Még sohasem találkoztam vele élőben és amikor kiderült, hogy alkalmam lesz interjút készíteni, amolyan szűzlányos izgulás lett rajtam úrrá. Egy olyan íróról van szó, akiről már életében elismerően nyilatkoznak a kortársak és a szakma. De ami az életrajzából nem derült ki az az, hogy közvetlenségével és barátságos hangnemével mindenkit levesz a lábáról. A XXIII. Nemzetközi Könyvfesztivál egyik vendége Dragan Velikić, kétszeres NIN-díjas szerb író volt.
Dragan Velikić 1953-ban született Belgrádban, de Pulaban, Horvátországban nőtt fel. Élete során volt már szerkesztő a Radio B92-nél (ahol a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején több meghatározó szerb költő és író is dolgozott), számos magazin és újság munkatársa, majd 2000-es évek elején először Szerbia és Montenegró, majd a szétválás után Szerbia osztrák nagykövete lett.
Mostani látogatása során számos könyvet (nem csak sajátot) hozott és adományozott az Országos Idegennyelvű Könyvtárnak, és ezek átadásakor tartott egy kis beszélgetést budapesti olvasóival. Bár előélete alapján egy nagyon magabiztos és saját helyét az irodalom palettáján fixen tudó emberre számítottam, kellemes csalódás ért. Egy bűbájos úr fogadott, akiben rengeteg sztori rejlik és aki úgy mesélt nekünk bármiről, mint egy mesemondó.
Könyveiben többször szerepel a helyszínek között Budapest is (pl. Orosz ablak). Ennek az az oka, hogy 1999-ben a NATO bombázások idején jött Magyarországra és nagyon szeretett itt lakni. Véleménye szerint abban, hogy a várost egy sajátos, rendkívüli szemszögből láthassa, sokat segített neki az, hogy nem beszéli a magyar nyelvet. Csak így nyílt alkalma arra, hogy egy letisztult, belső képet adjon vissza a magyar fővárosról. Szerinte az irodalmi úton történő átélés is hiteles átélése lehet egy városnak, amire kiemelkedő példa Krúdy Gyula munkássága, akinek műveiben Budapest szinte lélegzik.
Az olvasótalálkozón az is kiderült, hogy közös kedvencünk Danilo Kiš, valamint hogy rock zenei múlttal is rendelkezik. Ezekről és más témákról faggattam még őt a találkozó után:
Szláv Textus: Most is látszott, hogy nagyon közel áll az olvasóihoz és közvetlen kapcsolatot ápol velük. Ugyanezt hallottam vissza a szerbiai könyvbemutató turnéi kapcsán.
Dragan Velikić (D. V.): Igen, a NIN-díj nálunk olyan, mint a Booker Prize a világban, ezért, amikor másodszor is megkaptam ezt az elismerést, szerettem volna személyesen is bemutatni az olvasóknak az új könyvet. A NIN-díj egy jelenség, ezért hozzáadott értéket és különleges figyelmet kap az a regény, amelyik elnyeri. Én már számos könyvbemutatót tartottam és teljesen mindegy, hogy az most Budapesten vagy máshol van, mert amikor ránézek a közönségre, azonnal kapcsolatot teremtek velük. Spontán átadom magam az adott estének, hogy megnyíljon a közönség és ezáltal lesz ez egy személyes, egyedi émény.
Textus: A mai, kortárs szerb irodalom legfontosabbnak tartott írói Mihajlo Pantić, Svetislav Basara és ebbe tartozik most már, egyesek szerint, Ön is.
D.V.: Basara és végülis Pantić is, ugyanabba a generációba tartozik, mint én, és egyszer valakitől azt hallottam, hogy ez az ’53-as egy nagyon jó évjárat, mintha borok lennénk. Számomra is érdekes volt, hogy ez miért alakulhatott így, de az én elméletem az, hogy Sztálin is ebben az évben halt meg, így az emberek végre el tudták engedni magukat, és így lehet, hogy ilyen jóképességű gyerekek születtek. De ha már itt tartunk tudja-e azt, hogy Budapesten miért úgy vannak számozva a trolik, hogy csak a 70-es számtól?
Textus: Arra emlékszem, hogy valami Sztálinnal kapcsolatos dolog, de már nem emlékszem pontosan, hogy hogy is van ez...
D.V.: Egy magyar történésztől hallottam, hogy 1949 decemberében, Sztálin 70. születésnapjára adták neki át az első troli vonalat, és onnantól kezdve minden évben, ugyanebben az időszakban indítottak egy újat a tiszteletére. Aztán megkérdeztem, hogy de hát ő 74 évig élt, akkor miért mentek még tovább a számozásban? A válasz az volt, hogy a biztonság kedvéért. De visszatérve, csak azt akarom mondani, hogy minden mindennel összefüggésben áll. Azt gondolom, hogy az sem véletlen, hogy az ’50-es években születettek körében alakult így ez az irodalmi fogékonyság, hiszen mi mind nagyjából ugyanazt éltük meg.
Textus: Legújabb regénye az Islednik kapcsán azt nyilatkozta, hogy az a legfontosabb, hogy folyamatosan dolgozzunk saját magunkon és hogy semmi sem kapható könnyedén.
D.V.: Én úgy érzem, hogy egyfajta felelősséggel tartozom az olvasóim és magam felé is, az által, amit papírra vetek. Számomra elképzelhetetlen, hogy csak úgy mondjak valamit azért, hogy beszéljek. A tanítómestereim, példaképeim mind perfekcionisták, legyen szó akár Andrićról, Kišről vagy Kosztolányi Dezsőről. Ivo Andrić mondta azt, ami a legjobban megfogalmazza az írást, hogy írni úgy kell, hogy szűkre szabjuk a szavakat, de szabadjára engedjük vele a gondolatot. Ehhez, természetesen kell tehetség is, de elsősorban sok-sok munka. Az, aki nem dolgozik saját magán folyamatosan, nem várhatja el, hogy az, amit leír maradandó lesz.
Textus: Ugyancsak volt szó arról korábban, hogy Ön szerint létezik párhuzam a személyes és az egyetemes történetek között. Ezt azért találtam érdekesnek, mert tavaly Bognár Antallal készítettem interjút, aki azt mondta, hogy akárhányszor Öntől olvas vagy fordít, mindig az az érzése, hogy az ő történetét látja viszont a Velikić szövegekben.
D.V.: Igen, ezek a mi privát történeteink, amelyek ugyanabban az időben és térben zajlanak, mint másoké és akarjuk vagy sem, kisebb-nagyobb mértékben ezek hatással vannak egymásra. Pontosan úgy, ahogy Bognár Antal is mondta, bár be kell vallanom, hogy köztünk van egyfajta hihetetlen és különleges összhang is.
Textus: És most egy kicsi eltérnk az irodalomtól, de említette, hogy Önnek volt egy rock bandája. Mondana erről még pár szót?
Pulában nőttem fel és ott kezdtem el zenével foglalkozni. Amikor Belgrádba költöztem már komolyabb zenekarokban is játszottam, mint például a Džentlmeni, Siluete, Pop Mašina. Mi több 3 hónapig voltam tagja Zdravko Ćolić és Kemal Monteno kísérőzenekarainak. Részt vettem velük egy boszniai turnén, úgyhogy mondhatjuk, hogy már professzionális szinten zenéltem, de tudtam, hogy az igazi tehetségem nem a zenében fog kiteljesedni. Éreztem, hogy engem szólongat az irodalom. Ezek olyan megérzések, amelyeket ha az ember nyilvánosan beismer, mindenki hülyének nézi, de én ezt már akkor is tudtam magamról.
