Augusztus 11-én, szombaton a Sziget világzenei színpadán fellépett a Mr. Žarko. Balkáni alapok, jazz-, rock-, tangó-, és a jó ég tudja még milyen körítés. A koncert után a frontember Žarko Jovaševičcsal és a dobos Philip Bernhardttal beszélgettünk.
Ha jól vettem észre, a zenétekben megjelenik a surf rock. Pont a koncertetek közben kaptam egy üzenetet, hogy Dick Dale-nek új albuma jelent meg (Megj.:mint utólag kiderült ez természetesen vaklárma volt), és erről eszembe jutott, hogy megkérdezzem, hogy amit csináltok, az a surf rock újrahasznosítása, vagy inkább a népzenén keresztül foglaljátok vissza a surf rockot? Figyelembe véve, hogy például a Miserlou is egy görög népdal felturbózása...
Žarko Jovaševič: Amit Dick Dale csinált a hatvanas években, például a Miserlouval, az számomra már eleve két zenei világ fúziója. Én ennél tovább szeretnék fuzionálni, és például rézfúvós elemeket keverni a zenébe, ahogy a legutóbbi albumunkon, a Balkan Herbal Clinic-en is. Nagy surf rock rajongó vagyok, imádom ha egy gitár képes a twang-re, de amikor ezt a hangzást keverik a balkáni rézfúvósokkal, akkor abból disszonáns, és fura, ugyanakkor gyönyörű dolgok keletkeznek. Olyan ez, mintha ellenpontoznák egymást, és két különböző dolog keveredéséből egy teljesen őrült dolog keletkezik.
Ezt ti találtátok ki, mármint a twang és a rezesek keverését, vagy hallottátok valahol?
Ž.J.: Szerbia azon a részén nőttem fel, ahol a rezes tradíció nagyon erős volt. Úgy nőttem fel, hogy a rezesek hangját hallottam, és ezt ott általában nem kíséri dob vagy gitár, tehát a zenekarom küldetésként fogta fel, hogy ezt a két világot összehozza. Tehát volt egy eredeti rezesbandánk, mondjuk a legutóbbi albumon kilenc szerb srác, és voltak a berlini zenészek, akik eleve különféle –jazz, rock, pop – háttérrel rendelkeznek, és ezt kevertük.
Philip Bernhardt: Az a legnagyobb kihívás, hogy nem akarunk balkáni tribute-banda lenni, mert rengeteg ütős zenész csinálja ezt, de igazából ugyanazt az anyagot hallod tőlük állandóan. Ha ismersz néhány számot, egy idő után ismered az egészet. Mi azt csináljuk, hogy vesszük az alapötletet, aztán arra építünk új elemeket. Nem csak surf rockot, de mindenfélét, amit ma nem is játszottunk, hiszen hatvan percünk volt. De mi egy berlini, mondhatni német csapat vagyunk. Žarko előbb Berlinbe költözött, és akkor kezdett visszatérni a gyökereihez, és megfogalmazni azt, hogy „hé, hát én Szerbiából származom, rengeteg izgalmas zene van arrafelé is, de most Berlinben élek, itt vannak ezek a srácok, mit tudunk ebből összehozni?” Berlin régebben ketté volt osztva, de most egy kétirányú kilátó. Sőt, 360 fokban tökéletes kilátást biztosít, ahonnan ugyanúgy lehet inspiráció után nyúlni keletre, nyugatra, délre vagy északra. Az aztán a nagy kihívás, hogy hogy lesz ez a zenei anyag organikus, úgy, hogy legyen neki valami íze is. Ha csak önkényesen összedobálunk dolgokat, akkor az nem feltétlenül működik. Most Žarko gitározik, szereti a surf rockot, rendben, de ez nem egy exkluzív módon surf rockra építő zene, mint azt olvastam valahol.
Nem is állítom, a gitárszólók persze emlékeztetnek a surf rockra, de nekem speciell nehezemre esik megmondani, hogy az most surf rock, vagy gitáron játszott balkáni zene. Valószínűleg az ismertebb surf rocknak is ez a lényege.
