Márciusban, a lengyel-magyar barátság napjára időzítve indult útjára a Wacław Felczak Alapítvány könyvsorozata a Rézbong Kiadó gondozásában. Négy könyv jelent meg eddig a sorozatban: Marta Kwaśnicka Hedvig. A waweli királynő című életrajzi esszékötete, Marcin Świetlickitől a Tizenkettő, mely egy krakkói noir krimi, Ryszard Legutko társadalomtudományi esszéje, A közönséges ember diadala, illetve Kertész Noémi A lengyelség iskolája című tanulmánykötete a romantika gyermekirodalmáról. Utóbbiból már olvashattak nálunk egy részletet, a másik háromból most adunk ízelítőt.
Marcin Świetlicki: Tizenkettő
„Teljesen más értesüléseim vannak. Azt hiszem, hogy mellesleg nagyon is jól ismered. És ő is jól ismer téged. Mi több, hivatkozott az ismeretségetekre. Néhány hozzá vezető nyom tévútra vitt ugyan, de jó a szimatom, és el fogom kapni. Februárban személyesen is beszéltem vele, és azt ígérte, fényt derít az összes homályos részletre, mellesleg kiépített kapcsolatai vannak a maffiával, szóval kvázi csinálja a maga általános projektjeit, művészkedik, de mégis tudom, hogy olyan helyekre hívják, ahová egyszerű halandónak nincs bejárása, olyan dolgokról tud, amiket sem én, sem a munkatársaim elképzelni sem mernénk.
Láttam a fényképeit a Varsó környéki elővárosokból, de tényleg, a maffia vezetőivel együtt van lefényképezve, nekem megmutatta, és ígéretet tett, hogy kamera előtti interjút ad, és elmond mindent, őszintén, mintha gyónna. Azt mondta, csodagyerekként mindenhova bejárása van, hogy látott olyan szitukat, olyan összefonódásokat, olyan történeteket, hogy azokból rengeteg műsor kijönne, és le lehetne közölni a teljes igazságot a világ förtelmeiről a televízióban, aztán eltűnt, előlem tűnt el, továbbra is részt vett a kulturális és politikai diskurzusban, de velem és a műsorommal – nem tudni, miért – nem akart többet szóba állni. A legutóbb azt mondta, hogy visszavonul a közélettől, nem akar már csodagyerek lenni, hogy megmerítkezik a valódi életben, esetleg ő maga is szül egy csodagyereket valami élete férfijának, hogy fáradt, és gyűlöli a tévés picsákat, a sajtót, a szakmát stb. Ezeket a piranhákat, sakálokot stb. Előadta már ezt Edyta Górniak is, Dorota Masłowska is. Na és? Visszatértek. Mert mindig visszatérnek, nem igaz? Mert ha már egyszer felragyogtak, akkor nem lehet abbahagyni a tündöklést, nemde? Mert arról a nemes megrázkódtatásról, amit a való élet okozott nekik, mesélniük kell az embereknek, ha van mondanivalójuk. Mert van meszidzs, mert lennie kell.”
Fordította: Wolosz Vera
Ryszard Legutko: A közönséges ember diadala
Olyan típusú törvényhozás jelenik meg napjainkban, amely nyíltan korlátozza a szabadságot, ezt mégis szabadságjogként fogadják el minden liberális-demokratikus országban, csekély társadalmi ellenőrzés mellett. Ilyen jogokat adnak például a kvótákat és a paritást szabályozó törvények, hasonlóan ahhoz, amely az úgynevezett családon belüli erőszakot bünteti; az utóbbi kifejezés az inkriminált magatartások egyre nagyobb számára kezd kiterjedni, ez pedig lehetővé teszi azt, hogy az állam egyre drasztikusabban avatkozzon be a családi életbe, mintegy kikényszerítve a szabadságot. Ha néhány évtizeddel korábban kezdtek volna ilyen törvényeket hozni bizonyos európai országokban, rögtön hallhattunk volna olyan hangokat, hogy ezek orwelliek olyan értelemben véve, hogy szabadságretorikával álcázzák az erőszakot, azt hitetik el az emberekkel, hogy a szabadság rabság, a rabság pedig szabadság. Később már mellőzték az „orwelli” jelzőt, a soron következő államok pedig teljesen spontán módon fogadták a hasonló szabályozásokat, ráhagyatkozva az egyre hatalmasabb közakaratra, már nem tiltakoztak az állampolgárok, nyilván belátták, hogy így válik valóra a szabadság globális civilizációja.
