Leánykérés, esküvő, temetés, balkáni fanfárvihar, multikulti, marxizmus, tinédzserek, végül Kalasnyikov, Johnny Cash helyett pedig Johnny Gotovina.
Most akkor azt kell elképzelni, hogy egy hatvanhat éves fószer felmegy a színpadra egy bevallottan temetésekre (is) tervezett zenészgárdával, és lent a közönségben tizenvalahány éves lányok olyan dolgokat kiabálnak nekik torkuk szakadtából, hogy sokat próbált fiatal férfiak is belepirulnának. Ezzel nem lehet mit csinálni, a rock'n'roll kortalanul szexi, mondtam az előttem bulizó ír hölgyeménynek, mikor azt próbálta megértetni velem - a legnagyobb balkáni fanfárvihar közepette - hogy ő olyan öreg, hogy a vele bulizó haverja neki már csak keletnémet marad. Goran Bregović, és a temetésekre és esküvőkre összeverbuvált bandája pedig még tudja milyen is az, amikor valami kortalanul szexi. A Funeral and Wedding band még mindig végigturnézza az évet, elképzelhetően többet van a zenészek szájában a fúvóka, mint étel vagy víz/alkohol (feltételezem a Balkánon ez is fontos szempont), és ezen a szinten az ember egy kicsit már meg tudja unni az egész sóbizniszt. Ráadásul ha valaki azt mondja a világ bármelyik táján, hogy "tudod, az a balkáni zene", akkor minden hallgatónak a Goran Bregović meg a Boban Marković fog az eszébe jutni. Az ilyenektől egy kicsit el tud futni az emberrel a ló. Szóval nem is értem miért van, hogy még mindig hibátlanul tudnak végigcsinálni egy koncertet, hiszen nekik már nem is kellene. Ugye a profizmus velejárója a slendriánság, de ezek a balkáni arcok látszólag nagyon komolyan veszik a profizmust, és még mindig az amatőrök lelkesedésével fújják vagy ütik, amit fújni vagy ütni kell. Sajnos és hál'Istennek nem is lehet semmilyen komoly elemzést adni a koncertről, főleg mert alkalmatlan sznob módjára egy idő után inkább élveztem, és nem azon gondolkodtam, hogy mire mennyi pont jár. Egyenletesen Guča-pozitív volt, elejétől a végéig, de hát Bregovićtól, a Titóba oltott Johnny Cashtől mást minek várni? Eldöntöttem, hogy ezért csak a rájátszásról írok valamit, röviden.
Ilyen hosszú, körbeépített rájátszást még nem láttam. Volt benne a.) igazi lánykérés, b.) két tisztes korú fúvós incselkedve táncolt egymással c.) Kalasnyikov (nem a fegyver) d.) legalább háromszor föl és lement az egész anszámbl, közönség idegei a sajtreszelőben. Hát nem így kell kinéznie egy tisztességes koncertnek? Késés nélkül, elejétől a végéig kellő humorral, profizmussal, közönség iránti alázattal, egy kis balkáni cirkusszal (máshogy nem tudnám leírni azt a lánykérést, az állandó visszatapsot, és azt az idegtépést, hogy akkor lesz-e Kalasnyikov, vagy nem. Pedig messze nem pörög élőben úgy, mint amire számítottam). Most nem azt akarom mondani, mindenkinek lehet saját zenei ízlése, de srácok, komolyan, legközelebb a Rihanna helyett inkább a világzeneire költsetek. Jó, van akinek a világzene jön be, másnak meg ha nem jó neki, ez már csak ilyen.
Ha már a rock'n'roll időtlen, akkor én is össze-vissza fogok ugrálni az időben. A 21.30-as koncertre valahonnan a Sziget másik végégből indultam, 21.21-kor. Útközben meg kellett állnom egy kihelyezett térképnél (nem tudom miért nem jelölik rajta, hol áll az ember éppen), ahol csatlakozott két olasz lány. Megkérdezték, tudom-e hol a világzenei színpad. Mondtam, hogy én is a Bregovićra megyek. Mire az egyikük a másikra mutat: "Imádja a Bregovićot!". Erre én: "Tényleg? Egy órája beszéltem vele. Illetve interjút csináltam"- Javítom ki magamat felmutatva a Press feliratú karkötőt. Ők: "Úristen, mit kérdeztél tőle?". Ilyeneket:
Sz.T.:Azt olvastam, hogy filozófia szakos hallgatóként kezdte. Milyen hosszú az út a volt filozófia szakostól a cigányzenészig?
