Mikołaj Łoziński lengyel író Regény című könyve 2016-ban jelent meg Éles Márta kiváló fordításában és az Európa kiadó gondozásában. A műfaj megjelölő cím kissé félrevezető lehet, ha az olvasó a családregény klasszikus formáit keresi, másfelől pedig a 2011-ben megjelent lengyel eredeti címe Könyv (Książka), ami a tárgyak köré szervezett szöveg felépítését újabb, fontos jelentésdimenzióval gazdagítja: maga a könyv-tárgy is egy lesz a családi tárgyak sorában. A Regényt tavaly ősszel mutatták be a budapesti Lengyel Intézetben a szerző részvételével, valamint Borgula András, a Gólem Színház alapítója és Kellermann Viktória tolmács közreműködésével. Mi is ott jártunk.
Az est – minden bizonnyal az egészen nagy számú nézőközönség okulására – egy némileg formális körrel, a szerző, Mikołaj Łoziński eddig munkásságának rövid bemutatásával indul, majd gyorsan felvetődik (bár lehet, hogy helyesebb lenne azt írni, hogy tulajdonképpen eléggé adja magát) a kérdés, hogy vajon mit ír most. Łoziński azonban még pár mondat erejéig maradna a bevezető formuláknál, egy pillanatig még félretenné a feltett kérdést és hangot ad abbéli örömének, hogy itt lehet Magyarországon, ami számára különleges hely, egyrészt mert annak idején először hozzánk utazott mint író. Másrészt viszont Budapest a családja számára is fontos volt, hiszen nagyapja, a háború előtti kommunista, 1956-ban a Trybuna Ludu tudósítójaként érkezett Budapestre, megírta, amit látott, ezt követően persze kirúgták a laptól, de a budapesti események hatására szakított a kommunizmussal.
Ahogy azt a bevezetőben is említettük a könyv fejezetei egy-egy, a címben foglalt tárgy köré szerveződnek. Nem családi ereklyékre, vagy különösebben becses holmikra kell itt gondolni, amelyek aztán valamilyen frappáns, szirupos vagy csak cseppet émelyítő nosztalgiával átitatott elbeszéléseket hívnak elő. Egyszerű, hétköznapi tárgyak ezek; kifejezőeszközeiket illetően minimalista, lecsupaszított, mégis mély és emberi történetek. Borgula András találóan veszi észre, hogy bár időnként kötődnek ezek a tárgyak a zsidósághoz, mégsincs köztük egy hanukai gyertyatartó sem.
Az egyes fejezeteket „fekete oldalak” szakítják meg és egyfajta kommentárként társulnak hozzájuk. Ezzel kapcsolatban magyarázatként a szerző elmondja, hogy a családja először nagyon örült annak, amikor megtudták, hogy miről ír könyvet. Meglehetősen hosszú ideig, öt évig dolgozott a szövegen és egy bizonyos idő után engedte csak meg, hogy beleolvassanak, ekkor azonban rögtön megváltozott a család hozzáállása. A fekete oldalak segítségével sikerült ezeket a reakciókat, beszélgetéseket, a család cenzúra-kísérleteit is beépíteni a szövegbe. A fekete oldalak úgymond a szöveg kortárs rétegét adják – itt csempészi bele a szerző azt, amire a családtagok úgy reagáltak, hogy „ezt semmiképpen ne írja meg”, „ha egy mód van rá, akkor arról lehetőleg ne írjon”. Így a Regény egyúttal annak is a története lett, hogy hogyan ír az ember családtörténetet. Łoziński saját bevallása szerint úgy érezte magát, mintha aknamezőn járna. Elmondja, hogy eleve nem akart klasszikus típusú családtörténetet írni, ezért választotta azt az írói megoldást, hogy tárgyakon keresztül beszél családjának történetéről, ami különös jelentőséggel bír, mivel náluk a családban, csakúgy, mint a lengyel-zsidó családoknál általában, nem volt folytonossága a tárgyaknak. Nincs nemzedékről nemzedékre öröklődő családi ezüst, mert a háborút csak a legegyszerűbb, leghétköznapibb használati tárgyak élték túl – erről az alapról kiindulva kellett újraalkotni a család történetét.
Ezután arról érkezik kérdés, hogy vajon miről fog szólni Łoziński következő könyve. Az író továbbra is maradna a valós történetek ihlette családi tematikánál – ezúttal testvérekről akar írni. Ismét saját családjának története adja a kiinduló ötletet: a nagyapja testvérei közül mindenki túlélte a holokausztot, ami szinte hihetetlen ritkaság Lengyelországban. Mindegyikük máshogy élte túl. Aztán a háború után komoly karriert kezdtek építeni a kommunista Lengyelországban, ahhoz a csoporthoz tartoztak, akik a rendszer haszonélvezői voltak. Az 1968-as antiszemita kampány miatt hárman közülük külföldre távoztak, és teljesen elölről kellett kezdeniük az életüket – az egyikük például gondnok lett egy egyetemen.
