A magyarországi úton elviselhetetlen volt a forróság. A kulacsunkban felmelegedett a víz. A benzinkúton koszos vécék sorakoztak. A határon végeláthatatlan autósorok. A paranoiás vámosok apró darabokra szedték a furgonunkat. Hosszú drótokkal böködték a szalmát, nem csempészünk-e át valamit a határon. A járdaszegélyen ücsörögve figyeltük, ahogy egy fehér Škoda MB-ből elkobozzák a vámőrök a nejlonharisnyát. A nő próbálta meggyőzni egyiküket, hogy a harisnyákat ajándéknak szánta a népes családnak. A vámos visszavágott, hogy ne vegye már palira. Ilyen mennyiségű harisnyából egész Budapest felöltözne.
Estére értünk a verseny helyszínére. Rozoga, könnyűszerkezetes házikókban laktunk, közel az istállókhoz. Az étkezőben az asztalokat műanyag terítő borította. A vécélehúzó nem működött. Az ebédlő előtti vitrinben Kádár János fényképét belepte a légyszar. Felvonták az orosz zászlót. Laposan lógott a hőségben. Döglött, bomlásnak induló sárkányra emlékeztetett. A hatalmas, vöröslő nap lenyugodott a végtelen sík, tenyérszerű vidéken. Mintha elnyelte volna a szikkadt föld. Karamellé olvadt. A forró szél odahozta a pusztában vágtató lovak nyerítését. Az étteremben lecsóillat terjengett. A napbarnított szakácsnő éneklő hanglejtéssel mondta: – Jó étvágyat, gyerekek!
A sarkig kitárt hűtőajtó mellett ült a konyhában. – Leolvasztod a hűtőt? – kérdeztem, de anyám csak rácsapott egyet ronggyal a hűtőajtóra, és csúnyán rám nézett. – Aha, értem már, rossz passzban vagy – konstatáltam. Legszívesebben észrevétlenül kereket oldottam volna. – Kicsit te is segíthetnél – kezdte a sirámot. – Csavarogsz egész nap, én meg annyit melózok, mint a cseléd. Azok a kimosott pólók, amiket egy hete raktam az íróasztalodra, még mindig ugyanott hevernek. Nem zavar, hogy száll rájuk a por? – Hallgattam. Ha anyámat rossz kedvében találtam, a legjobb volt, ha csendben maradok. Csak kiabálja, káromkodja ki magát kedvére. – A kurva életbe! – ordította. Észrevettem, hogy lepattogott a körömlakkja. Elhanyagolja magát. Azt hiszem, kissé fel is öntött a garatra. – A cipő, amit egy hónappal ezelőtt vettem, teljesen tönkrement. Hát lopom én a pénzt? – vetette a szememre. Vártam, mikor csúcsosodik ki a dührohama. Alázatosan leültem, készen arra, hogy rám zúdítsa a további szemrehányásait. – Ez nem mehet így tovább, Karolina. Minden őrült drága, és az alacsony fizetésemből nem telik arra, hogy fedezzem a lovastornász mániáidat. A dzseki, amit tavaly vettem... az is bűzlik a ganétól, meg az ujja is elszakadt – csapkodta a nedves rongyot a földhöz. El szerettem volna magyarázni, hogy Cecil az egyik ártatlan játék során véletlenül eltépte a fogával, de anyám nem hagyott szóhoz jutni. – Leszarom – a hangja sírásba ment át. – Hálátlan, lusta kölyök vagy. – A szempillájáról lefolyó fekete festék csíkot hagyott az arcán. Úgy nézett ki, mint egy valódi dühös alkoholista. Kivettem a rongyot a kezéből, és szóltam, hogy majd befejezem. Inkább nézzen meg egy filmet. Zokogástól elcsukló hangon megjegyezte, mennyire felcseszi, hogy a kínaiaknál kénytelen vásárolni. De ő tényleg képtelen ennél többet keresni. Előhúztam a szekrényből a boros üveget. Töltöttem neki egy pohárkával. – Kidobtak bennünket Romanával a csapatból – közöltem vele szárazon, és nekiálltam, hogy kimossam a hűtőt. Anya úgy tett, mint aki nem hallotta, mit mondtam. Kortyolt egyet, aztán még jobban bőgni kezdett. – Hiszen benne voltál a válogatottban! Mit műveltél már megint? Annyi pénzemet elvitte már ez a lovastorna! És a végén kihajítanak? – A körmömmel levakartam a hűtő faláról az odaszáradt tojást, és megpróbáltam elmagyarázni anyámnak, mi játszódott le a lovardában. De nem figyelt. Csak körbe-karikába ugyanazt szajkózta, hogy ez mennyibe pénzébe és idegébe került. – Szóval keresek valami diákmunkát. Segítek majd itthon, és befestem a hajad, mert úgy nézel ki, mint egy öregasszony – próbáltam kicsit könnyíteni a helyzeten. – Ezenkívül most lesz a felvételi. Legalább marad időm a tanulásra. – A diákmunkából származó pénz ígérete felszárította anyám könnyeit. – Na igen. De felvesznek egyáltalán ilyen kamaszlányt már valahova dolgozni? – kételkedett. Folytattam a hűtő sikálását. – Anya, hiszen már tizenhat vagyok – morogtam dühösen. Utálom, amikor gyereknek néz. Anyám ismét kortyolt egyet a borból. Felsóhajtott és kiment, hogy felhívja Gizkát, nem tud-e valamilyen diákmunkát. És nem sokkal ezután már újságot kézbesítettem. Mire megszoktam a négyórai kelést, majd megütött a guta. Később már megszerettem ezeket a reggeleket, amikor a város ébredezni kezdett.