Goran Bregović: A kettő közül egyik sem vagyok. Szerencsére nem vagyok filozófia professzor, és cigánynak lennem is nehéz volna. A kommunisták alatt tanultam, és ott úgy ment, hogy ha valaki elvégezte a filozófiát, akkor kinevezték a marxizmus professzorává. Én elébe rohantam ennek a sorsnak, és az utolsó egyetemi évem alatt inkább rocksztár lettem. Soha nem tanítottam gyerekeknek marxizmust. Az utolsó egyetemi évben van iskolában végzett gyakorlati tanítás. Tanítottam is egy hónapot, és igazán hálás vagyok az Istennek, hogy nem ezt a sorsot szánta nekem, ez tényleg nem nekem való, gyerekeket tanítani. De a másik ágon, a zenével elég gyorsan ment a dolog. Az első felvételem sikeres volt, és ez még egyértelműbbé tette, hogy nem fogok filozófiát tanítani.
Sz.T.: Szóval jobban megfelelt zenét csinálni, mint filozófiát tanítani?
G.B.: Persze. A gimnáziumban először 16-17 éves gyerekeknek kell filozófiát tanulni, ami túl korai.
Sz.T.: Na jó, és a rockzenétől a cigányzenéig?
G.B.: Ez nem cigányzene, én nem csinálok cigányzenét, azt sem tudom ki mondott olyat, hogy ehhez bármi közöm lenne. Kortárs zenét próbálok csinálni, ilyen számokat írok, az lehet, hogy ez kifelé elég ódivatúnak hangzik, de én egy olyan helyről jöttem, ahol a kortárs elég távol van attól a kortárstól, amit itt ismerhettek. Ebből adódhat, hogy ami nekem kortárs, az eléggé ódivatúnak hangzik nektek.
Sz.T.: Nem gondolom, hogy a cigány zene ódivatú lenne.
G.B.: Rendben, értem, de amiről én beszélek, hogy ahonnan én jövök, ott bármilyen zenét csinálsz, cigánymelót csinálsz. Ebben az értelemben én is cigánymelót csinálok, hiszen zenét csinálok.
Sz.T.: Általában három zenei mozgalomról beszélünk a Bijelo Dugmével kapcsolatban: újhullám, újprimitivizmus, újpartizánok. Mi jellemző rájuk, és mi a különbség közöttük.
G.B.: A Bieljo Dugme szerintem azért lett olyan híres, mert az én zeném volt, amit én is szereztem, rám pedig akkor is, meg most is nagy hatást gyakorolt a tradicionális zene. De a tradicionális zenében gyökerezik minden egyéb zene is. Vegyük Sztravinszkijt, Gershwint, vagy Bono, Lennon, McCartney, mindenki a saját tradícióinál kezdi, ez a normális. Azért volt a rock'n'rollunk olyan sikeres, mert nagyban kötődött a tradícióhoz. Most is ezt csinálom, csak ma már nem rock'n'rollnak öltöztetem a zenémet. Olyan ez, mintha a pelenkát nadrágra cserélnénk. Mondjuk úgy, hogy egy kicsit kényelmesebb viselet.
Sz.T.: Na jó, de azzal a három irányzattal mi a helyzet?
G.B.: Hát ez a három név a rock'n'roll reflektív részéhez fűződik, nem az intuitívhez. Mondjuk megvádolhatnak azzal, hogy én turbofolkot csinálok, ezt a giccses hülyeséget csinálom, mert ezek a címkék, amiket említettél, azok is, csak elegáns nevek, amiket szar zenére aggatunk. Az én zenémmel épp a fordítottja a helyzet: szar nevet adnak tisztességes zenének.
Sz.T.: Állítólag az újhullám egész Jugoszláviában hódított, az újprimitívek és az újpartizánok pedig inkább a mai Boszniában. Mi ennek az oka?
G.B.: Nem tudom, ilyen távolságból, innen, a mából nézve, minden mozgalomnak így vagy úgy a rendszerkritikussághoz, az ellenálláshoz volt köze. A rock'n'roll sokkal fontosabb volt a kommunista blokkban, mint nyugaton, nem is mint zene, hanem mint társadalmi jelenség. Szóval persze, még ha ebből a távlatból kicsit gyerekesnek is tűnik, de ezek a mozgalmak fontosak voltak abban az időben, mert egy kicsit más értékrendet képviseltek, mint ami hivatalosan ki volt ránk osztva. Abban az időben ez rendkívül fontos volt. Azt hiszem ezek a nevek csak szavak voltak ugyanarra a dologra, amit ellenállásnak nevezhetnénk.
Sz.T.: És ki találta ki ezeket a neveket?
