerült belső Oroszországba, az ottani oroszok pedig idegennek tartották. Itt bőven voltak renitens diákok, de ő túltett rajtuk, például a tanfelügyelő ellen fegyveres merényletet szervezett, amiért javító intézetbe került. Innen tizenhat évesen szabadult, amikor kitört a forradalom, és Moszkvába ment, ahol rászokott a kokainra.
Pálfalvi Lajos arra is felhívta a figyelmet, hogy Sergiusz Piasecki lengyel identitása úgy alakult ki, hogy egyrészt válaszolnia kellett valahogy az oroszok heccelésére, másrészt 1917 után el kellett döntenie, hogy a bolsevikok oldalára áll, vagy a másikra, és ő az utóbbit választotta. Így ez az identitás először nem is lengyel volt, hanem birodalomellenes, a birodalom ellen lázadó perifériával azonosult, életét a kommunizmussal való harc határozta meg, egy fehérorosz szervezet tagja lett, amely a lengyel-bolsevik háborúban a lengyel hadsereg oldalán harcolt.
De nagy kérdés, hogy mi történik egy emberrel, amikor le kell tenni a fegyvert? Be tud-e nagyon fiatalon illeszkedni egy hétköznapi, kiszámítható életbe? Sergiusz Piasecki nem tudott. Pálfalvi Lajos szerint Száraz Miklós György az ilyen emberre azt szokta mondani, nem író, hanem téma. Mi a helyzet tehát Piaseckivel, hogyan lehet egy ilyen emberből író?
Száraz szerint inkább az a kérdés, hogy A Nagy Medve szerelmese szerzője szépíró-e? Ő íróként, nem nagyon konyítva az irodalomtudományhoz, úgy véli, feltétlenül az. Még akkor is, ha a regény bestseller vagy ponyva, hiszen olyan, ponyva, amely kitűnő tárgyilag, Raymond Chandler vagy Georges Simenon műveihez hasonlítható. Amikor olvasás közben előtérbe került benne az író, aki figyel a fogásokra, szóhasználatra, teljesen megdöbbentett, hogy ennek az embernek olyan karakterei vannak, hogy leesik az ember álla, süt belőle az élet, nem összegyúrt alakok, rendkívül erőteljesek, plasztikusak, a beszédük, a mozgásuk, a leírásuk, talán Gogolnál érezhető ugyanez. Szerinte erre két magyarázat adható, az egyik az átéltség, hogy a valóságot írja, igazi figurákat ír, a másik a szakma. Az is megfordul az ember fejében, hogy egy profi kiadó van mögötte, és a regény nem egy elsőkönyves szerző munkájának hat, hanem egy profi, dörzsölt íróra utal, aki nem dumál mellé, úgy megy a könyv, mint kés a vajban.
Pálfalvi Lajos ezután visszakanyarodik a pályaképhez, amelyet ott hagytak félbe, hogy van egy lefegyverzett ember 21-22 évesen, be kellene illeszkednie a társadalomba, de ez képtelenségnek tűnik. Hiába konszolidálódik az ország, ő nem tud, a lengyel titkosszolgálatnak dolgozik, de nem keres annyit, hogy ne kelljen bűnözőnek lennie. Eközben csempész is, és az is előfordul, hogy lebukik, 25-26 éves korára már három évet ült börtönben. Aztán eljön a pillanat, amikor ez már a hírszerzésnek is sok, megszabadulnak tőle. Piasecki ekkor próbál az idegen légióhoz csatlakozni, de nem veszik be, mert lengyel tiszti rangja van. Ezután Vilnába megy, ez volt holtpont, érdekesség, hogy cipője péládul nem volt, de forgópisztolya igen. Egy fillér nélkül indul útnak, menet közben kirabol három kereskedőt, akiktől 1100 złotyt zsákmányol. Ezek után bemegy a börtönbe, hogy letegye az óvadékot egy barátjáért, de az közben kiszabadult, ő erre ad a börtönigazgatónak negyven złotyt, hogy fejlessze a börtön könyvtárát. A maradék pénzt elmulatják, majd bekokainozva kirabolnak egy vonatot. Ékszereket és 150 złotyt zsákmányolnak. Az egyik nő azonban nem akarta odaadni az ékszereit, őt fejbe is kólintották, ami súlyosbító tényező volt. Piaseckit emiatt halálra ítélik, ha nincs a titkosszolgálati múlt, ki is végezték volna. Így viszont tizenöt évre változtatták az ítéletet. Ezt 1926 körül kezdte meg, sok időt le is töltött belőle. Börtönfelkeléseket szervezett, így végül a legszigorúbb börtönbe, a Szentkereszt-hegyibe került. Ott kezdett el írni, de előtte megtanult lengyelül. Két olyan regényt írt, amelyet a börtöncenzúra visszatartott, mert beleírta a titkosszolgálati sztorit, ebben azért van csak csempészet, hogy nehogy ezt is visszadobják.
