Ignacy Karpowicz idén tavasszal harmadjára érkezik Budapestre, immár a harmadik magyar nyelven is megjelenő regénye bemutatójára. A Szálkákban ismét a mai, "posztmodern" ember és kapcsolatai állnak a középpontban, és a szerzőtől már megszokott módon előkerül a mitológia, az intertextusok, illetve a nyelvnek is fontos szerep jut.
Rögtön feltűnik, hogy a Szálkákban ismét nagyon aprólékosan kidolgozott hősökkel operálsz, akik ráadásul folyamatos jellemváltozásban is vannak. Mennyi ideig munkálkodtál rajtuk?
IGNACY KARPOWICZ: Két évig dolgoztam a könyvön, bár már egy korábbi regényem, az Égiek és földiek kapcsán gondolkoztam egy olyan művön, mint a Szálkák. Egész kellemes volt az írás, mivel szerettem a hőseimet. Struktúrát adni a szövegnek, megtalálni a megfelelő kompozíciót, viszont már sokkal nehezebben ment.
Nincs a Szálkáknak főhőse, inkább valamifajta „hős-gyűjteménnyel” állunk szemben. Mi alapján válogattad a figurákat, akik ennek összetevőivé váltak? Ők lennének azok, akik híven visszatükrözik a mai lengyel társadalmat? Vagy akár az egész nyugati civilizációt?
I.K.: Lengyelországban rengetegszer elmondtam már, hogy a Szálkáknak csak és kizárólag Varsóban van létjogosultsága, csak ott működik a regény. Csak a főváros került közel az úgynevezett nyugati társadalmakhoz; gondolok itt arra, hogy a társasdalom elvesztette ellenőrzését az egyén felett. Nincs Isten, nincsenek konzervatív alapok, amelyek mentén rendeződhetne az élet, csak az emberek vannak. A való életből vettem a könyvben szereplő alakokat. Az ismerőseim ihlették e figurákat, de természetesen átalakítottam őket. Mégpedig azért, mert az irodalomnak ahhoz, hogy hiteles legyen, át kell formálnia az életet. Az úgynevezett non-fiction nem állja meg a helyét a szépirodalomban. Ha valaki egy az egyben akarja saját élettapasztalatát áttenni egy regénybe, az grafomániához vezet.
Egy lengyelországi interjúban említetted, hogy szeretsz intim sétára indulni a hőseiddel. Hogy kell ezt érteni?
I.K.: Intuíció alapján írok, ami azt feltételezi, hogy „érzem” a hőseimet. Viszont ez azt jelenti, hogy a figuráim eléggé függetlenednek, elválnak az akaratomtól, nem azt teszik, amit előre feltételeztem. Más szóval, a hőseim vezetnek engem, és nem fordítva. És ilyenkor talán megesik, hogy sétálunk, bár sokszor nem is séta ez, hanem gazokon, bozótokon kell átverekednünk magunkat. Egyáltalán nem kellemes dolog. Mintha a Notting Hillben akartál volna szerepelni, de helyette az Apokalipszis mostba kerültél volna be.
Az egész regényt nagyon aprólékosan kidolgoztad, pontosan felépítetted. Gondolok itt a mottókra, a lehető legkülönbözőbb szerzőktől származó idézetekre, az olyan mitológiai utalásokra, mint hogy az anya-lánya viszonyt a Démétér és Koré párhuzamban láttatod, vagy az olyan intertextusokra, mint a Gyűrűk Ura. Hogy jut az ember eszébe, hogy éppen így építsen fel egy könyvet, hogy ez a forma fog passzolni a tartalomhoz?
I.K.: Azt akartam, hogy a Szálkák nagyon irodalmi és kissé posztmodern legyen. A posztmodernben pedig minden mondat mögött ott rejlik egy tucatnyi korábbi mondat. Ezáltal olyan lesz az irodalom, mint egy fal, amelyet sokszor festettek le egymás után. Itt éppen ezek a mottók és az idézetek alkotják a korábbi rétegeket. Ha azt kérdeznéd, honnan szedtem őket, azt mondanám, vártak a sorukra, amíg fel nem használtam őket.
Olyan témák is előkerülnek, mint a Holokauszt (vagy a hozzá való viszony), a gonosz németek (akik például megölik a transznemű Kuba-Ninel nagymamájának férjét) vagy a lengyel patriotizmus. E fogalmak (vagy démonok) nélkül nincs irodalom Lengyelországban? Mondjuk, nálad mintha némi iróniával kerülnének mindezek terítékre.
I.K.: Egyáltalán nem vagyok patrióta szerző. Közöm nincs a mostani vezetéshez, a nemzeti irányvonalhoz. Nálam ez abból fakad, hogy minimum háromféleképpen vagyok kirekesztve: egyrészt pravoszláv ateista vagyok, másrészt a családom Fehéroroszországból származik, harmadrészt meleg vagyok. Ha az ember kirekesztődik a közösségből, az arra ösztökéli, hogy kritikusan szemlélje a valóságot. Az iróniának pedig sokszor megmentő ereje van. Lehetővé teszi, hogy az ember kilépjen a nemzeti közösségből. Így lehetségessé válik, hogy ember legyen, nem pedig lengyel vagy katolikus. Egyszerűen csak ember.
A nyelvnek is fontos szerepe van a regényben – de nem csak ebben, a többi könyvedben is. Mintha valami új, különleges nyelvet alkotnál meg, illetve, mintha a hőseidnek örökké gondot okozna, hogy szavakkal kifejezzék magukat. Mondhatjuk, hogy a nyelv a regényeid egyik hőse?
I.K.: Egyszer szerkesztő ismerőseimmel beszélgettem a regényről mint olyanról. Akkor hirtelen megértettem, hogy elég elolvasni az első két oldalt ahhoz, hogy eldönthessük, szöveggel van-e dolgunk, vagy csak annak utánzatával. Az irodalom a nyelvben születik, a nyelv pedig az élettapasztalatokat írja le. Az irodalom olyan, akár egy épület: Szavakból, szintaxisból, szemntnikából és társaiból épül fel. Hogy az épület tartós legyen, rendesen kell megépíteni. Hogy szép legyen, ügyelni kell rá, hogy illeszkedjen a környezetébe. Mivel, hogy a látképek is különbözőek, mindegyikhez külön kell nyelvet választani.
Végezetül, ha nem titok, most min dolgozol, mik a terveid a jövőre?
I.K.: Éppen egy Szerelem című regényt írok. A címet többek között Nádas Péter egy műve ihlette, amely nemrég jelent meg lengyelül. Nagy hatással volt rám a könyv, nem csak irodalmilag, hanem, mert végig volt egy olyan érzésem, hogy van benne valami kimondatlan dolog. Engem pedig most éppen az izgat, hogyan lehet legyőzni a hazugságot, az álcázást, hogyan lehet átlátni rajta. Na, és a szerelem.
Németh Orsolya
Fotó: Paweł Karnowski
Ignacy Karpowicz: Szálkák, Typotex, 2017., ford.: Körner Gábor
