A DahaBraha múltjáról, szellemi útjáról olvasható már itt korábbi interjú, ezért most nem mentünk vissza kezdetekig. Akkor is szóba került a kétnyelvűség, a nyomasztó birodalmi örökség és a posztkoloniális Ukrajna – mert Marko Halaneviccsel mindenről lehet beszélni, nem csak a zenéről. De akkor még nem volt háború, ami sok mindent leegyszerűsített, döntési helyzetbe hozva Ukrajna számtalan átmeneti identitású polgárát. A DahaBraha már nem az identitásához visszataláló, hanem a függetlenségét külső támadástól védő Ukrajna zenekara, amint azt oly sokszor hangsúlyozzák a tagok, lásd a Sljah (Út, 2016) című album ajánlását: azoknak szól, akik életüket áldozták Ukrajnáért.
Négy éve nem sokan voltak a DahaBraha koncertjén, most viszont lobogtak a kék-sárga zászlók. A nemzeti színek az ég kékjével és a búzamezők aranysárgájával keltenek honleányi és honfiúi lelkesedést, de mindezt beárnyékolja a búzamezőre szabadult medvék garázdálkodása. Ukrajna ősrégi patrónusa, Mihály arkangyal már testet öltött Sárkányölő Szent Györgyként. Jól jönne ott most egy medveölő szent. Aztán a fesztivál utolsó napján a medveének is felhangzott, ugyanazon a színpadon.
Néhány héttel a II. világháború kitörése előtt Jerzy Stempowski lengyel esszéista kisebb zenetörténeti kutatást folytatott a volhíniai Usztiluhban. Ott, a családi birtokon töltötte a nyarakat az I. világháború előtt Sztravinszkij, ott született a Tavaszi áldozat. Stempowski kimutatta a környékbeli ukrán népzene hatását (bizonyos dallamokat ismerni véltek a környéken, de azt mondták, valamelyik másik faluból valók). Együttműködött Sztravinszkijjal a pogány szertartásokat jól ismerő festő, Nyikolaj Rerih (Rörich). Sztravinszkij így írja le önéletrajzában a látomást, amelyből kibontakozott a mű: „bölcs vének ülnek körben, és nézik egy halálra szánt fiatal lány táncát, akit a tavasz istenének áldoznak”. Száz éve a nagy folkoristák évezredes időutazásokat tettek, azt sugallták a műveikkel, hogy a legősibb, pogány rétegekig is le tudnak hatolni. Milyen mélységekből merítenek azok, akik a XXI. században fordulnak a folklórhoz?
Marko Halanevics: Mi erősen kételkedünk abban, hogy képesek lennénk lehatolni a pogány rétegekig. Itt nem lehet szó százszázalékos bizonyosságról, csak sejtelmeink lehetnek arról, hogy megérzünk valamit abból az erőből, energiából, ami az őseinket éltette. Ezek az energiák kellenek a dalainkhoz. Vannak hagyományos, rituális énekek, némelyek akár a kereszténység előtti időszakig is visszanyúlhatnak, mint a szentivánéji vagy bizonyos karácsonyi énekek, melyeknek pogány előzményeik vannak. Ezek az ősi reminiszcenciák nyilván a mi zenénkben is megvannak, mégsem állíthatom, hogy lehatolnánk egészen a pogány kultúra mélységeiig. Inkább csak rekonstruálni és modellálni tudunk. Hogy mit tudunk kihozni abból, amit az őseink hagytak ránk, azt sosem tudhatjuk előre, de ezzel mindenképpen valamiféle új életet adunk ezeknek a régi daloknak, melyek részévé válnak a kulturális produkciónknak.
Az egész világon fellép a zenekar. Mi a különbség aközött, ha Kijevben, Minszkben (a szomszédban) vagy Ausztráliában léptek fel? Ha ukránoknak énekeltek, értenek minden utalást, tudják, hogy irodalmi ukránt, nyelvjárást vagy – kivételes esetekben – ukrán-orosz rontott keveréknyelvet használtok. Ausztráliában viszont nagy valószínűséggel sok olyan érdeklődőnek zenéltek, akik a DahaBraha koncertjén szerzik az első benyomásokat az ukrán kultúráról.