Száraz Miklós György itt megjegyezte, hogy a kezébe került egy 1962-es kölni kiadás, amelynek fülszövegében azt írták, annyira életszerű, igaz a történet, hogy később a lengyel rendőrség bizonyos embereket ez alapján azonosítani tudott. Bár lehet, hogy ez csak reklámfogás. Száraz valahol azt is olvasta, hogy az egész csempészetet fedezetül használta a titkosszolgálati tevékenységhez. De könnyen lehet, hogy ez csak szépítés. Az viszont biztos, hogy A Nagy Medve szerelemsében nincs szó kémkedésről, vagy, ha van, az halálos veszélyként merül fel. Hiszen ha csak csempész az ember, nem lövik agyon.
Pálfalvi Lajos szerint az a fontos, hogy valaki politikai tevékenységet folytat, vagy lop. Vilnában, Bárhory István Egyetem kutatóközpontja hívta fel a figyelmet arra, hogy a kommunistáknak új jogi normáik voltak, ha valaki ezen a területen tevékenykedett, akkor volt a legnagyobb biztonságban, ha elkövetett valami apró köztörvényes bűnt, mert ha lopással lebukik, akkor már megbízható, nem végez politikai tevékenységet. És hogy hogyan lehet írni a legszigorúbb börtönben? Csak számozott füzetet használhatott, talált egy mártogatás töltőtollat, teában oldott fel vért, azzal írt, de nagyon hamar teleírta a lapokat, így aztán más színnel keresztben is teleírta. A kései szakaszban a szerkesztője bevitt neki merített papírt és töltőtollat, de rögtön utasította, hogy papírt vigye el, mert nem számozott, a tollnak viszont saját bevallása szerint jobban örült, mint a pisztolyának.
Érdekes ezenkívül – jegyzi meg Pálfalvi –, hogy a harmincas években, amikor már felfedezték Piaseckit, divat volt Lengyelországban a nem írók által írt vallomásos irodalom. A kor híres riporter-írója, Melchior Wańkowicz felfedezte fel Sergiusz Piaseckit, bement hozzá a börtönbe, és az egyik legnevesebb kiadónál akarta kiadni, ahol egyébként Bruno Schulz és Witold Gombrowicz művei is megjelentek. Tizenötezer złotyt ajánlottak A Nagy Medve szerelmeséért. Ezután mentőakció indult, hogy kiszabadítsák az ekkor már tüdőbajjal küszködő szerzőt a börtönből. A kiadónak volt pénze jó ügyvédre, fel lehetett építeni a védelmet. Kegyelmet kértek, a belügyminiszter-helyettes el is olvasta a könyvet, aláírta a kegyelmi kérelmet, de volt két feltétele. Egyrészt azt mondta, ha Piasecki megkap tizenötezer złotyt, megint börtönbe fog kerülni, mivel elszórja majd a pénzt, úgyhogy, ötszáz złotyt kaphat meg havonta, másrészt pedig kezeltesse magát Zakopanéban, és ne menjen vissza Fehéroroszországba. Szép karrier lehetett volna, ha nem tör ki két év múlva a háború.
Száraz Miklós György ezen a ponton megjegyezte, végig az volt az érzése, ez a könyv valahol egy fontos lengyel tett, miközben a szerző nem mocskolja a bolsevikokat vagy szovjeteket. Eközben pedig az ő csempészviláguk tiszta és egyenes, törvényes a maga módján, ezzel szemben jelenik meg a mocskos, rendezetlen „igazi világ”. Vajon ez csak valamiféle Robin Hood vagy Rózsa Sándor áthallás, ami nagyon lengyellé teszi a regényt?
Pálfalvi Lajos tapasztalat az, hogy a mű nagyon megérintette a lengyel olvasókat, de anélkül is működik a dolog, hogy valaki lengyel lenne. Piasecki halála után például az olaszok hatalmas szuperprodukciót készítettek belőle. Mást jelent a lengyeleknek és mást a világ egyéb részein. Van egy régi mítosz, mely szerint valaki nagy érdemeket hoz a hazájáért, de az nem méltányolja, hanem a legjobb fiait mellőzi, akik harcolnak, de aztán nyomorban élnek. Lengyelország a harmincas években még fiatal állam volt, fontos kérdés volt, mi lett azokkal, akik áldozatot hoztak ezért. A regényben pedig a határvidékről van szó, ahol sok lengyel harcolt a függetlenségért, és a rigai békében kvázi önként odaadták az oroszoknak a területet a nemzetiség többség miatt. Hiszen nem célszerű olyan területeket az országhoz csatolni, amelyek szétfeszítik majd. Akik harcoltak, nem mehettek vissza a földjeikre, a semmi közepén találták magukat. Megrázó könyveket írtak erről. Az pedig imponált a lengyeleknek, hogy Sergiusz Piasecki önként, tudatosan választotta a lengyelséget, később katolizált is. Mintha az asszimiláció visszafordítható lenne.
