Remek időzítéssel, nem sokkal az irodalmi Nobel-díj odaítélése után adta ki az Európa Könyvkiadó a 2015-ös díjazott, Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című riportkötetét. Alekszijevics hosszú hallgatás után rukkolt elő ezzel a könyvvel, amelyhez egyébként majd’ két évtizeden át gyűjtötte az anyagot. A háború nem asszonyi dolog és a Fiúk cinkkoporsóban után ez a harmadik magyarul megjelent kötete.
Szvetlana Alekszijevics művei tizenkilenc országban jelentek már meg, az Elhordott múltjainkat is több nyelvre lefordították. A könyv eredetileg egyébként az igen találó Vremija second-hand (Second-hand idő) címet viseli, a legtöbb külföldi kiadás ezt meg is tartotta, rejtély, hogy a magyar miért nem. A szerző a könyv kvázi-előszavában, amely valamelyest magyarázatnak, az olvasásra való felkészítésnek is tekinthető, így ír erről: „Alekszandr Grin írta a tizenhetes forradalom előtt: <<A jövő valahogy kizökkent a helyéről.>>. Száz évvel később az idő ismét kizökkent. Eljött a second hand idő.”. De mielőtt ennyire előreszaladnánk, pár szót arról, hogy ki is ez a Szvetlana Alekszijevics.
Szvjatlana Aljakszandravna Alekszievics (nevének ez a belarusz változata, a magyarban valamiért az orosz verzió gyökeresedett meg) ukrán és belarusz szülők gyermekeként született 1948-ban, az ukrajnai Ivano-Frankivszkban, gyermekkorát azonban már Belaruszban töltötte. Tanulmányai elvégzése után különböző újságoknál dolgozott, majd egy minszki irodalmi lap munkatársa lett. Lukasenka hatalomra kerülését követően egy darabig még az országban maradt, 2000-ben azonban menekülni kényszerült. Hosszú évekig élt többek között Párizsban, Göteborgban, Berlinben, de 2011-ben visszatért Belaruszba. Első könyvét, A háború nem asszonyi dolgot 1985-ben írta, ám csak a gorbacsovi peresztrojka alatt jelenhetett meg hivatalosan, mivel hogy témája a második világháború az abban részt vevő asszonyok szemével, a vád pedig pacifizmus és naturalizmus volt. Alekszijevics már első könyve műfajául is az úgynevezett tényirodalmat, riportot (ami az elnevezés ellenére igenis szépirodalom) választotta, ez a későbbiekben sem változott. A háborús téma is megmaradt: A Fiúk cinkkoporsóban a szovjetek afganisztáni háborúját tárgyalja, a magyarul még nem olvasható Kis szemtanúk a gyerekek szemével mutatja be a második világháborút, a Csernobili ima (amelynek egyelőre csak egy részlete jelent meg a Jelenkorban) témája pedig az atomkatasztrófa. A metódus pedig mindvégig ugyanaz: beszélgetés a túlélőkkel, szemtanúkkal, rokonokkal, barátokkal.
Ezzel a módszerrel íródott az Elhordott múltjaink is, ami miden szempontból monumentálisnak tekinthető: A könyv terjedelme sem kevés, illetve, az idő, amit felölel, is hatalmas – Alekszijevics a rendszerváltástól gyakorlatilag napjainkig gyűjtötte az anyagot. Látszólag itt már nem egy háború szolgáltatja a témát, de ha jobban megnézzük, jobban belegondolunk, háború ez a javából, csak éppen az emberek lelkében, fejében zajlik. Emellett persze konkrét háborúk is helyt kapnak a műben, előkerül mindkét csecsen háború, az örmény-azeri konfliktus, illetve a napjaink Oroszországában már-már mindennapossá váló politikai gyilkosságok is (már amennyiben ez tekinthető háborúnak).
