„Míg Rómában újabb mecseteket építenek, Mekkában minden hitetlennek meg kellene halnia, ha meg merészelne jelenni a városban. Röviden fogalmazva: a muszlimok hűek maradtak ahhoz, amit a hitük szerint Istentől hallott Mohamed, a keresztények pedig ahhoz igazították a Jézustól tanultakat, amit a világ követelt tőlük. Az előbbiek még mindig harcolnak Allah uralmáért, az utóbbiak láthatóan arra a belátásra jutottak, hogy Krisztus nyilvános uralma már idejétmúlt, fölösleges konfliktusforrás. Az előbbiek nap mint nap meg akarják hódítani a világot Allahért, az utóbbiak kijelentették, ha Isten arra vágyik, hogy minden ember üdvözüljön (1Tim 1), akkor úgy is történt a gyakorlatban. A muszlimok még mindig azt akarják, hogy az egész világ alárendelje magát Allahnak; a keresztények álláspontja szerint a harc véget ért.” - olvasható Paweł Lisicki, lengyel újságíró, esszéista könyvében, melyből most további részletet közlünk.
A hatvanas évek közepén a nyugati kereszténység, amely ahelyett, hogy Isten méltóságával törődött volna, kihirdette, hogy az ember az egyetlen önmagáért teremtett lény, elvetette az eredendő bűnt, és megfeledkezett a pokolról, lelkileg lefegyverezve állt az iszlám előtt.
Mit tudott ajánlani annak az embernek, aki a mindenható Isten ellentmondást nem tűrő hangját keresi a vallásban? Az ember méltóságáról szóló történetet? Az egyetemes üdvözülésbe vetett hitet? Azt a meggyőződést, hogy Isten kinyilatkoztatása az ember kinyilatkoztatása? Hogy Istent felfedezve önmagunkat találjuk meg? Arra jutott volna, hogy az ember sosem lép ki teljesen önmagából, igazából sosem lép túl önmagán. Sosem jut el hozzá igazi külső hang azon kívül, ami emberi, időbeli és földi. Ami isteni, azt tekintsük egyszerűen az emberi elvárások, vágyak és kívánságok kivetítésének. De hát nem ezt kereste az ember! Az ördögök öreganyját, nem akarta azt a kereszténységet, amely az ember iránti rajongásban merül ki. Nem erre vágyott a lelke!
A kereszténységre vágyott, amely Istenről beszél, és amely a neki való engedelmességre tanít! Emlékezteti arra a félelemre és reszketésre, amit a Szent kelt benne. Arról beszél, hogy ez az örökkévaló és mindenható kinyilatkoztatta magát a történelemben, kimondott szavait pedig megjegyezték és féltve őrzik a tanítványai, mert ez az egyetlen mérték! Ezek a szavak pedig ugyanolyanok maradnak egyszer s mindenkorra. Mindenki számára, évszázadokon át, mindenütt. És ezen nem változtat semmilyen új öntudat, nem érvényteleníti semmilyen új felfogás. Ebből a szempontból a modern ember nem különbözik semmiben a régi és hite szerint az eljövendő nemzedékektől sem.
Nem akarom, hogy antropocentrikus legyen a kereszténység, ne hízelegjen az embernek, ne babusgassa, hanem mutasson utat neki ahhoz, aki nem teremtmény, hanem örök, rejtélyes Isten. Tényleg túl akar lépni magán, nem éri be a látszattal, az élő Istent akarja imádni, nem pedig a saját képére formált Istent. Az a szörnyű, hogy aki ma ilyen vallást keres, az előbb találja meg az iszlámban, mint a humanizált, dialogikus, ingadozó, a világhoz igazodó nyugati kereszténységben.
Paweł Lisicki: A dzsihád és a Nyugat öngyilkossága, Rézbong Kiadó, 2017.
