A fehérorosz helyzet halmozottan sok kérdőjelet vet fel nem csak kulturális, hanem irodalmi és politikai vonatkozásban is. Egyrészt már maga a megnevezés sem egyértelmű, hiszen egyesek fehérorosznak, mások pedig belarusznak esetleg belorusznak hívják őket. Olyan ritka helyzetben van ez az ország, hogy az anyanyelvüknek vélt fehérorosz nyelvet – alapvetően politikai és kulturális okok miatt – kisebbségi nyelvként beszélik a saját országukban.
Ennek köszönhetően irodalmuk is elég érdekes képet mutat, hiszen annak elsődleges közvetítőnyelveként az orosz szolgál. Erre szemléletes példa Szvetlana Alekszijevics, fehérorosz származású írónő, aki minden bizonnyal nem részesedhetett volna irodalmi Nobel-díjban, amennyiben műveit anyanyelvén írja. Jelen recenzióban bemutatott kötet is nagyon jól reprezentálja a fehérorosz nyelv helyzetét, hiszen a magyar fordítás is a lengyel alapján készült, tehát egy közvetítő nyelvre volt szükség ahhoz, hogy a hazai olvasók is kezükbe vehessék.
Babkou neve valószínűleg eléggé ismeretlenül csenghet a magyar olvasó számára, hiszen mégis egy fehérorosz nyelven alkotó szerzőről beszélünk, akinek először jelenik meg teljes kötete magyar nyelven. Illetve a problémát tetézi, hogy nem igazán a filozófiai művek kategóriája az, amely a bestseller lista élén szokott szerepelni. Ezért is érdemes egy hosszabb összefoglalóban bemutatni ezt a művét, nehogy egy olyan értékes és tartalmas kötet, mint A Fehérorosz Királyság, a feledés homályába vesszen. Pár szóban azonban érdemes beszélni a szerzőről is, hiszen ő maga sem egy mindennapi jelenség. Ihar Babkou filozófia szakon végzett a Minszki Egyetemen és később Vilniusban és Minszkben is tanított, érdeklődését tekintve pedig a posztkolonialista diskurzus az, amely őt kiemelten foglalkoztatja. Mindeközben nem „csak” filozófus és esszéista, hanem költőként is alkot, számos verset pedig ő maga fordított kínairól fehéroroszra. Kulturális szinten tehát a munkássága eltagadhatatlan fontosságú. Elsődleges célja ebben a kötetben egy olyan nem hétköznapi szituáció körvonalazása, ami a fehérorosz egzisztenciát, illetve annak válságát veszi górcső alá. Egyrészt kísérletet tesz arra, hogy a fehérorosz lét válságos helyzetét reprezentálja a külsős olvasó számára, másrészt pedig igyekszik azt térben is elhelyezni. Fontos kérdésként merül fel ugyanis, hogy az ország vajon melyik térséghez tartozik. Talán Közép-Európa keleti része? Vagy éppenséggel Nyugat-Eurázsiáról beszélünk? Bár a szerző több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, de már az is nagyon fontos szempont, hogy vitaindító fejtegetésekbe kezd.
A művet látva azt tapasztaljuk, hogy ez nem egy hétköznapi filozófiai szöveg, mivel a szerző nem csak filozófus, hanem művész is. Így válik érthetővé, hogy a mű olvasása közben miért kell olyan filozófiai irányzatokkal számot vetnünk, mint az esztétika, hiszen magának a műnek a problémája esztétikai is egyben, mivel a művészeten, az irodalmon keresztül igyekszik ontológiai problémákra választ találni. Jelentős továbbá az a számottevő tény, hogy a szerző nem csak nyugati kontinentális filozófiát, de a keleti filozófiákat is alkalmazza elemzései során. Azzal, hogy példákkal erősen alátámasztja a gondolatait, úgy tűnhet, hogy az önálló tézisek elvesznek a rengetegben, de éppen ellenkezőleg. Ezeket ugyanis olyan céllal vonja be az elemzésekbe, hogy mindenki számára láthatóvá váljon: a fehérorosz műveltség meglehetősen közel áll az európaihoz. Ugyan más filozófusok fogalmait hozza be, de ezáltal válik számunkra, a kívülállók számára is sokkal érthetőbbé, hogy milyen lehet a fehérorosz metafizika.
