Nem jellemző, hogy különösebben lázba hozna, amikor második bemutatót is rendeznek egy könyvnek. Ezúttal azonban más volt a helyzet, mert teljesült az, ami miatt az első – az Írók Boltjában, közvetlenül a kötet megjelenése után rendezett – alkalommal hiányérzetem volt. A két Ukrajna szerzője, Mikola Rjabcsuk ugyanis nem csupán fontos vagy izgalmas kortárs gondolkodó, de magával ragadó, lenyűgöző intellektussal és finom humorral egyaránt bíró előadó, szóval az ember csak azt kívánja, hogy bár minél többször jönne Budapestre. A magam részéről mindig reménykedve figyelem, hogy mikor adódik erre valamilyen apropó.
Ilyen apropó lehetett volna (és végül lett is) A két Ukrajna című esszékötetének megjelenése, ami valószínűleg túlzás nélkül nevezhető a témát illetően hiánypótló műnek a magyar könyvpiacon. A második könyvbemutatóra tehát már a szerző részvételével került sor az Országos Idegennyelvű Könyvtárban. Beszélgetőtársai Koljadzsin Natália a könyvtár munkatársa és Körner Gábor műfordító voltak.
Kissé döcögősen, hosszas felvezetővel (benne a Nyugat-eurázsiai Idő könyvsorozat rövid bemutatásával) indul be a beszélgetés, közben mintha a tikkasztó hőség lassan a könyvtár általában kellemesen hűs falait is átitatná, elbágyasztva mindent és mindenkit. Aztán elhangzik az első kérdés, Rjabcsuk válaszát hallva pedig érezzük, hogy megint benne vagyunk a sűrűjében. És, hogy egyáltalán nem lesz itt semmi gond, sőt.
Körner Gábor saját fordítói tapasztalatai, tehát a fordító pozíciója és a kultúraközvetítés problematikája felől közelít kérdésével: vajon változott-e Európában az ukránokról élő hagyományos kép? Rjabcsuk válaszában elmondja, hogy ez a kép leginkább Ukrajna láthatatlanságaként írható le, mely kellemetlen és sértő az ukránok számára, de ahogy idősödik egyre filozofikusabban áll hozzá ehhez a kérdéshez. Véleménye szerint fontos tudatosítanunk azonban, még mielőtt bárkinek is szemrehányást teszünk, hogy mi magunk sem tudunk sokkal többet a világ más részeiről, például Indiáról, ahol számtalan nyelv és kulturális hagyomány él egymás mellett, melyekről soha életünkben nem is hallottunk. Csakhogy az a nagyon fontos különbség Indiához képest, hogy Ukrajna és Magyarország egymással szomszédos országok.
Rjabcsuk a mentális térképek problémájaként határozza meg e jelenséget – melyről félmosollyal állapítja meg, hogy akár külön tudományág is lehetne. Szemléltetésképpen elmeséli, hogy néhány éve Bécsben járt egy ösztöndíj keretében, ahol kíváncsiságból elvégzett egy szociológiai vizsgálatot: megkérdezte kinti ismerőseit arról, hogy szerintük milyen messze van Ukrajna Bécstől. Vajon olyan távol van, mint Svájc vagy annál közelebb? A megkérdezettek közül egytől egyig mindenki azt a választ adta, hogy sokkal messzebb van, mint Svájc, pedig a valóságban az Ukrajna-Bécs távolság száz kilométerrel kevesebb, mint a Bécs-Svájc. Mint megjegyezte, Budapesttel ugyan nem csinált ilyen kísérletet, de hasonló eredményre számít.
Visszakanyarodva az eredeti kérdéshez Rjabcsuk szerint két aspektus van, az objektív és a szubjektív. Természetesen létezik az első világ fogalma, melynek központja nem itt, hanem Berlinben és New Yorkban van, minden más pedig, ami ezektől keletre húzódik az a periféria, de legalábbis valami olyan, ami kevésbé érdekes. Ezt a témát már többen feldolgozták, elég itt például Edward Said és Maria Todorova nevét megemlíteni. A Kelet-Európáról szóló ismeretek bővülése viszont nem elsősorban a tudományos szövegeknek, hanem a médiának köszönhető. Példaként az időjárás térképekre hivatkozik, melyekből világosan kivehető, hogy Európa határa az Európai Unió határánál véget is ér. Ha Ukrajna (legalábbis a nyugati része) mégis felkerül erre a térképre az csak azért történik, hogy Görögország és Finnország látszódjanak. De így is általában csak felirat nélkül, üresen hagyott, nagy ismeretlen térségként szerepel.