Ž.J.: Igen, ezzel egyetértek.
Hogy indult a zenekar? Ki hozta az ötletet, hogy Berlinben egy ilyen zenét játszó bandát alapít, ki volt az alapító, hogy nézett ki a megalakulás?
Ž.J.: Berlinnek megvan az a multikulturális háttere, aminek köszönhetően kéznél volt minden olyan zenész, akire szükség volt. Szláv országokból, Nyugat-Európából, rengeteg művész él Berlinben, ezért az első dolgom az volt, hogy zenészeket kerestem Berlinben. Az első pillanattól kezdve világos volt, hogy ez egy balkáni jellegű zenét játszó banda lesz, hiszen ez vagyok én, onnan származom. A zenészek pedig rögtön elfogadták a dolgot, hiszen a nyugati zenésztársaim a bandában kivétel nélkül jazz-t tanultak, és így létre lehetett hozni az akadémiai jazz zenészeket és roma zenészeket vegyítő társaságot, ahol mindenki hajlamos az improvizációra, és ennek eredményeképp bármi könnyen fuzionálható. Nem volt nehéz Berlinben zenészeket találni, mert tanultam is zenét ott, meg egyébként is elég sok barátom volt, így az ötlet igazából spontán módon jött. Az is egyértelmű volt, hogy nem akarunk feldolgozásokat játszani, tehát rögtön az elején elkezdtem dalokat írni, és azóta kiadtunk két albumot és egy remixalbumot.
Német banda vagytok a világ minden tájáról. Milyen nyelvet használtok a közös munkában?
Ž.J.: Eleinte az angol volt, mert nem beszéltem németül. De a multikulturalizmus miatt több nyelv is játszik.
P.B.: Általában váltogatjuk. Német, angol,
Ž.J.: Van, aki angolul nem beszél, mások meg németül. Multilingválisak vagyunk.
Azt mondjátok nem akartok balkáni tribute banda lenni. Szerintetek mégis mi a balkáni zene jövője, és az olyan szereplők mellett, mint Goran Bregović, Boban Marković, a Gogol Bordello van még hely a piacon?
Ž.J.: Volt a balkáni zenének egy nagy hulláma, a Kusturica filmek miatt mindenki a fejéhez kapott, hogy ez a fickó milyen egyedi dolgokat mutat be. Aztán így fedezték fel a Guča fesztivált is. A kilencvenes évek vége felé, ami sajnos egyébként a balkáni háború éveire esett, ez volt a fő balkáni exportcikk. Na, ennek vége. De ahogy a kubai zenével is, attól, hogy a nagy rajongás véget ért, a zene minősége még mindig kitűnő marad. Attól, hogy nem annyira népszerű, mint régen volt, még nem lehet lesöpörni az asztalról, mert ezek a zenék még mindig értéket képviselnek, van bennük valami szép. Nekem a balkáni zene az a szülőhelyem környéki rezesbandák zenéje marad, és szerintem ez a jövőben sem fog változni, annak ellenére, hogy természetesen keveredhet elektronikus zenei elemekkel, de a rezesbandákat száz év múlva sem válthatja le a szintetizátor.
P.B.: Igen, és ahogy a kubai zenéről is mondtad: ha ugyanazt a dalt játsszuk körbe-körbe, egy idő után ledöglik. A kubai zenében eredetileg nem volt dob. Aztán bevezették a dobot, ez egy új hangzást eredményezett, a nyolcvanas években pedig még újabb hangszerek is megjelentek, és ezzel állandóan változott a dolog ritmusa, új dolgokkal kísérleteztek. És persze, az alap maradhat kubai zene, vagy balkáni zene, de a rá épített cucc az már a tied. Mi száz százalékig a saját zenénket játsszuk, a dalokat Zarko írja. Bizonyára néhány dolog ismerősnek hat, de a zenénk nyelvében ezek az idiómák, mint a jazzben a bebop. Azt kérdezed, hogy találunk zenészeket? Hát rohadt keményen keressük azokat az embereket, akik el tudják játszani ezeket a dolgokat. Ezeket a trükkös kis dallamokat nagyon kevés ember játssza el neked jól. Lehet, hogy a balkánon ez nem annyira nehéz, de Berlinben nagyon keresni kell, hogy megtaláld a zenészt, aki megérti, hogy ennek a zenének kell tartalmaznia az elemeket, amelyek balkánivá teszik, ugyanakkor kell bele az eredetiség.