„El kell ismernünk, hogy a fehéroroszok csak azért maradtak fenn nemzetként, mert a lengyel-orosz történelmi korszakban mindvégig a kozmoszban éltek, nem a történelemben.” Fontos ezt az utóbbi idézetet kiemelni a műből, hiszen nagyon jelentős dilemmákra világít rá. Az elemzés ugyanis ennél a pontnál veszi igazán kezdetét. A XVI. században a még független Fehéroroszországban eljött az a pont, hogy a Bibliát ófehéroroszul olvashatták, és teljes értékű keresztényekként részesültek az európai kultúrában. Ekkoriban még minden jel arra mutatott, hogy a fehérorosz is egy önálló nyelv és egy önálló nemzet Európa peremvidékén, de a lengyelesítések és oroszosítások következményében ez a láng kialudt. Évszázadokig más országok vezetőségeinek volt kiszolgáltatva, ma pedig a fehéroroszok egy másik kérdéshez érkeztek: mit tegyünk a függetlenségünkkel? Most kezdődik a fehéroroszok önreflexív korszaka, amely talán hozzásegíti őket ahhoz, hogy önállósodjanak. Ez utóbbi függetlenség ugyanis elsősorban kulturális szinten fontos. Ezen a szinten kap továbbá érvényességet a posztkolonializmus olyan értelmezése, mint Ewa Thompson A birodalom trubadúrjai című munkájában a posztszovjet területekre való rávetítése. Továbbá Babkou képben van a térséget érintő, már évtizedekre visszanyúló hagyománnyal, amely igyekszik a közép-európai dilemmát megfejteni. Ehhez több szerzőt is említhetünk, akik szinte teljesen megfeledkeznek fehérorosz barátaikról. Czesław Miłosz például úgy véli, hogy amit mi Közép-Európának nevezünk az gyakorlatilag a Német- és Oroszország között húzódó terület. Itt ezzel a határral bár ki lehetne békülni, hiszen ezek szerint a fehéroroszok is idetartoznak, de külön nem esik róluk szó. Ennél kirekesztőbb Milan Kundera A megrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája című esszéje, miszerint Közép-Európa az a térség, amely erősen a Nyugat hatókörébe tartozik és kulturálisan is függ tőle. Ugyanakkor ebben az esszében még az ukránokról sem esik szó, nemhogy a fehéroroszokról, de például a litvánok sem kapnak helyet Kundera Közép-Európájában. Erre a kérdésre viszont Babkou sem ad választ, csupán elindítja a problémát egy olyan szellemi hullámvasúton, amely csak arra vár, hogy megálljon valahol.
Ezeket a posztszovjet romokat szimbólumként nagy előszeretettel használják a fehérorosz, ukrán, de néha még a galíciai szerzők is. Ehhez nem is kell különösebben messzire mennünk irodalmi ismereteinkben, hiszen elég megemlíteni Andrzej Stasiuk, sikeres lengyel író nevét, aki egész életművét e köré a fogalom köré fűzte fel, bár nem olyan filozofikusan, mint ahogy Babkou tette jelen művében. A rom és az újjászületés szimbólummal a szerző szerint az elsődleges probléma az, hogy ezáltal meghiteleznek maguknak és nemzetüknek egy új és sikeresebb korszakot, amely sokkal ígéretesebb az előzőnél. Ugyanakkor közben eltűnt a Nagy testvér, kikerültek az árnyékából, már cinkos összekacsintások sincsenek, hiszen nincs ki ellen. Ez viszont bizonyos fokú válságos helyzetet okoz, mert a szomszédos országok egymás problémáival egyre kevésbé lojálisak. Továbbá ez az álmodozás az új korszak iránt nem csinál mást, mint a politikai nyomástól sikeresen megszabadul, mégis 1991 óta nem tud elszakadni az újjászületés retorikájától. Ezt kell sutba vágni és létrehozni a kulturális hagyományt a már megszerzett szabadsággal.
