Ondrej Štefánik szlovák író Ujjatlan város című regénye az idei Könyvfesztiválra jelent meg a Typotex kiadónál, Mészáros Tünde fordításában. A szerzővel készült interjúnk már olvasható a blogon, ezúttal a regényből adunk egy kis ízelítőt.
Nem egy új társadalmi modell eszméjét hozom,
hanem koncepció nélküli forradalmat hirdetek.
1. lépés: Megtagadni mindent és mindenkit
2. lépés: Nem tisztelni senkit és semmit
3. lépés: Szembeszállni mindennel és mindenkivel
A Cédulás
A sötétség behúzódott a bútorok alá. Edo nagy nehezen kinyitotta a szemét, az órára pillantott, és megrémült a rengeteg időtől, amit lefekvésig létezéssel kell kitöltenie. A szobába tolakodott befele a nap, amely gravitációs mezőjével naponta próbálta megtartani Edót keringési pályáján. Ahogy ezt a naprendszer többi elemével is tette, minden külön engedély nélkül. Hét óra! Annnyám… Visszacsukta a szemét, remélve, hogy hunyhat még egy keveset, de az éhség erősebbnek bizonyult. A hűtőben egész éjjel ott pácolódott a tarja. Most eljött az idő. Felkelt, kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőszekrényt, és kis híján megütötte a guta. A frigó zsúfolásig volt zöldséggel, ilyen-olyan gyommal, salátával, magvakkal teli tálkákkal, meg valami pitypangra emlékeztető izével.
– Beáta! – kiáltott fel rémülten. Mikor csinálta ezt? Magok? Hát hogy fogyaszthat ilyesmit? Hiszen kicsírázik benne! Egyszer majdarra ébred, hogy Beáta helyett egy fa fekszik mellette. Full levélzet, gyanta meg minden más biszbasz, amitől fa lesz a fa. A gyom mögül
azonban szerencsére kikandikált a kis edény, benne a pácban fuldokló kinccsel Boldogan nyúlt érte. Tarja helyett büdös szószban szottyadó saláta volt benne, mellette egy odafirkantott üzenet:
Nem akarom, hogy infarktust kapj. Szeretlek. Beáta
Edo olyan dühösen meredt a pléhbögrébe, mint a vénember, akinek tulajdon gyermekei, azok a hálátlan hiénák kilopták az ágya alól a temetésére összekuporgatott pénzt.
Szeretlek? Edo viszont nem szereti őt. Az érzékei ellen elkövetett merénylet miatt már szeretni se tudja. Jobban szereti a tarját, mint Beátát. Vége. Vége a kapcsolatnak, vagy mi a tököm is az a kísérlet, amit ők ketten itt folytatnak. Van neki elég baja, az hiányzik most a legkevésbé, hogy Beátával és a zöldségeivel izéljen. Vagyis hát tulajdonképpen egyáltalán semmi izéléshez nincs kedve a Beátával. Zúgott a feje. Belerogyott a konyhai fotelbe, hogy nyugodtan átadhassa magát a felháborodásnak. Rágyújtott, felállt, bekapcsolta a mélyhűtőn álló öreg kisrádiót, majd azzal a reménnyel ült vissza, hogy az éter hullámai a felszínre hoznak valamit, amitől majd csúcsra járhat benne a düh.
A rádióban egy hazai énekes beszélt készülő albumáról, angyalokról, interperszonális kapcsolatokról. Hogy érdekesebbé tegye a mondandóját, elmesélt egy vicces történetet arról, hogyan készült az új lemez. A vicces történet után tulajdon, szívből jövő kacajával is megajándékozta a hallgatókat. Edo elgondolkozott rajta, vajon miért nevetnek úgy a vicces énekesek, mintha fuldokolnának. Hangosan szürcsölik a levegőt, félnek, hogy bármelyik pillanatban elfogyhat. Ezután egy dal következett, amelyből kiderült, hogy a szerelem mindenre orvosság, kivéve magát a szerelmet. Ez már sok volt Edónak, és az off-gombbal elküldte az énekest a picsába. Aztán szép csendben dühöngött tovább a fotelben. Dühöngött az énekes miatt, a rendőrök miatt, Beáta miatt, a reggel miatt. Csengettek. Kiszakította magát a dühöngésből, és indult ajtót nyitni.
A küszöbön Frank Sinatra vigyorgott. Vagyis hát valaki, aki Frank Sinatrára hasonlított. A fehér kalap alól olyan fekete szempár szikrázott Edóra, amilyennel csak a szektavezéreket szokta megáldani az Úristen. A fehér zakó úgy ragyogott, hogy szinte bántotta Edo szemét. A férfi két kezében egy-egy kosár volt. Az egyikből egy lúd tekintgetett kifelé gonoszul, a kisebbik pedig egy hímzett népművészeti terítővel volt letakarva.