Azt olvastam, hogy együtt dolgoztatok Bojan Krstićcsel, aki a bandájával többször nyert a Gučán. Mesélnétek a közös munkából származó tapasztalatokról?
Ž.J.: Nagyon izgalmas volt. Egy héten keresztül dolgoztunk velük, életünk legizgalmasabb hete volt talán, tele érzelmekkel, zenével.
P.B.: Igazából nem is terveztük, csak megtörtént. Lementünk a Guča fesztiválra, beültünk a sörsátorba, éppenn egy zenekar játszott, és felfigyeltünk, hogy „mi a franc! Mit művel ez a srác azzal a tubával!?“, eszméletlen volt. Žarko beszélt vele, én ugyanis nem beszélek szerbül, aztán kapcsolatba képtünk vele, aztán Žarko megházasodott, meghívta a zenészeket az esküvőjére, ők pedig meghívtak minket Vladičin Hanba.
Ž.J.: Igen, és elkészültünk az anyaggal, elküldtem Bojannak, és megkérdeztem, mit gondola róla. Előtte nem is ismertem, de azt mondta, hogy teljesen rendben van a zene. Akkor megkérdeztem, hogy lehetne esetleg, hogy felveszünk néhány számot közösen. Azt mondta, hogy benne van. Szóval elküldtük neki előre a zenét, aztán leutaztunk, levittük a kottákat. És akkor ott állt ez a tíz srác, ott fújták a dallamokat, de egész hét alatt még csak rá sem pislantottak a kinyomtatott kottákra. Na, így aztán nagyjából négy nap alatt megcsináltunk mindent, aztán persze még volt Berlinben néhány napnyi utómunkálat, mondjuk rágitároztunk még a meglévő anyagra, stb. Bojan kétszer nyert Aranytrombitát Gučában, de a zenekarának a többi tagja is mestere a hangszerének, a tubása az elmúlt tíz évben ötször nyerte meg a legjobb tubásnak járó díjat.
P.B.: Az a fickó nagyjából a világ legjobbja. Hihetetlen.
Ž.J.: A tuba Jaco Pastoriusa. De a közös munka valóban eszméletlen volt. Felkészülés nélkül, ha lehetek őszinte, költségvetés nélkül, csak odamentünk, és mégis minden működött.
P.B.: Azt próbáljuk elmondani, hogy nem volt semmilyen tervünk. Nem ültünk le, és beszéltük meg, hogy “na, akkor ez a terv, találunk rezesbandát”. De ezt teszi a zene. Ha zenélsz, akkor ráállsz egy röppályára, ahol találkozol a megfelelő emberekkel, aztán újra találkoztok, aztán azon kapod magad, hogy már közös anyagot csináltok. Ebben a világban valójában normális, hogy azt mondják: “nézz le hozzánk, és ha már itt vagy, akkor szerzünk mikrofont is, meg ilyesmiket, aztán csináljunk valami anyagot”.
Ezt a kooperációt leszámítva a bandatagok azért ugyanazok?
Ž.J.: Igen, van a berlini banda, meg van ez a közreműködés Bojan Krsticcel, a bemutatókoncerten tizenhatan voltunk a színpadon, tiszta őrület volt. Ezt ismételjük, less még egy közös koncertünk Bojannal szeptemberben Lipcsében. Ez arról szól, hogy két bandát eggyé olvasztunk össze.
