- Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit nem kérdeztem még meg erről a szövegről. Aztán kitaláltam a legáltalánosabb kérdést: ha a lehető legrövidebben kellene jellemezned a Múmiamalmot, hogy jellemeznéd?
- Ez a sorozatgyilkosság misztériumának regénye – nem is a gyilkos utáni nyomozásról, hanem az arra való rákérdezésről, hogy mi készteti az egyes embert, hogy egy bizonyos minta alapján gyilkoljon meg más embereket, mint valamilyen számítógépes program, vagy vírus. És szól még a kínról is, amely a tetőfokára hágva gyönyörré alakul át. És az én mágikus Prága iránt érzett megszállottságomról.
- A krimi mintha mindig is az angolok és a BBC asztala lett volna. A sorozatgyilkosok az általános nézetek szerint, és ahogy a regény is említi, inkább a nagy társadalmak gyermekei. Nem volt az az érzésed, amikor ezt a regényt írtad, hogy most egy nagy szolgálatot teszel a cseh irodalomnak, és megteremted neki a saját kis krimi-franchise-át?
- A kriminek a cseh irodalomban tisztességes hagyománya, és elég magasra állított léce van, főleg Karel Čapek munkásságának köszönhetően. Sokan úgy tekintenek a krimire, mint egy enyhén populáris, popkulturális könnyed olvasmányra, de ennek is megvan a maga krémje. Krimi jellegű például Jorge Louise Borges A Halál és az iránytű című elbeszélése, Friedrich Dürenmatt Fizikusok című drámája, Kafka Pere, vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. De még az Ószövetségben is van néhány krimi jellegű történet.
- Tekinthetjük Leopold Durmant a cseh Sherlock Holmesnak? Ha igen, akkor „cimrmanizálni” kell-e Holmest, hogy csehet csináljunk belőle? Vagy egy másik, szintén sztereotipizált nézőpontból: Durman inkább felšvejkelt Holmes vagy felholmesozott Švejk?
- Szeretem Sherlock Holmest és Josef Švejket is, és nem védekezem az összehasonlítás ellen, de Durman felügyelőt Leopold dédapám mintájára teremtettem, ahogy még gyerekkoromból emlékszem rá. Durman megörökölte a keresztnevét is. Leopold rendkívüli módon volt reneszánsz ember: egész életében láncokat gyártott a vasművekben, közben amatőr óraművesként javított órákat, és gyönyörű, díszes dobozokat gyártott bonbonos dobozokról származó képekből, sztaniolpapírból és a kórházakból kidobált röntgenképekből. Így ezeken a dobozokon felülről egy rózsacsokor, alulról egy koponya képe volt. Leopold kölcsönadta nekem az üvegszemét, amellyel aztán a srácokkal golyóztunk. Nem tudom, ismerős-e ez Magyarországon is. A földbe egy lyukat kell vájni, aztán ebbe beledobálni a golyókat, és aki elsőnek beledobálja az összes golyóját, az viszi a többiekét is. Az egyszerű golyókat égetett agyagból csinálják, de a legértékesebbeket üvegből. Leopold adott néhány tanácsot az életre nézve is, amelyek aztán segítettek túlélni az ifjúkoromat. Például: „A nőket cseréld inkább, és ne a döntéseket), vagy „a sörhabot addig nyalogasd, amíg friss”. És hasonlók.
- A Múmiamalomban rengeteg dolog van, amelyek egyesével is kitennének egy regényt. Honnan voltak az összeesküvés-elméletek, a szereplők, a cselekmény alapötletei?
- Fogalmam sincs, honnan szedek elő ilyesmiket. Elég sokat megéltem már, mikor a kommunisták kidobtak az iskolából, és gyárakban kellett dolgoznom, elég sok embert láttam meghalni, és még csak nem is gyilkosságok voltak, hanem brutális munkabalesetek. Sokszor az álmaim is inspirálnak.
- Hova lehetne helyezni a Múmiamalmot, vagy Petr Stančík egyéb prózai műveit a mai cseh irodalomban?
- Erről fogalmam sincs. Azon a véleményen vagyok, hogy minden szövegnek megvan a helye az irodalomban, és meg is találja a megfelelő helyét, attól függetlenül, amit a kritikusok és a szerző gondolnak róla.
- Milyen szerepet szántál a szövegben a gasztronómiának? Valódi ételek szerepelnek benne?
- Néhány recept a családomtól származik, másokat különféle régi szakácskönyvekben találtam, és a legjobbakat én találtam ki, vagy megálmodtam őket. Például a belülről sütött tehénfejet, amelynek a fülén keresztül egy kis kémény vezet, és amelyet egy kis kocsin lehet húzni, azt éppenséggel megálmodtam. Játszok még azzal a gondolattal, hogy ezen receptek alapján létrehozok egy óprágai dekadens detektív-étteremláncot, amolyan McMurdert.
- A nyelvi megfogalmazásokat tekintve a Múmiamalom, és az Angyaltojást is elég alapos kidolgozással büszkélkedhetnek. A nyelvi játékok olyanok, mint a nyelvi megformáltság feszültségének apró robbanásai. A nyelv ilyen használata számodra normális, mindennapi, vagy tervezett, munka eredménye?
- Én ezen a módon már gyerekkorom óta játszom a nyelvvel, néha gondot okoz, hogy leírjak valami egyszerűt, szójátékoktól mentesen. A cseh egyébként rendkívül alkalmas erre, mert egy sokrétű, sokszínű nyelv, olyan mint a jól érett komposzt felszíne.
- Milyen a szerepe a mai irodalomban a történetnek? Milyen műfajok (krimi, horror, sci-fi?) jelenthetnek neked új lehetőségeket, utakat? Mik a tervek az Angyaltojást követően?
- Hiszem, hogy az irodalomban a történet a totális fundamentum, és ennek megfelelően szeretek írni is. Minden egyéb már csak hab a tortán, paprika a pörköltben. Teljesen mindegy, hogy sci-fi, krimi vagy szépirodalom. Most éppen krimit írok, egy jelenkorban játszódó krimit, ahol 12 orrszarvú gyilkosa után nyomoznak, ami pedig tényleg tömeggyilkosság, a tömeg szó mindkét értelmében. De én magam vagyok, aki bűnt követek el – egy bűnt a krimi ellen. Nekem a gyilkosság csak ok, amivel feszült helyzetbe taszíthatom a szereplőimet.
- Hálás és megfelelő közegnek tartod-e a posztmodernt, ahol szabadon lehet játszani azt a játékot, amiben a valóságot a fikcióval keverjük?
- Nem hiszek a posztmodernben, ez csak amolyan intellektuális mankó és az elmélészek hamis bálványa. Ami a valóságot és a fikciót érinti, elég alkalmazni egy kis misztikát és kvantummechanikát, és azonnal minden máshogy működik. Az úgynevezett valóság, amely körbevesz minket, a valóságban csak fikció, megtévesztő kulissza, vagy inkább egy előre lezsírozott játék. Mint amikor a jelzőlámpa zöldre vált, és mindenki azonnal rátapos a gázra. Az anyagra elég csak egy kicsit közelebbről ránézni, és azonnal teljesen eltűnik. De ez visszafelé is igaz: a jól eleresztett fikció gyakran elverekedi magát a valóságig, és akkor már nem lehet visszavonni. Ez így van, mi írók sokszor úgy élünk a nyomorban, hogy közben a kezünkben van az a rettenetes, minden kétséget kizáróan isteni erő, hogy teremtsünk és nevet adjunk.
Hanzelik Gábor