– Nna, megjöttünk – szólt vidáman Sinatra, széles mosolyra villantva hófehér fogsorát.
– Meg? Ki maga? Kit keres? – kérdezte kissé riadtan Edo, s közben rádöbbent, hogy a röhejes katicás pizsamájában áll a vélhetően őrült látogató előtt.
– Magát, fiatalember. Magát kerestük, s mint látja, eredményesen. Örülünk. – Sinatra mosolya még szélesebbé vált. Gyakorlatilag kettészelte a fejét.
– Ismerjük egymást? Vagy árul valamit? Ki maga? – kérdezte Edo újra bizonytalanul, és rándított egyet a vállán, hátha sikerül néhány katicát eltakarnia. Az ízeltlábúak becsúsztak a pizsamakabát gyűrődéseibe, és ott amorf pacákká torzultak.
– Hogy kik vagyunk? Hát látogatók… Nézze! – Sinatra felemelte a kosarat, és Edo dermedt arcába tolta a libát. A szárnyas rémülten sziszegett.
– Az ország csaknem kilencven százalékát a vidék alkotja, így feltételezzük, hogy a látogatók nagy része is vidékről érkezik. A jó vendég pedig mindig hoz valamit, amivel örömet szerezhet a házigazdának. Valami rá jellemzőt. Nézze – Sinatra, avagy a Látogató Edo egyre dülledő szeme elé tartotta a hímzett terítővel fedett kosarat. A terítő alól méretes Tesco-címkével ellátott befőttek kandikáltak ki.
– Hoztunk kompótot, ahogy az egy derék vidéki tántihoz illik. Sajnos azonban befőzéssel nem foglalkozunk, így a kompótok beszerzését egyszerűbb módon, egy Tesco áruházban eszközölt gazdaságos bevásárlás során oldottuk meg idejövet. Reméljük, fiatalember, hogy ezzel is ugyanolyan örömet szerzünk, mintha a gyümölcs a saját kertünkben termett volna.
Sinatra, avagy Miszter Látogató újra virított egy széles mosolyt, de közben le nem vette volna vérfagyasztó tekintetét Edóról. Edo agyán átcikáztak a lehetőségek – Sinatra barátkozni akar vele, meg akarja ölni, erőszakolni, fel akarja dugni a libát a seggébe, ki akarja szaggatni a belsőségeit, és kompótot akar főzni belőlük.
– Nem értem. Ez valami kandi kamera? Fizetnek érte? Ne haragudjon, nincs most ehhez kedvem, mert… – de nem fejezhette be a mondatot.
– Kandi kamera? De hát miért rejtenénk el egy kamerát? Nekünk nincs rejtegetnivalónk. Magának talán van? Igaz is, fiatalember, nem gondolja, hogy illendő lenne beljebb invitálni a vendégeket? Csak nem a folyosón fogunk trafikálni, mint a takarítónő a portással! Hát mondja, nincs igazam?
Miszter Látogató az ajtóhoz nyomta a libás kosarat, és ügyesen beslisszolt Edo mellett a lakásba. Egyenesen a nappali felé nyomult. Mintha itt lakott volna egész életében. Edo nem mozdult, állt a koszos padlóhoz szögezve a katicás pizsamában. Az utat nem tudta elállni, így legalább mondani akart valami értelmeset, de egyetlen szót se bírt kinyögni. Csak nézte bután Miszter Látogató hátát és a kosárból kimeredő fejet. A liba úsztatót keresgélve körbetekintett, s miután nem talált értékelhető vízfelületet, gágogott egy bánatosat.
– Vendég a háznál, Isten a háznál! – folytatta a hívatlan látogató. – Ami pedig a befőtteket illeti, ha beleállítja az üveget egy vödör langyos vízbe, lejön a címke. Senki meg nem mondja majd, hogy nem házi! Mintha a nagymamuskája főzte volna be, olyan lesz. Maga se tudja majd megkülönböztetni. Higgye el.
Miszter Látogató besétált a nappaliba. Nézte, hova tehetné le a kosarakat. A még mindig zsibbadtan álldogáló Edóhoz fordult.
– Kapja össze magát, fiatalember, egy-kettő! Nem mindennap fogadhat az ember vendéget! Használja ki ezt az értékes lehetőséget.
Fordította: Mészáros Tünde
Ondrej Štefánik: Ujjatlan város, ford. Mészáros Tünde, Typotex, 2016.