Ezen hagyomány megalapozásaként fontosnak találja a fehérorosz nyelv művelését az irodalomban, és pont ennek fontosságát példázza az, hogy sorra említ a műben fehérorosz szerzőket a XIX. és XX. századból. Az idézett versekből jól láthatjuk azt is, hogy ez a probléma, amely keretbe zárja az egész kötetet, elég régre nyúlik vissza. Levonható belőlük az a tanulság, hogy a halál, az elmúlás a legnagyobb tanítómester, és a legnagyobb igazságokra tanítja az embert vagy akár egy egész nemzetet. Megéneklik az összeomlást, bemutatja azt a lélekromboló tényt, hogy ugyan sopánkodhatunk, de először saját magunkkal kell szembenéznünk mielőtt bárkit hibáztatnánk saját nyomorú sorsunkért. Ilyen idézett költők: Uladzimir Zsilka, Francisak Bahusevics vagy Alesz Razanau. Viszont afelett sem érdemes átsiklanunk, hogy az a fehérorosz misztikus élmény, amelyet itt olvashatunk a versekben, nem csak fehéroroszok tollából ismerhetők meg. Erre kiemelkedő példa Adam Mickiewicz a méltán jól ismert lengyel romantikus szerző, aki az Ősökben alapul vette ezeket a misztikus hagyományokat. Más írásaiból is ismerhetjük az irodalomnak szentelt bizalmát, mivel Lengyelország is több mint 100 évre eltűnt Európa térképéről és nemzeti tudatának megmaradását a nemzeti irodalomban látta – ugyanúgy ahogy a fehérorosz értelmiségiek látják saját irodalmukban.
Ezeket a nemzeti kérdéseket legtöbbször hajlamosak csak a saját hazájukra kivetíteni, és nem tanakodnak el azon, hogy talán nem is az ő helyzetük a legrosszabb. Ugyan itt nem erről van szó, de szimpatikusnak vélhető, hogy nem csak a saját példájából indul ki a szerző, hanem itt említi a Balkánt is. A fehéroroszkérdés ugyan kitér arra, hogy netalán közép-európaiak-e, de a Balkán esetében már nem találkozunk ilyen felvetéssel. Nekik ugyan létező identitásuk van, de fel sem merül a Közép-Európát definiáló szerzőknél, hogy ezt a területet bevonják a fogalomba. Litvánia és Ukrajna néha felbukkannak, de a Balkán soha. A nemzeti identitás kapcsán ugyan megmosolyogtatók lehetnek azok a viccek, hogy a Nyugat hogyan látja a Balkán országait: alpesi szerbek (Szlovénia), katolikus szerbek (horvátok), muszlim szerbek (bosnyákok) és a déli szerbek (macedónok). Babkou viszont bevonja a kérdéskörbe a Balkán kérdését is, hiszen hasonló problémákba ütköznek ők is , nevezetesen, hogy irodalmuk nagyon sok országban ismeretlen. Ezekkel a nemzetekkel kell kapcsolatot kialakítani Babkou szerint, hiszen sorsuk hasonló, és legalább egymást ismerjük meg, ha már máshol nem akarnak minket. Hasonló eltávolodás figyelhető meg a fehérorosz és ukrán kulturális-párbeszédben. Semlegesek az egymást érintő kérdésekkel kapcsolatban, sorsuk mégis közös: az eltűnéstől való félelem, megszabadulás a „posztszovjek kísértetektől” és a belső szétaprózódástól. A két ország kommunikációja és a kölcsönös együttérzése segíthetne saját maguk meghatározásában és identitásuk megtalálásában. Babkou a két ország viszonyát metaforikusan a jing és jang motívumával kapcsolja össze. Egyik az északi, másik a déli hagyományok őrzője, és pont ezek az ellentétek a harmonikus kapcsolat kerékkötői is, amitől meg kellene szabadulniuk, illetve amin és túllépve segíteni kellene egymásnak.
Tehát jól láthatjuk a mű céltudatosságát, a valamivé való válás utáni óhatatlan vágyat. A szerző tisztában van, hogy ezek a kérdések nem kimeríthetők egy köteten belül, hiszen annyira sokoldalúak. Mindenki levonhatja saját magának a tanulságot több vonatkozásban is. Hiszen bizonyos mértékben ezek a problémák nem reflektálnak amúgy ránk is? A szemléletes példákon túl még érdekesebbé teszi a kötetet annak struktúrája. Nem csak esszék, hanem párbeszédek, levelezések is megtalálhatók benne, egy kisebb tanulmány, és a Nietzsche-től jól ismert töredékes felépítésű elmélkedések. Ezek a fragmentumok nagyon jól szimbolizálják azt, hogy a fontos gondolatoknak nem feltétlenül kell egy egész könyv ahhoz, hogy mondanivalójukat közvetítsék, teljesen kielégítők tudnak lenni az apró fragmentumok is.
Varga Bianka
Ihar Babkou: A Fehérorosz Királyság. Romokból olvasni, Örökség Kultúrpolitikai Intézet, 2018.,ford.: Mihályi Zsuzsa, Nagy Ignác, Németh Orsolya, Pálfalvi Lajos, Sipos Tamás, Vas Viktória, 184 oldal, 1990 Ft
