Amikor egészen kicsi gyerekként láttam a tévében egy vízilabda mérkőzést, arra gondoltam, hogy ennél lehetetlenebb dolog nincs a világon, hogy ezek a srácok minimum artisták. Arról volt szó, hogy úszni sem tudtam, azt pedig már elképzelni sem, mit kell csinálni ahhoz, hogy csípőig kiemelkedve a vízből, kezek persze a magasban, pontos dobásokat küldjek egy személygépkocsi méretű kapu felé. Aztán amikor a válogatott (múlt héten szerbes téma volt, úgyhogy csak a tisztánlátás kedvéért: a Kemény fiúk, a mieink) megnyerte az első Olimpiát a sorozatban, akkor fiatalos lendületből gyorsan elrohantam a legközelebbi uszodáig, és beiratkoztam pólósnak.
Aztán ment minden, mint a karikacsapás, végre megértettem, mitől és hogyan lehet egyszerre úszni és labdát dobálni, jóllehet az olimpia idejére már tudtam valamelyest úszni amúgy is. Más tészta, hogy megértettem azt is, hogy ahhoz sem elszántság, sem erőnlét nincs bennem, hogy profi szinten űzzem a sportot. A megfelelő pillanatban búcsút is intettünk egymásnak, és akármennyire voltam amatőr, a mai napig fájó szívvel gondolok erre vissza.
A műfordítás ennek pont az ellenkezője. Lefordítani valamit látszólag pokoli könnyű feladat: ugyan, ki tudna beleizzadni egy szöveg saját anyanyelvére fordításába, ha rendelkezik a megfelelő nyelvismerettel. Innen mondanám azt, amit nekem, kis hülyének mondogattak olyan sokáig ezelőtt: mindenki és bárki. Ennek megfelelően a fordításnak is úgy mentem neki, naiv, gyerekfejjel (ezt úgy értem, hogy egy, másfél évvel ezelőtt történt), hogy jé, ez a szöveg de érdekes, hát akkor lefordítom!
Kezdjük a legfontosabbal: minden tiszteletem minden műfordítóé, de leginkább a csehről magyarra fordítóké. Ők biztos tudják, hogy mi van akkor, ha magyar mondattá kell alakítani, teszem azt, egy olyan felsorolást, ahol vannak gyíkok, krokodilok, verebek, cinegék, egyéb madarak, és azok a kis piros csőrű papagájok, amiknek a piros csőrét oly sokan összekeverik egy bizonyos virággal, az úgy nevezett orchideával, és amiket kakaómadaraknak hívnak, zsiráfok, antilopok és gazellák. A mondat persze csak illusztráció, de a cseh-magyar műfordítás egyik legőrjítőbb feladata is volt számomra. A cseh mondat egész kényelmesen tudja kezelni a hosszú felsorolást, még akkor is, ha egyes elemeket kiemelve, hosszasan, tagmondatokra bomlóan jellemez. Ennél jobban nem tudom körülírni az ezzel kapcsolatos személyes fájdalmamat, ami ezen túl van, az a megnevezhetetlen, megragadhatatlan lovecrafti rettenet.
Más cseh sajátosság lehet, hogy mi nem is ismerünk annyi sörfajtát, és amit ismerünk, azt is angolul hívjuk, vagy a rövidítését használjuk (más kérdés, hogy innen nézve mennyire nevetségesek azok a lesajnáló nyilatkozatok, hogy a cseh sör sehol sincs a magyar kézműves English Pale Ale-hez képest. Lehet, de legalább cseh neve van). Cseh irodalom pedig létezik a sörön kívül, de mi van akkor, ha az író éppen ráfut a söraknára? Mi van akkor, ha verbálisan akarja megünnepelni a söröket? El tudom képzelni, hogy valahol létezik a Nagy Magyar Sörnév-határozó, ahol olyan sörnevek vannak, amik a Göncz-féle Gyűrűk ura fordítás hobbitjainak párbeszéd paneleire emlékeztetnek a legjobban, és csak én égetem magam itt a tudatlanságommal. De szerintem ilyen nincs. Egyszerűen az általános iskolás igazság miatt, miszerint mi bort iszunk, a csehek meg sört. És hát csak jobban ismerik már, amit megisznak. Kis gasztro-wittgensteinianizmus, stb.
A sörproblémát is azért hoztam fel, mert jól mutatja, szerencsétlen műfordító mekkora terpeszben áll, mikor nem csak két nyelv, de két kultúra között is kell hidat képeznie. Esetemben a terpesz akkora volt, hogy végül legszívesebben hagytam volna a szöveget eredeti állapotában, lévén a fordítás úgysem lesz feleolyan sem, hiszen akármilyen jó lesz, nem lesz cseh, és inkább megtanítottam volna mindenkit csehül, hogy olvassa el eredetiben.
Még egy akrobatikus kultúrterpesz a végére. Mikor cseh nyelvórákra jártam Brnóba, volt egy belga csoporttársnőm, aki két olyan dolgot mondott, amit nem bírok elfelejteni: az egyik, hogy gáz az az ország, ahol a filozófia diplomával rendelkező embereknek perspektíva a Meki (aztán nem tudom, lehet Belgiumban is így van, de legalább gáznak tartják, ellenben idehaza a közbeszédben lassan, vagy talán teljesen az a gáz, hogy az állam még finanszírozza a filozófusképzést. Ja, a lány egyébként közgazdász végzettségű menedzser volt.)
A másik pedig az, mikor viccesen arról volt szó, hogy a nyugatiak nem féltek-e eljönni Csehországba, a vadkeletre. Erre azt mondta, hogy ugyan már, Csehország első köztársasági elnöke egy író volt, és az ilyen ország nem lehet rossz. Hát a mienk még műfordító is volt mellé, apropó, Isten nyugosztalja, ha már másodszor említem...
u.i.: Az utolsó mondatban Gönczöt és a magyar műfordítókat akarom éltetni. Talán felhívni a feladat politikai, kulturális nagyságára, nehézségére a figyelmet. "Az az ország nem lehet olyan rossz" rész pedig, ami a Gönczöt követő időszakot illeti, a közmondásos nyugati naivitás egyik ékes bizonyítéka.
Hanzelik Gábor