A Regény három generációról szól, ám sehol nincsenek családnevek, sem keresztnevek, melyek segítségére lehetnének az olvasónak a különböző cselekményszálak közötti eligazodásban. – hangzik a következő kérdés. Łoziński szerint ennek az az oka, hogy az adott személyeknek, szereplőknek a családban betöltött szerepe volt a fontos, és nem a neve. Továbbá az is hozzájárult ehhez, hogy talányosan akarta megírni a szöveget. Utóbbin nincs is mit csodálkozni annak fényében, hogy a szövegben feltűnő alakok mind megfeleltethetők valós személyeknek, mégpedig gyakran közismert személyeknek – a szerző apja Marcel Łoziński és bátyja, Paweł Łoziński ugyanis híres dokumentum filmrendezők.
Szóba kerül az az egészen konkrét esemény is, ami végül is arra késztette Łozińskit, hogy elkezdjen foglalkozni a témával. Erről az anekdotáról egyébként a könyvborító hátlapjáról is értesülhet az olvasó. Az író akkoriban Párizsban tanult, és egy vak pszichoanalitikus asszisztenseként dolgozott. Mondhatni ő volt a szeme. A munka szüneteiben az idős pszichológusnő a családjáról kérdezte, meghallgatta a történeteket, nem mondott rá semmit, egy idő után pedig megint rákérdezett, és ez aztán újra és újra megismétlődött. Łoziński szerint valószínűleg az volt ezzel a célja, hogy rávegye, kezdjen el gondolkozni a családjáról és ez sikerült is, hiszen tíz évvel később elkészült a Regény című könyv.
Az írás folyamatával kapcsolatban Łoziński elárulta, hogy a munka során készített magának egy táblázatot és a tárgyakhoz rendelte hozzá a szereplőket, hogy nagyjából igazságosan legyenek elosztva. Illetve, amint azt sejteni lehetett, valóban nem sorban írta hanem, külön-külön készültek el a történetek, és csak később vágta össze őket. Terjedelmét tekintve is kilóg közülük a Kulcs címet viselő húsz oldalas fejezet, melyen egy éven keresztül dolgozott. Igyekezett a lehető legtöbb felesleges dolgot elhagyni a szövegből, hogy csak az kerüljön bele, ami tényleg odavaló, hiszen, mint vallja a kevesebb ez esetben több. Van olyan is a történetek között, ami végül nem íródott meg. A háborús fejezetet, a holokausztról szóló részt nem bírta megírni, hagyta inkább a fenébe, mert végül arra jutott, hogy ezt a részt maguknak is elmesélhetik az olvasók.
Ezen a ponton visszakanyarodik a beszélgetés a családhoz. Felvetődik a filmes látásmód, a részletekre – szinte a kamera mozgását idéző – ráfókuszálás kérdése, valamint, hogy a korábban említett filmes családtagok is feldolgozták már a családi tematikát. Łoziński erre válaszul elmondja, hogy igyekezett nem lineárisan elmesélni a történetet, hanem abból indult, ki ahogyan az emberi gondolkodás, az asszociációk működnek. A könyv a családja számára is nagyon erős élmény volt, eléggé a szívükre vették. De csak egy nagynénje kiáltott fel ijedten, hogy „te jó ég, akkor most mindenki tudni fogja, hogy zsidók vagyunk!”. A könyv elindított egy folyamatot a családban, ennek nyomán született meg az apja és bátyja által közösen jegyzett Apa és fia című film.
Az est vége felé közeledve a kötetbeli karakterek magánya kerül szóba, ami elsőre talán furcsa észrevételnek tűnhet, mivel mindenütt családtagok, barátok veszik körbe őket. Łoziński szerint mindenki súlyos terhekkel születik a világra, ezért úgy döntött, hogy beles ezekbe a csomagokba – az ember saját tapasztalataival kiegészülve ugyanis már kifejezetten nehézzé tudnak válni –, hogy hátha át lehetne-e esetleg pakolni, sőt talán kidobni valamit ezekből a csomagokból. Így született meg ez a könyv.
A családi viszonyokról, anyákról és a túlközelség problémájáról való kötetlenebb eszmecsere után zárszóként Borgula András elmesél egy viccet arról, hogy miben különbözik a zsidó anya a pitbulltól. Hát innen vettük a cikk hangzatos címét.
Vas Viktória
Mikołaj Łozinski: Regény, ford. Éles Márta, Európa, Budapest, 2016.
