Kristian Novak, Krleža óta először írt úgy sikeres könyvet, hogy a ’kaj’ nyelvjárás meghatározó szerephez juthatott. Mainstream mivoltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy már készülőben vannak Horvátországban az Anyaföldnek nehéz sara színházi és filmes adaptációi. Beszélgetésünk során szó esett a magyar fordításkor előjövő nehézségekről, és az is kiderült, hogy új regényében egy társadalmilag érzékeny, de annál aktuálisabb témát készül feszegetni.
Kristian Novakkal a XXII. Nemzetközi Könyvfesztiválon beszélgettem a magyar könyvbemutató előtt.
Szláv Textus: Ugyanazzal a könyvvel érkeztél idén is, mint amikor utoljára itt jártál a Budapesti Könyvfesztiválon. Hogy-hogy?
Kristian Novak (K. N.): Ez így van, annyi különbséggel, hogy három évvel ez előtt elsőkönyves íróként jártam a Nemzetközi Könyvfesztiválon Budapesten. Akkor minden ország delegált egy-egy írót, akinek az első könyve nemrég jelent meg és még nem volt lefordítva magyar nyelvre. Időközben viszont úgy alakult, hogy Bognár Antal felajánlotta, hogy lefordítja magyarra a regényemet, amiért nagyon hálás és boldog vagyok, mert kiemelkedő tudományossággal nyúlt a szöveghez. Ráadásul, amikor megláttam, hogy kiket fordított még, például a szerb irodalomból Velikićet és Basarat, az volt az első gondolatom, hogy „te jó ég, mit fog ez az ember gondolni az én kéziratomról”. Aztán mikor elmondta, hogy tetszik neki és szívesen lefordítaná, az nagyon sokat jelentett nekem.
Textus: Az Anyaföldünk nehéz sara című könyvedben többször is ’kaj’ nyelvjárást használsz, tehát egyáltalán nem a sztenderd horvát nyelven szólalnak meg a szereplők. Ezt ki is emelted, hogy a fordítóknak ezzel biztosan meggyűlik majd a baja. Mit tudsz arról, hogy magyar nyelven ezt hogy sikerült megugrani?
K.N.: Mivel nem tudok magyarul, ezért ezt jómagam nem tudom megítélni. Fontos tudni, hogy nem a teljes könyv, csak párbeszédek vannak ezzel a dialektussal írva, de egyszerűen e nélkül nem írhattam meg ezt a szöveget. Ez egy lehetőséget volt arra, hogy hozzáadott értéket képviseljen és fokozza a drámaiságot, míg a narratív részek az irodalmi horvát nyelven is megállták a helyüket. Bognár Antal elmagyarázta, hogy a magyar nyelv sokkal kevésbé heterogén, mint a horvát. Nálunk előfordulhat az, hogy mi északiak nem értjük meg teljes egészében azt, amit a déliek beszélnek, ha saját nyelvjárásukat használják. Amennyire én értettem, úgy oldotta meg végül ezt a problémát, hogy a magyar nyelv egy archaikusabb változatára ültetette át a kérdéses részeket. Ezért is tisztelem Bognár Antalt, mert nem hagyta nyugodni, amíg meg nem találtam a megfelelő nyelvészeti megoldást.
Textus: Volt szó arról is, hogy abban bízol, hogy a könyv kezdő lökést adhat ahhoz, hogy végre megkezdődjön a párbeszéd a nemzeti identitásokról Horvátországban. Hogy látod, mennyire sikerült ezt elérni? Hol tart most ez a párbeszéd?
K.N. Horvátországban a nemzeti identitás fejtegetése folyamatosan zajlik a ’90-es évektől kezdve, amióta nyilvánvalóvá vált Jugoszlávia helyzete. Ezt állandóan előveszik és újrarágják, mert továbbra is az a kérdés, hogy a Balkán részének tekintjük-e magunkat vagy a nyugati világ részének. Ennek politikai vonzatai is vannak, hiszen a bal oldal inkább az előbbi felé, míg a jobb oldal inkább a nyugat és Németország felé húz. Jelenleg azt mondanám, hogy Horvátország lakossága ebben a kérdésben kettéoszlik fele-fele arányban. Annyira sokszor lett a nemzeti identitás témája nyilvánosan kielemezve, hogy az már sok is. Most már senkinek sincsenek érvei, hogy azt mondja: mi ezek vagy azok vagyunk. Most ott tartunk, hogy ezeknek a látásmódoknak a különböző hibridjei érvényesülnek. A regény azért kerülhetett bele az irodalmi mainstream kategóriába, mert a ’kaj’ nyelvjárással újabb táptalajt adott annak, hogy a nyugat felé nyissunk valami igazán horvát nemzeti szemlélettel. Ráadásul újra előtérbe kerülhetett az ország egy olyan területe, amely irodalmi szempontból igen elhanyagolt Krleža óta.
Textus: Mikor utoljára beszélgettünk Veled, akkor mondtad, hogy már dolgozol az új regényeden. Mit lehet róla tudni?