Az objektív aspektus Rjabcsuk szerint még akár érthető lehet, de van egy szubjektív oldal is – és sem az ukrán, sem a magyar társadalom nem tesz azért, hogy ez másképp legyen. Ahelyett, hogy egymásra figyelnénk, egyaránt a középpont felé orientálódunk. Milan Kundera sokat idézett, klasszikussá vált esszéjében (mely sok nyugati egyetemen olvasmány) azt fogalmazza meg, hogy Közép-Európa jogtalanul került a szovjet érdekszférába, de arról már nem ír, hogy a még keletebbre élők akkor megérdemelték-e. Rjabcsuk véleménye szerint nemcsak a csehek, de a magyarok is így gondolkodnak. Az ukránoknak rosszul esik, hogy Közép-Európa népei, akik egykor ugyanúgy a szovjet érdekszférába tartoztak, nem értik őket, nem akarják megérteni a problémáikat. Ennek kapcsán elmesél egy (a kötetben is olvasható) történetet. A Majdan idején sok külföldi információs ügynökség kereste meg abból a célból, hogy hiteles információt kaphasson az eseményekről. Nyelvismeret híján ezek az ügynökségek orosz fordításokat használtak, így eleinte óriási sikere volt az orosz propagandának. Egy prágai újságíró azzal a kérdéssel fordult hozzá, igaz-e, hogy fasiszta puccs történt. Mert Moszkvában ezt írták. Rjabcsuk ere visszakérdezett, hogy 1968-ban és 1956-ban is fasiszta puccs történt-e. Ugyanis Moszkvában akkor is ezt írták.
A beszélgetés az orosz propaganda témájával folytatódik. Rjabcsuk úgy látja, hogy a propaganda eltúlzottságában saját magát semmisíti meg, amíg ugyanis lokális problémákra koncentrált, addig nagyjából még egészen hihetőnek is tűnt. A posztszovjet territóriumban legalábbis elhitték, de a nyugati országokban különbséget tudnak tenni aközött, hogy mi igaz és mi nem a saját házuk táján. Mindenesetre fontos lépés volt, hogy ráébredtek, ez egy létező veszély, és megtörténtek a megfelelő válaszlépések.
A következő kérdés A két Ukrajna című könyv fontos, az ukrán önazonosság megértéséhez hatékonyan alkalmazható elméleti alapjára, a posztkolonializmusra vonatkozott. Az egyik esszében a szerző Robinson és Péntek, a Defoe regényéből ismert hősök közötti viszonyt használja az orosz-ukrán viszony sokat mondó metaforájaként. Rjabcsuk szerint némi magyarázatra szorul az, hogyan alkalmazza könyvében ezt a metaforát: Robinson valójában szerette Pénteket, mint ahogy deklaratíve minden orosz szereti az ukránokat – szívesen hangoztatják, hogy ismernek ukrán népdalokat, vagy lelkesen emlegetik, hogy van valamilyen távoli ukrán rokonuk. Ez az idilli helyzet csak addig tart, amíg Péntek elfogadja Robinson felsőbbrendűségét. Pénteknek azonban van saját neve, és ki is nyilvánítja azt. Ekkor Robinson szemében Péntek egy gyógykezelésre szoruló bolonddá válik (vö. szovjet idők kényszer gyógykezelései). A másik eshetőség szerint Péntek bizonyára kém, mert egyedül nem támadhattak ilyen gondolatai, valaki nyilván sugalmazta azokat.
Fontos megemlíteni Rjabcsuk szerint, hogy a posztkolonialista módszer alkalmazása ez esetben bizonyos jellegzetességekkel jár – például nincs benne rasszista jelleg. A Szovjetunióban bárki csinálhatott karriert, ha elfogadta az orosz birodalmi identitást. Ez az inkluzív jelleg fontos különbség a nyugati birodalmakhoz képest. Az ukránok esetében a színes bőr a nyelvük volt. Ma érezni ennek igazán a hatását: szinte az egész üzleti és politikai elit oroszul beszél, az elnökök egyetlen kivétellel (Juscsenkóról van szó) szintén oroszul beszéltek. Az orosz nyelv tilalma Rjabcsuk szerint olyan lenne, mintha Írországban megpróbálnák betiltani az angolt. Ugyanakkor itt is vannak fontos különbségek, mert az a paradox helyzet állt elő, hogy a nagy regionális különbségek ellenére sem sikerült szétbomlasztani az ukrán társadalmat. Végül összefoglalóan leszögezi, hogy a posztkolonialista módszer sem ad mindenre választ, de legalább kulisszákat biztosít ahhoz, hogyan működhet együtt Robinson és Péntek.
Zárásképpen a közönség részéről érkeznek még kérdések arról, hogyan viszonyulnak Bohdan Hmelnickijhez a mai Ukrajnában, illetve a Krím úgynevezett odaajándékozásáról. Rjabcsuk válaszában kifejti, hogy az utóbbi hosszú történet, de gyakran találkozik az előadásain azzal a kérdéssel, hogy a Krím mindig is orosz volt-e. A válasz az, hogy kétszáz évig volt orosz, előtte tatár, genovai és bizánci. De mindenekelőtt leszögezné, hogy ellenzi a legitimitással kapcsolatos vitákat, természetesen érdekes a történeti aspektus is, de politikailag nincs jelentősége. A nemzetközi jognak kell mindennek a kiinduló alapját képeznie. A Krímre pedig legalább négy fontos nemzetközi dokumentum vonatkozik. Ami pedig Hmelnickijt illeti a közelmúlt ukrán eseményeinek fényében, talán érthető módon mostanság leginkább háttérbe szorult.
Vas Viktória
Fotók: Örökség Kultúrpolitikai Intézet