Nyomást gyakorolnak az iskolákra, ahol szigorúan fegyelmezik a gondolkodást és a viselkedést, természetesen a diákok és a tanárok alanyiságának nevében, ennek következtében pedig egyre kevesebbet tehetnek meg a tanárok, akárcsak a szülők, bár a többségük minden bizonnyal úgy véli, hogy nem lehet másképp, hisz még sosem rendelkeztek ilyen szabadságjogokkal. Állami hivatalnokok döntenek az ifjúság neveléséről, hogy kiteljesítsék az alanyiságát, semlegesítve ezzel a tanárok és a szülők befolyását. De a tanárok és a szülők már nem lázadnak, mert bizonyos idő elteltével ők is részei lettek a nagy liberális-demokratikus közakaratnak, őszinte, mély odaadásukkal kérkedve. Semmi gond, ha az állam nem hagyja másképp nevelni a fiatalokat, csak liberális-demokratikusan, hisz ők, a tanárok és a szülők is hívei a nyitottságnak, a pluralizmusnak és így tovább. A kényszer és a spontaneitás szinte ideálisan rakódik egymásra. Aki pedig még nem törődött bele ebbe, azt majd rendreutasítják a hivatalnokok és a bíróságok.
Fordította: Pálfalvi Lajos
Marta Kwaśnicka: Hedvig. A waweli királynő
Talán a női természet ilyen, talán jellem kérdése. Rohanós, morzsánként szedi össze az életet, percről percre, pillanatnyi szusszanás nélkül, törlőronggyal a kezében. Vagy pelenkával, levessel, végtelen párbeszédet folytatva arról, mikor kezdett Jaś beszélni, Małgosia járni. Összejár két anya, és pár pillanat múlva már teljesen belemerülnek a maguk small talkjába, ami a kívülállónak őszintén szólva tökéletesen érdektelen, pedig elsőrendű fontosságú ügyeket érint (hiszen egy új emberről van szó). Ez a nő szinte definíció szerint Márta, és Márta megszokta, hogy árnyékban maradjon, csak a praktikus tárgyak szigetvilága veszi körül.
Tehát kezében törlőrongy, megdöbbent, még a száját is elfelejti becsukni. Megáll az ajtóban a konyha és a szoba között, ahol a vendégek ülnek. Mária Jézus lábánál, ábrándos tekintettel.
– Mária a legjobb részt választotta, és az övé is marad – mondja ő.
Ez már túl sok. Márta mindig rosszabbnak érezte magát, mindig komplexusai voltak. Hiszen sosem kételkedett Krisztusban, még Lázár halála után is tudta, hogy ő mindenen tud változtatni, mindig hitt minden szavában. Hiszen az elsők között vallotta meg: ego credidi quia tu es Christus Filius Dei qui in mundum venisti; most csak ki akarta szolgálni. Itt pedig ezt hallja: túl sokat gondoskodsz, túl sokat nyüzsögsz. Ülj le inkább, és hallgass rám, amíg itt vagyok, tedd le a törlőrongyot. Az önfejű és haszontalan Mária Jézust nézi, kék szeme akkora, mint egy-egy csészealj. Issza a szavait, megfeledkezett Isten világáról, egyszerűen nincs jelen. A nő igen gyakran Mária is.