A második világháborúban előbb-utóbb Franciaországban, aztán Londonban kötött ki Piasecki. Száraz Miklós György ennek kapcsán azt a problematikát veti fel, hogy míg ebből a regényből és a A vörös tiszt naplójából is az derül ki, hogy a szerző távol tartja magát a politikától, a második világháború után mintha tudatosan politizálna. Harcos antikommunistává lett, még Czesław Miłoszt is lebaloldalizta, azt állította, együttműködik kommunistákkal.
Pálfalvi Lajos szerint Piasecki megértéséhez itt az a kulcs, ha az ember elképzeli, mit jelent a keleti front. Képzeljük el, hogy a háború szovjet megszállással kezdődik. Mi itt ahhoz vagyunk szokva, hogy az oroszok a háború végén érnek ide egy romhalmazba, amikor már mindenki demoralizálódott, bemocskolódott a kollaborációval. De képzeljük el, hogy a békebeli, szabad világban megjelenik a Vörös Hadsereg Litvániában, Fehéroroszországban, a németek pedig sehol sincsenek. Nagyon más tapasztalat ez, fordítva kezdődik az egész. Piaseckinek drámai feladat jutott a háború alatt: Kivégző osztagban, halálos ítéleteket hajtott végre. De nem tett katonai esküt, mert nem volt hajlandó végrehajtani olyan ítéletet, amellyel nem ért egyet. A Honi Hadsereget Londonból irányították, nyugati szemlélet uralkodott, az oroszokat a szövetséges szövetségesének tekintette. A keleti lengyeleknek nem az volt az érdekük, hogy az oroszok minél nyugatabbra vonuljanak. Piasecki azt is jól tudta, hogy a Honi Hadseregbe beépültek a kommunisták, Józef Mackiewiczet (Oroszországban született lengyel író, politikai kommentátor, emigrálni kényszerül, leginkább dokumentarista prózájáról ismert-a szerk.) halálra ítélték, Piasecki mentette meg az életét. Így viszont szembe került a Honi Hadsereg vezetésével. A háború után Londonban és Walesben élt, szegényen, mert kirabolta a kiadója, aki saját zsebre rakta el a bevételt New Yorkban. Sergiusz Piasecki teljesen marginalizálódott, mert nem tanult meg angolul. Következő nagy témája egy háborús trilógia volt, illetve, hogy súlyos konfliktus a lengyel emigrációval.
És mit írt 1935 után 15-20 évvel? – tette fel a kérdést Száraz Miklós György. Vajon a szerző, akiben ő megtalálta a szépírót, mit tud még hozni ezután a fiatalkori élményanyag után? Esetleg egykönyves író?
Pálfalvi Lajos azt mondja, Piasecki belejött az írásba, írt egy regényciklust. Az önéletrajzi, háborús ciklus mellett vannak szatirikus művei a kommunizmusról, ez minden lengyel emigráns missziója volt. Pálfalvi a fentebb felmerült Czesław Miłosz kapcsán még elmondja, nagyon súlyos személyes konfliktus volt közte és Sergiusz Piasecki között. Piaseckinek a későbbiekben is tragikusan alakult a magánélete: A háború alatt Tomaszewicz álnéven feleségül vett egy vilnai nőt, akinek korábban Miłosz „nyálas” verseket írt, a nő szeretője lett, majd végül Miłosz abortuszra kényszerítette és otthagyta. Piasecki emiatt nem bírta elviselni, ezért elfajult el a dolog. A háború alatt születette a feleségétől egy fia, de menekülnie kellett, nem várhatta meg a második orosz megszállást, soha többet nem látta viszont a gyereket, támogatni sem tudta Angliából a kiadó miatt. Ki akarta vinni a családot, de nem tudta, a fia és az unokája 1990-ig nem tudta, hogy ki az apa és a nagyapa, csak akkor merte az unokának elárulni a nagymama. Végül a szerzői jogok is hozzá kerültek, egyébként a mai napig Tomaszewicz néven él.
Németh Orsolya
