Már régóta tartoztam magamnak ezzel a kirándulással, ezért – annak ellenére, hogy a barátnőm végül betegség miatt lemondta – elmentem egyedül is. Megnéztem őseim hagyatékát Ráckevén és Lóréven.
Még télen találtam a Facebookon a Balkan Calling Egyesület (http://experiencebalkan.com/) Szerb sétának keresztelt programját. Azonnal beírtam a naptárba, hogy nehogy valami miatt ne tudjak elmenni (mondjuk, például mert elfelejtem). Többször is jártam már Ráckevén és még többször Lóréven, hiszen édesapám ott született. Mégis azt éreztem, hogy szégyenszemre nem tudok eleget ezekről a helyekről.
(Kép: Lórévi utcatábla - Huszty Zoltán, Balkan Calling Egyesület)
Megérkezés után azonnal belevetettem magam a ráckevei piac kavalkádjába. Nem is emlékszem utoljára mikor jártam piacon! Megcsapott a friss lángos, a házi szalonna és kolbász illata – mélyeket szippantottam a levegőbe. Pár lépéssel arrébb pelyhes kiskacsákat és kiscsibéket árultak, kicsit odébb pedig epret és meggyet. Csak kapkodtam a fejem, mindent akartam és azonnal, de aztán sikerült meggyőznöm magamat, hogy nem igazán tudnék mit kezdeni otthon egy naposcsibével. Végül úgy döntöttem, hogy szigorúan a városnézésre (és nem a shoppingolásra) fogok koncentrálni. Bemerészkedtem a piac mellett található hajómalomba, amely az ország egyetlen máig működő hajómalma. Ez után felmentünk a Ráckevei Városháza tornyába, hogy madártávlatból vethessünk egy pillantást a városra. Két kísérőnk is akadt a toronyban, mivel olyannyira buzgók voltak a helyi fiatalok, hogy még az a srác is feljött velünk, akinek egyébként szabadnapja volt. Jó volt hallgatni, hogy ezek a fiatal fiúk mennyi mindent tudnak a városuk múltjáról és jelenéről, és milyen elhivatottsággal végzik a feladatukat. Mikor viccelődtünk, hogy „nem tanácsos a szabadnapon bemenni a munkahelyre, mert úgy járhat, mint most és befogják dolgozni” közölte, hogy egyáltalán nem bánja, örömmel dolgozik a városnak. Budapesti fiataltól szerintem ezt még nem hallottam…
A városházi kilátó után a csapat már egészen összerázódott, bár egymás nevével nem mindig voltunk tisztában, de a közös élmények feloldották a nyelveket. Mire a Szerb Ortodox Templomhoz értünk már mindenki tudta, hogy ’bennfentes’ vagyok – keresztet vetettem, gyertyát gyújtottam és automatikusan elindultam a női részleg felé, pedig nem is volt liturgia. Hiába, nagyanyám tanítása. A Nagyboldogasszony templom lélegzetállító freskói és udvara mindenkit lenyűgöztek. Szerencsére – vagy lehet, hogy valóban Isten akaratából – a törökök is megkímélték: a legenda szerint, két török katona is meghalt, amikor megpróbálták megrongálni az épületet, ezért úgy vélték, hogy a szentély Allah védelme alatt áll.
Lóréven már a falu apraja-nagyja ránk várt. Pláne rám, mert még reggel körbetelefonáltam a rokonságot, hogy jövök. Minden esetre én is meglepődtem, hogy mennyi minden változott, amióta nem jártam ott: a pap felújította a templomot a saját kezével, megépült egy vendégház és lebontották a víztornyot is. Amíg a csapat többi tagját elvitték fröccsözni és sajtot kóstolni, én beugrottam a rokonokhoz. Egyik helyen a kedvenc lekváros piskótatekercsemmel, a másik helyen sörrel vártak. Segítettem cseresznyét és epret szedni, meghallgattam kivel mi van éppen – teljesen olyan volt, mintha amúgy minden hétvégén ide járnék. Régi ismerősként köszöntöttek azok az emberek, akikkel együtt jártam iskolába (vagy akiknek a gyerekeivel jártam egy suliba), és már elkezdték nekem ajánlgatni a pap legidősebb fiát is. Ennél a pontnál már erősen szabadkoztam és visszasiettem a csoporthoz, akik éppen a Duna partra tartottak a komphoz. Közel és távol csak a révnél található büfében lehet alkoholt kapni, úgyhogy a nagy melegre való tekintettel leültünk sörözni, amit aztán friss pljeskavicával fojtottunk le. Azt hiszem, hogy ez méltó lezárása volt a szerb sétának. Csak a végén az két és fél órás hazaút nem kellett volna. De sebaj, mert amúgy is akadt elég élmény, amin lehetett gondolkodni hazafelé. Tényleg tartoztam magamnak ezzel a túrával.