Uršuľa Kovalyk (középen) kötetét Görözdi Judit irodalomtörténész és Proics Lilla újságíró mutatta be vasárnap a Könyvfesztiválon (Kiss Andrea felvétele)
Ilyenkor még üresek és csendesek az utcák. A kóbor macskák uralják. A fészekből kihullott madárfiókák panaszosan csipogtak. Az autók sem berregtek még, így kiélvezhettem a rigók reggeli énekét, és a frissen sütött kenyér illatát. A munka nem volt nehéz. Még ha sokat kellett is járkálnom. Az sem számított, hogy kiraktak a lakótelep legfélreesőbb végébe, ahova az idősebb kézbesítők már nem akartak kimenni. Jó kondiban voltam. Hallgattam a nyitott ablakokból kiszűrődő párbeszédeket, és a bulikból kihallatszó zenét, amit elfelejtettek kikapcsolni, pedig közben már mindenki elaludt. Jól éreztem magam. Néha átlapoztam a folyóiratokat, amelyeket az átkosban nálunk még nem árusítottak. A Koktélt vagy a National Geographic-et. Ott olvastam egy férfiról, aki hiénákkal élt együtt. Beszélgetett velük. A fényképen épp az egyiket etette. Nyers hússal, amit a szájában tartott. Az egyik ilyen péntek reggel a kapu melletti lépcsőkön ültem, a Koktél legújabb számát olvasgattam. A lépcsők alatt feküdt valaki. Egy piás, futott át az agyamon. Megnéztem a lábát. Ismerősnek tűnt. Visszaraktam a folyóiratokat a kocsiba és lemásztam. A földön fecskendők hevertek szerteszét, használt tűk, üvegek, kartondarabok, és köztük... – Árpi! – kiáltottam fel meglepődve. Nem felelt. Megérintettem. Él-e egyáltalán. Lesoványodott, koszos volt. Az arcán piroslottak a pattanások, mint a jelzőlámpa fénye. – Jaj, te vagy az? – mozdult meg. – Már azt hittem, a zsaruk. – Segítettem neki felállni. Pihekönnyű volt. Mint az összegyűrt papír. Reszketett. – Nincs egy húszasod? – kezdte a koldulást. A szeme furcsán csillogott. Kiéhezett állatra emlékeztetett. Megkínáltam szalámis kiflivel. – Nem vagyok éhes, vennem kell valamit – makogott. Nem értettem. Bámultuk egymást. Mintha eddig még sosem találkoztunk volna. Nevetni kezdett. Észrevettem, hogy teljesen tönkrement a foga. – Nem gitározol valamit? – kérdeztem. Árpi habogott, hogy eladta. Mert most a gitárnál milliószor jobbat talált. Valami, aminek köszönhetően a legnagyszerűbb dalok születnek a fejében. – Persze, én meg a Jitka Zelenková vagyok – vágtam rá ironikusan. Már mindent értek. Megfogtam a kocsimat, hogy inkább odébbállok. – Haverok vagyunk, nem? – ugrabugrált előttem, és megragadta a karom. – Ki vette meg a közértben a cukrot, na ki? És a baró zene, amit adtam... meg a sok cigi? – Rápillantottam a koszos körmére, a nikotintól megsárgult ujjaira. Egész testében reszketett. Az egyiptomi pap mágikus tekintete elillant. Megkínzott kutyára emlékeztetett, amiről nemrég olvastam. Szó nélkül előhúztam a pénzt a zsebemből. Árpi gyorsan kikapta a kezemből. Eltűnt a panelházak között.
Uršuľa Kovalyk: A műlovarnő, ford. Vályi Horváth Erika, Anima Társaság, Pozsony, 2018.
A műfordító a könyv magyar fordítására elnyerte a Babits Mihály műfordítói ösztöndíjat.