M.H.:Nemcsak Ausztráliában, hanem Amerikában meg Európában is hasonló a helyzet. Ennek ellenére sok városban és minél több helyen szeretnénk fellépni. Gyakorlatilag nem teszünk különbséget, nem igazítjuk a helyszínhez a programot. Azt játsszuk mindenhol, amit akkor a legfontosabbnak tartunk, maximum két-három dalt cserélünk ki. Nem állítunk össze külön programot Magyarországnak meg Ausztráliának, azt figyelve, hogy mihez találhat kulcsot a közönség. Sokféle szinten lehet befogadni ezt a zenét, és ez így is van rendjén: másképp működik Ukrajnában, mint Malajziában. Ez a zene újabb meg újabb kontextusba kerül. A Szovjetunióban lelkesen támogatták a folklórt, mert ez illett a skanzenekbe zárt nemzetiségekhez. De ez lehet katartikus, autentikus. A folklór bekerült az undergroundba és a kísérleti zenébe is.
Amikor először hallottam a DahaBrahát, az volt az érzésem, hogy a három nő mini asszonykórust alkot, együtt énekelnek, és nagyon közel állnak a folklórhoz. Ma már sokkal jobban érzékelhetjük, hogy mennyire különböző egyéniség Irina Kovalenko és Nyina Haranecka. Mintha Haranecka közvetlenebbül kommunikálna a közönséggel, nem idegenkedne a népies-menyecskés szerepjátéktól, Kovalenko pedig inkább a kortárs zenébe helyezné mindezt.
M.H.: Igen, nekik már megvan a maguk külön programjuk, sokkal plasztikusabban mutatkozik meg az egyéniségük, mint a kezdeti időszakban. Sokat változott a repertoár, kevesebb a közös éneklés, több a szóló. Van egy borzasztó érdekes külön projektjük, a Dakh Daughters (tisztelgés a Dah – Tető – színház előtt, ahonnan indultunk). Ez a női színházi-zenei csoport nemes irodalmi anyagból dolgozik, nemcsak az ukrán irodalomból merít, hanem Joszif Brodszkij és Charles Bukowski műveit is felhasználja. Zeneileg pedig olyan excentrikus figurákkal is rokonítható, mint Amanda Palmer, a Rammstein és a Laibach.
Olvastam, hogy zenét írtatok a holodomorról készült Bitter Harvest című kanadai filmhez. Hogy folyt az együttműködés?Korábban már volt hasonló című és témájú film. Ez az ukrán emigráció támogatásával jött létre?
M.H.: Ez teljesen új film, valóban az ukrán emigráció hozta össze. Az együttműködésünk egyáltalán nem volt aktív, csak felhasználtak tőlünk néhány számot. Nagyon rosszul fogadta a filmet az ukrán kritika, mert egy hihetetlenül fontos témát sekélyesített el a hollywoodi eszközeivel. Túl naivan és helyenként talán primitíven kezelték ezt.
A koncert végén azt mondtad a közönségnek: stop Putin! Ezzel mindannyian egyetérthetünk. Az az érzésem, hogy az ukránoknak már nincsenek alapvető problémáik az identitásukkal, csak az orosz agressziót mint külső veszélyt kell elhárítaniuk. Jól látom, egyetértesz ezzel?
M.H.: Nem. Ukrajna megosztottsága nem múlt el a közös veszély hatására, sokan törekednek arra, hogy megőrizzék legalább a status quót, az orosz nyelv pozícióit, különösen a nagyvárosokban. Oroszország a tévécsatornákon keresztül még mindig komoly befolyást tud gyakorolni Ukrajnára. Sokan még mindig azt gondolják, hogy az ukrán nyelv a falusi élet tartozéka. De hát gondoljunk csak bele, hol maradhatna fenn az ukrán nyelv és kultúra, ha nem Ukrajnában? Szóval a kétnyekvűség még sokáig nem változik, de ez nem jelenti azt, hogy Ukrajnában polgárháború van, nem ezek az opciók állnak szemben egymással.
Pálfalvi Lajos