G.B.: Újságírók, akik szeretnek bélyegeket rakni dolgokra. Amit csinálunk azt az elején pásztorrocknak csúfolták.
Sz.T.: A nyolcvanas évek jugoszláv zenéje világhírű volt. Hogy néz ezt most ki a szerb, bosnyák, horvát zenével?
G.B.: Azt hiszem sokkal provinciálisabb, mint a kommunizmus alatt. A kommunizmus alatt volt legalább egy kis értelme zenélni. Minden fiatal sajátja a lázadás, és a kommunista fiataloknak sokkal nagyobb szükségük volt erre, mint a nyugatiaknak. És a zene önmagában nem volt nagy szám, ahogy ma sem az, de örülök neki, hogy csináltam, részt vehettem benne, mert társadalmilag súlya volt. A mai zene már nem jelent semmit, piszlicsáré pénzhajhász kis szarság.
Sz.T.: Valahol azt olvastam, azt mondta, hogy a zenéjével vissza akar adni valamit abból, amit a cigány kultúra adott nekünk. Azon kívül, hogy a zenét meghallgathatjuk, össze tudná foglalni egy pár szóban, hogy mire is gondolt?
G.B.: Mióta az eszemet tudom, úgy gondoltam, hogy a cigány zene, a falnak a felém eső oldalán az egyetlen modern zene volt. Nem azért, mert a cigányok annyira modernek akarnak lenni, mint mindenki más, nem másolják a többieket. A dolog oka a puszta túlélés. Ha nem modern zenét játszanának, sokuknak nem lenne miből etetni a gyerekeit. Az ő modern zenéjük tehát a lehető legjobb értelemben modern, ami tetszik a hallgatónak, aki aztán ennek fényében fizet neki. Amit a cigány zene adott nekünk, az, hogy a zene olyan, mint a természet, mint a napfelkelte, mint a naplemente: mindenkié. Kizárólagos joga nincs senkinek. Hiszen a cigányok képesek szégyentelenül vegyíteni a spanyol harmóniát török melódiával, mindezt arab ritmusra. Így olyan eklektikus zenét csinálnak, mint amilyen már elég régóta a modern zene. Ezért is olyan különbözőek, hiszen mind Indiából jöttek, de az orosz cigányok szinte teljesen különböznek a francia cigányoktól, ír cigányoktól, spanyol cigányoktól, balkáni cigányoktól. Mind teljesen különböznek, hiszen mindnyájuknak ott kell modernnek lenni, ahol éppen van, ez náluk túlélés kérdése.
Sz.T.: Egyszer azt mondta, hogy zenét szerezni kleptomániás munka. Mostanában, ha szóba kerül, az európai kultúrát bizonyos homogenitással szokták jellemezni. Nem gondolja, hogy az európai kultúra, főleg a balkánon is inkább emlékeztet egy kleptomániás munka végtermékére?
G.B.: Hát ha valaki művészetbe vágja a fejszéjét, akkor jobb, ha tudja, hogy az minden morál ellen való. Lopni kell az életből, lopni mindenhonnan, ahonnan csak lehet. Még ha nem is akarunk, akkor sem tudjuk megelőzni, hogy ne lopjunk. Mint egy séf, akinek adhatunk répát, húst, krumplit, és végül valami teljesen egyedit csinál belőle. A zeneszerzés is ilyen munka. Ha valaki egy kultúra tisztaságát kutatja, akkor csak arról tesz tanúbizonyságot, hogy nem igazán érti a dolgokat. A kultúrában semmi tiszta nincs, mióta létezik, azóta olyan, mint Dr. Frankeinstein teremtménye, aki összerakott egy halom különböző testrészt, hogy lássa járni. Szóval a kultúrában nincs helye a purizmusnak, kiváltképp az én kultúrámban, hiszen én Szarajevóban születtem, és az a város 5 évszázadig volt az Oszmán birodalom határa, természetes határa az orthodox, katolikus és a mohamedán vallásnak. És persze évszázadokig harcolt is egymással ott mindenki, de akkor is, a legnacionalistább zenében is meg fogjuk találni az ellenség hangjegyeit. Azt hiszem Isten így csinál még nagyobb hülyét az egyébként is hülye emberekből.
(Két okból nem jelöltem, ha Bregović nevetett: 1.) béna, főleg, ha mint ebben az esetben, 2.) az alany szinte mindig azt csinálja. Ennek fényében ha valami nagyképűnek tűnne tőle, azt szinte biztos, hogy enyhe iróniával kell kezelni.)
Koncertbeszámoló & interjú:
Hanzelik Gábor, Németh Orsolya
