Az itt következő írás egy vélemény. Azért, mert annak kell lennie, mert megbeszéltük a többiekkel, hogy a pénteket a szubjektív posztoknak szánjuk. Mivel mostanában van Jan Palach halálának évfordulója, ezért célszerű volt erről írnom. Ha egészen őszintének kell lennem, akkor bevallom, hogy Jan Palach önként hozott áldozata engem soha nem hozott lázba különösképpen. Ezt a mondatot utólag, az átolvasást követően írom ide, mert csak most jöttem rá, hogy ha Palachról kell írnom, akkor kívül kerülök a konfortzónámon.
Mert valahogy mindig úgy gondoltam, hogy aki azzal tiltakozik valami ellen, hogy felgyújtja magát, az lényegében azzal tiltakozik, hogy öngyilkos lesz. Szeretné kinyilvánítani, hogy elege van ebből az egészből, ő ezt nem így képzelte el, és kész. Palach és Bauer is egy elég látványos, akkoriban valami miatt elterjedt módját választották annak, hogy végezzenek magukkal. Palachról biztosan tudni azt is, hogy eleve fáklyaként írt önmagáról, és igaza lett. Tette látványos volt, a temetésén tömegek voltak. Bauer Sándor temetésén sokkal-sokkal kevesebben vettek részt.
És ami igazán elszomorító, hogy nem is lehet világosan megmondani, hogy elégedettek lennének-e a rendszerváltás utáni országainkkal. Mert azért haltak meg, hogy a szovjetek takarodjanak haza, és ez megtörtént. A szovjetúnió szétesett, nem is fog visszatérni, Szovjetúnióként legalábbis. Mi, 1985 után születettek pedig maradtunk, és ha Palachék kerülnek szóba, legföljebb bámulhatjuk a cipőnk orrát zavarunkban, mert nehéz a tettüket megérteni.
Ezt leszámítva nem tudok sokat mondani Palachékról. Nem értem a tettüket, nem szólít meg, talán csak annyiban, hogy zavarban vagyok, és sajnálkozom, amiért nem érzem, hogy ez a két ország tényleg megérdemelte azt a bizalmat, hogy tizen- meg huszonéves fiatalok haljanak meg érte önként, felfoghatatlan kínok között. Mert a szovjetek elmentek, és mi pedig vonogatjuk a vállunkat, és végül ki fogunk egyezni abban, amit a hatóságaink is kommunikáltak a Bauer ügyről, hogy egy összezavarodott fiatal követett el öngyilkosságot. Volt már ilyen, sajnos lesz is még. Mert végső soron összemosható ez, meg az, hogy idealista volt.
Palachék tette persze nem vitatható. Jó érzésű ember nem tud vele vitatkozni. De felnőni hozzá? Megérteni? Rájönnénk, hogy nem is racionális. Hiszen vagy a szovjetek ellen szólt, és akkor a kilencvenes évek elejére teljesült Palachék vágya, vagy a rezsim ellen, és akkor soha nem fogjuk tudni megmondani, hogy teljesült-e, mert az önégetésnél ligákkal alacsonyabb intenzitású volt a rendszerváltás körüli politikai és társadalmi átmenet. És ha az első eset igaz, akkor újra az a kétségbeejtő tényállás, hogy nem is annyira Palach dönti meg a rendszert, mint a történelem, a tény, hogy nem bírja magát fönntartani, Reagan, Tatcher, a lengyel katolikusok, az átvágott drótkerítés, a falat nagy hévvel bontó keletnémetek, és mindazok a kellékek, amelyek mai szemmel egy nagy díszletnek tűnnek, és ha fogékonyak lennének az összeesküvés-elméletekre, akkor akár azt is gondolhatnánk, hogy valójában csak néhány évtized és pár sikertelen kiugrási kísérlet után engedélyezték nekünk a katartikus kitörést, hogy utána nyugodtabban folytathassunk mindent. Ez persze nem igaz, a rendszerváltás utáni időket ha savanyú szájízzel is emlegetjük, soha nem felejthetjük el, hogy akkor tényleg rengeteget javult a helyzet. Ezt talán Palachnak köszönhetjük?
Tegyük fel, hogy igen. Tegyük fel, hogy Palach, Bauer és társaik ha mást nem is, annyit elértek, hogy felkerültek az asztalra. Nem biztos, hogy ők döntötték-e meg a diktatúrát, de éppen ez az ő „nem biztosuk” az erejük, nekem úgy tűnik. Palachék a teljes esélytelenségből ugrottak fel egy fájdalmas pillanat alatt a történelem színpadára, és mutatták meg, hogy egyébként akad fiatalos idealizmus a fásultság vastag rétegei mögött. Ha előbb azt mondtam, hogy nem érdemelte meg Közép-Európa ezt az áldozatot, akkor úgy érzem most, hogy Palachék cáfolnak rám az idealizmusukkal. Onnan szóltak bele a történelembe, ahol most mi is állunk, nem a Reaganek és Tatcherek kizárólagos ügyévé téve azt. Azt illetően persze nem adnak túl sok útmutatást, hogy mégis hogyan és mit kellene nekünk csinálni. Szerencsére vége már annak a kornak, amikor egy kanna benzinnel és a racionalitást minden szempontból meghaladó idealizmussal lehetett feljutni a nagyok közé. A mi korunk ennél kisszerűbb, ravaszkodóbb, a körvonalak sokkal jobban elmosódnak, nincsenek szovjet tankok, vannak mondjuk „zöld emberkék”, vannak befektetések, nagyvállalatok, és új Nemezisek, akik az interneten pillanatok alatt nyújtanak öt vagy hat különféle világértelmező narratívát, amelyben mindig ők az igazság bajnokai. Máshol meg azt mondanák, hogy Jan Palach és Bauer Sándor is toxikusan maszkulinok, akik nem átallottak már megint belekotnyeleskedni a történelembe, mintha a fajtájuk még nem rontotta volna el eléggé azt. Nehéz beszélni Jan Palachról, nem csak azért, mert a tette radikalizmusára nincsenek szavak, és arra sincsenek, hogy ezzel minden szónál tisztábban fejezte ki, amit akart, hanem azért is, mert mint általában a radikalizmust, ezt sem lehet megérteni, és egyetérteni vele is nagyon nehéz. Nem is annyira a „miérttel”, mint inkább a „hogyannal”.
Persze lehet, és mindig is foglalkoztatott, tényleg így van-e, hogy Bauerék kora is ilyen sótlannak és zavarosnak nézett ki az ő szemszögükből, és évekkel később mi is tisztán fogjuk látni, valójában miről is szóltak a 2010-es évek. Akármennyit gondolkodom Jan Palachról és Bauer Sándorról, egyre csak arra jutok, hogy ugyan nem értem őket, nem lehet megérteni őket, túl sokat akartak tőlünk, mégis éppen ezért kötelező beszélni róluk. Még ha nem is jutunk semmire. És ezért remélem, hogy ez az idei első véleménycikk olyan lett, amilyennek látni szeretném: tanulságok, nagy igazságok nélküli, talán kicsit értelmetlen is.
Hanzelik Gábor