P.B.: Igen, de ettől ez még Mr. Žarko. Csak nagyszabásúbb. Nem cseréljük le a bandát, csak néha együtt játszunk másokkal is, ami nem tűnik annyira rossz ötletnek. Most ez van, ezzel dolgozunk, de nincs semmiféle mesterterv, amit követnünk kellene.
Ž.J.: Az van, hogy Bojan Krstić Gučába is meghívott minket. Felhívott, és azt mondta, hogy segített az albummal, szóval most menjünk, és játszunk velük Gučában. „Sajnos“ itt játszottunk, de ez mindenesetre jó jel, hogy tiszteletben- és számon tart minket. Talán majd legközelebb.
Van valami biztos tervetek a jövőre?
Ž.J.: Vállaljuk a fellépéseinket, szeretnénk új albumot is felvenni, többet játszani Bojan Krstićcsel, szerintem ez egy nagyon szép együttműködés volt, tehát a jövőben is nyitottak maradunk rá.
P.B.: Amúgy van egy nagy tervünk: sok befejezetlen anyagunk van, és van egy merevlemezünk tele dokumentumfilmnek való anyaggal. Mikor Szerbiában voltunk, a turnémenedzserünk velünk jött, és készített néhány videót. Nem csak a közös munkát vettük fel, de interjúkat az ötvenes-, hatvanas évek régi nagy zenészeivel, akiket még meg lehetett találni. Volt egy falu, az egyharmada rezesbandában játszik. Másfél éves gyerekeket láttunk, akik már fújták a trombitát. Szeretnénk valahogy ezt egy dokumentumfilmbe önteni.
Ž.J.: Ezt a zenét mint az ottani roma közösség létezésének szimbólumát szeretnénk bemutatni, ez egy nagy prioritás most a jövőre nézve.
P.B.: Ehhez némi pénzt kellene találni, mert azért mi csak zenészek vagyunk, és nem filmesek. Szóval lehet, hogy pályázni fogunk, vagy visszamegyünk egy stábbal. Mutattam pár embernek, fent van a neten, a címe „Rediscovering of the roots of balkan brass“. Az a rövid videó nagyjából összefoglalja az alapötletét annak, ami a kész film szeretne lenni.
Berlini zenészként mi a véleményetek, mit tud a mai világban a zene nyújtani az embereknek?
Ž.J.: A zene eleve egy fordítóprogram. Amikor különféle hátterű zenéket vegyítesz, akkor észreveszed, hogy eleve benne van a kapcsolódás lehetősége. És hogy ezen keresztül megnyílhatnak határok is, és hogy a nyelvek hirtelen nem tűnnek olyan fontosnak, mint a mi zenekarunkban is, ahol nem is beszél mindenki ugyanazon a nyelven. Szóval a zene talán valamiféle sokféle nyavalyára használható gyógyír. A zene képes megnyitni mindenféle határt. Berlinben amúgy is elég sok zseniális, ugyanakkor zakkant zenész van, szóval egy nagyon jó hely arra, hogy az ember zenészként dolgozzon.
P.B.: Igen, Berlin sokat javult, korábban nem sok embernek volt meg Berlin a térképen, most azonban egyre nemzetközibb lesz, egyre több jó zenész érkezik Berlinbe, anyagilag egyre elérhetőbbé válik. Én éltem New Yorkban öt évet, és azok az emberek, akik akkor New Yorkba jártak, most Berlinbe jönnek, mert New York drága, és Berlin pedig felnőtt a nemzetközi nagyvárosok közé, ahol zenészként nyugodtan működhetsz, vannak lehetőségeid.
Látom nagyon inspirálóan hat rátok a közeg.
P.B.: Naná. Meg ahogy mondtam is: nekünk zenészekre van szükségünk. Talán nem találnék megfelelőeket, mondjuk Münsterben. És Berlin ebből a szempontból is jó.
Hanzelik Gábor, Vas Viktória