K.N.: Hát, amikor három éve beszéltünk róla a kutatási fázis felénél tartottam. Az új regénye témája a roma és nem roma társadalmak antagonizmusáról szól – amikor úgy hatnak egymásra, hogy gyengítik egymást. Nagyon nehéz volt a kutatói munka, mert a roma szociális közeg rettenetesen zárt és nagyon nehezen lehet tőlük információt kapni. Még akkor is, ha hajlanak a beszélgetésre, mindig elérünk egy pontot, ahol megállnak és érezhető, hogy erről már nem szeretne beszélni. Másrészről, a regény egyik alakja egy kurd férfi, aki Irakból menekül nyugatra. Ehhez kellett csak igazán sok utánajárás a részemről, amiben a New York Times egyik tudósítója segített nekem, aki maga is kurd és valóban végigjárta ezt az utat. De mire összeszedtem minden információt és megírtam a regény vázlatát, már a 80. oldalnál tartottam. Természetesen, nem szeretném, ha túl hosszú lenne, mert azt gondolom, hogy létezik egy ideális regény hossz, amit még az olvasó manapság is be tud fogadni. Úgyhogy most azzal töltöm az időmet, hogy minden egyes mondatot megvizsgálok, így sikerült 500 oldalt 400-ra redukálni. Most még két hónapig dolgozom rajtam, majd elküldöm a szerkesztőnek, akivel aztán még közösen átrágjuk pár hónapig és majd utána megy ki. Eddig négy évem van ebben a regényben, de még meglátjuk.
Textus: De azért ez egy elég nagy és aktuális téma.
K.N.: Igen, és bízom benne, hogy sikerül ezzel felpiszkálni a nyilvánosságot és ismét elindítani egy párbeszédet. Nagyon sokszor az a baj, hogy ilyenkor úgy facsarják az igazságot, ahogy éppen aktuálisan megfelelő, és gyakran áthelyeződik a fókuszpont. A baj nem azzal van, hogy az általam leírt Muraközi romák másmilyenek lennének, mint mi, mivel mindig is azok voltak. De 20 évvel ez előtt még megéltek egymás mellett és megértették egymást a falusiakkal. Az én nagymamámhoz például minden héten jött egy cigányasszony, aki segített neki az állatok körül, majd leültek a teraszra beszélgetni és kávézni. Vajon mi változhatott meg onnantól, hogy egymás szemébe tudtak nézni egészen máig? Azt gondolom, hogy elkezdődött egy erős rétegződés, elsősorban vagyoni szinten és ez magával hozta a kriminalizációt. Célom az, hogy a valódi szituációt mutassam be a történetmesélés erejével, és ne kerüljön át a figyelem olyan témák felé, amelyek nem feltétlenül tartoznak ide (pl. amikor muraközi romák usztasa dalokat énekeltek Zágráb főterén egy utcai performansz keretében.)
***
A teljesség kedvéért megkértük a könyv magyar fordítóját, Bognár Antalt is, hogy meséljen arról milyen nehézségekbe ütközött a fordítás során, hiszen a ’kaj’ nyelvjárás irodalmi használata már önmagában véve egy érdekes jelenség a horvát anyanyelvűek körében is.
"(...) A kaj-nyelvjárás a dialektológiai tagoltságát nagymértékben elveszítő magyar nyelvben még ennél is extrémebben nagyjából a csángóságnak felelne meg. Kristian Novak műhelyvallomásában elárulja, hogy ő sem törekedett a vonatkozó szövegrészletek makulátlan hitelességére, csupán a nyelvi környezet megérzékítésére. Ennek megfelelően magam is az atmoszféra megteremtését tartottam szem előtt, hiszen - a dél-dunántúli nyelvjárás részeként - a muraközi magyar beszédmód nem különül el olyan markánsan a köznyelvtől, mint pl. akár a szögedi vagy a palóc. Jellegzetes, dokumentált hangzókihagyásokra, tájszavak használatára támaszkodó "imitációmat" a bevett beszélt nyelvi és gyermeknyelvi lazább modort megtoldva iparkodtam rekonstruálni egy "muraköziesen" (vidékiesen) ható nyelvi közeget.(...)
(...) A szerző maga is szótárazni kényszerült alkotását, a magyar olvasónak ehelyett a lokalitáshoz és az adott korszakhoz fűzött, valamint a főként a horvátban-magyarban rokon germanizmusok átfedését megvilágító szójegyzékét okvetlenül csatolni kellett.
Mármost, mindezek után, csak azt remélhetem, élvezetes morzsákra lelhet az az olvasó is, aki horvátul nem, csak magyarul olvassa el a regényt, mint ahogy én is csak irigykedni tudok Joyce-ra a Finnegans wake kóstolgatása közben, pár lefordított részlete alapján, nem úgy, mint a 'mindentudó' szövegfordító, aki átszűrte nyelvi képzeletén."
Hrisztov Radmila