Márta és Mária, a kultúra két ikonja. A kereszténység kezdetei óta kommentálták attitűdjüket, főleg a középkorban, amikor egyensúlyt kerestek az aktív, világi élet és a világtól elvonuló szemlélődés között. A betániai nők tehát a keresztény ember két lehetséges attitűdjét jelképezik; támogatják azokat, akik ki akarnak menni a frontvonalba, és azokat is, akik inkább távol tartják magukat a zűrzavartól. Inkább gondozzák a lelki oldalt, mint hogy terjesszék a pogányok és a lélekben gyengék között. „E két személy alakjában különösen szépen ábrázolja az Evangélium a lélek és a tett megtestesítőit” – jegyezte fel Nagy Károly korában Rabanus Maurus. És egyáltalán nem úgy volt, hogy mindig Máriát állították piedesztálra. Néha egymás ellentéteként ábrázolták a két nővért, de sokszor nem is konkurensnek, hanem inkább egymás kiegészítőjének tekintették a kétfajta magatartást. Legbelül viszont mindig heves vita folyt arról, melyik attitűdöt tartsák jobbnak. A clunyi és a ciszterci reformok korában az a nézet került fölénybe, hogy jobb választás a Mária-féle kontempláció és a világtól való elvonulás, mint Márta tevékeny élete. Assisi Szent Ferenc viszont úgy vélte, hogy a „Márták”, vagyis az apátok és a püspökök feladata, hogy gondoskodjanak a „Máriákról”, akiknek a klauzúra a hivatásuk.
A XIV. században, Hedvig életében megint a figyelem középpontjába kerültek a nővérek, és Márta örökre előlépett az árnyékból. Svéd Szent Brigitta, Jean Gerson és Richard Rolle hangsúlyozta, hogy együtt jár a szemlélődés és a tevékeny élet, mert egyik a másikból táplálkozik. Kétszáz évvel később ezen az igen modern úton indul el Loyolai Szent Ignác. Sienai Szent Katalin, az egyház doktora és minden idők egyik legnagyobb misztikusa egyik levelében „Katalin Mártának” nevezte magát, hiszen tisztában volt azzal, hogy égető szükség van a tevékeny életre a világban (a misztikus elragadtatást a megfeszített politikai aktivitás korszaka követte nála). Még tovább mentek a Közös Élet Testvérei, a devotio moderna lelkes népszerűsítői, akik egyenesen Mária fölé helyezték Mártát. Hasonló tendenciát figyelhetünk meg Eckhardt mesternél és Kempis Tamásnál.
Hedvig ebben a feszültségben élt, mert természetéből adódóan Mária volt, de valamennyire Mártának is kellett lennie; Márta kicsit hiányzott belőle. Feltehetőleg Svéd Brigittát és a két nővér attitűdje közötti egyensúly modelljét akarta követni. Jan Długosz számol be arról, hogy Hedvig olvasmányai közé tartoztak a látomásos szent írásai, és egyébként is olvasták őket Lengyelországban.
Azt is tudjuk, hogy Brigitta 1391-es kanonizációs perében Krakkói Máté, az Európa-szerte ismert teológus mondott beszédet, aki közel állt Hedvighez, és részt vett a krakkói egyetem megújításának
ügyeiben. És ott van végül a rejtélyes „mm” jel, amely megtalálható a királynővel kapcsolatos tárgyakon: a Flórián-zsoltároskönyvön és a jelenleg Drezdában őrzött drezdai kelyhen, amelyet eredetileg minden bizonnyal Hedvig királynő adományozott a waweli katedrálisnak vagy a prágai Szent Vitus-székesegyháznak. Többféleképpen magyarázzák az „mm” jelet, lehet miserere mei
vagy a Halak asztrológiai jelképe. Leggyakrabban – és valószínűleg leghelyesebben – mégis azt feltételezik, hogy Hedvig aláírása lehet, mert „imádságos akar lenni, mint Mária, és szorgos, mint
Márta”. A jelek szerint állandóan jelen van ez a szembenállás a gondolataiban.
Fordította: Mihályi Zsuzsa