A könyv szerkezetileg két részre tagolódik, az első az 1991 és 2001 között időszakot, a második a 2002 és 2012 közötti öleli fel. Az egyes történetek a Konyhai tereferék „gyűjtőcímet” viselik, ami azért fontos, mert – mint az itt is kiderül – annak idején a Szovjetunióban a konyha volt az a hely, ahol összeült beszélgetni a család, a barátok, és ahol különböző trükköket alkalmaztak (például jól felhangosították a rádiót), hogy ki ne hallgassák őket a szomszédok. Ilyenkor ugyanis sokan a rendszert szapulták, betiltott könyvekről értekeztek, ne adj’ isten betiltott énekeseket hallgattak. Mindebből (meg józan paraszti ésszel is) arra következtethetne az olvasó, hogy örültek az emberek a peresztrojkának és a glasznosztynak. Azonban igen hamar kiderül, hogy nem sokáig tartott az öröm, az említett fogalmak atyja, Mihail Szergejevics Gorbacsov (vagy inkább Gorbi vagy Gorbacs, ahogy Alekszijevics beszélgetőpartnerei nevezik) nem sokáig örvendett népszerűségnek. Hiába hozott ugyanis nagyobb szabadságot, az egyszerű emberek szintjén ez az életszínvonal zuhanását jelentette, és ezzel nem tudtak mit kezdeni. Sokan bevallották, hogy bizony 1991. augusztusi puccs idején már Borisz Nyikolajevics Jelcint támogatták – arra viszont nem számítottak, hogy ő meg azzal kezdi ténykedését, hogy feloszlatja a Szovjetunió Kommunista Pártját, majd pedig ukrán és belarusz kollégájával aláírja a Szovjetunió felbomlását.
Elképesztő, amire a könyvből fény derül, hogy mennyien sírják vissza a szovjet érát – de persze azért ez sem ilyen egyszerű. Alekszijevics a legkülönfélébb emberekkel beszélget, de valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy valamilyen szinten mindenkinek hiányzik a Szovjetunió. Ez azoknak az esetében a legérhetőbb, akik valamilyen funkciót töltöttek be benne, vagy akik teljesen vakon hittek (illetve máig hisznek) az eszmében, kvázi ez az istenük, és ezt elvették tőlük. De van egy ennél sokkal emberibb, általánosabb szempont, amelyet szinte kivétel nélkül említenek az alanyok: Amíg volt Szovjetunió, addig ők mind egy országban éltek, honfitársai voltak egymásnak, onnantól viszont, hogy széthullott, rögtön előjöttek az ellentétek, ellenségeskedések, háborúk törtek ki, halomra gyilkolták egymást a különböző nemzetiségek. Elég csak a csecsen és a hegyi-karabahi háborúra, vagy az azeriek lemészárlására gondolni.
Mindazonáltal az teljességgel megdöbbentő, hogy mennyien voltak képesek öngyilkosok lenni a Szovjetunió felbomlására visszavezethető okokból. Alekszijevics, mintegy elébe menve a kérdésnek, még a bevezetőben szolgál ez ügyben némi magyarázattal: „Hogy a könyvben miért szól olyan sok történet öngyilkosságról, ahelyett, hogy átlagos szovjet emberek átlagos élettörténetét írnám meg? […] Én azokat akartam megtalálni, akik szervesen összeforrtak az eszmével, annyira átengedték magukat neki, hogy már képtelenek lettek volna elszakadni tőle – az állam lett a kozmoszuk, az adott meg nekik mindent, az helyettesítette a magánéletüket is.”. Az öngyilkosságon kívül is főszereplője a halál a könyvnek, szinte minden egyes ember történetében meghal valaki, ki háborúban, ki betegegségben, ki alkoholtól, ki terrortámadásban, de akad olyan is, akit megölnek, vagy kvázi „véletlenül”, kíváncsiságból vet véget életének. Alekszijevics könyve ezáltal mintegy a halál krónikájává válik, de – bármennyire is ellentmondásos – mégis lebilincselő, nem lehet letenni, az ember valahogy még többet akar ebből a borzalomból.
Ugyanakkor a történetekből egy éles nemzedéki váltás is kirajzolódik, hiszen „a mai fiatalokban” már nem él ez a szovjet-nosztalgia, nem is élhetne, hiszen ők még nem is éltek akkor. Nem hogy nem él, de sok mindenről már fogalmuk sincs – szüleiknek, nagyszüleiknek nagy bánata ez. Ők már egy más (szándékosan nem használom a „szabad” szót) Oroszországba születtek, nekik normális, hogy a pénz az úr, hogy sokféle kolbász kapható (amin sokat keseregnek az idősebbek, hogy kvázi kolbászért adták el a Birodalmat), nekik, hogy csak egy példát ragadjunk ki, ahogy egy fiatal lány megfogalmazza „tulajdonképpen szimpatikus ez a Nyemcov”. Vagy állhatna itt bárki neve, aki nem a teljhatalmat testesíti meg. (Borisz Nyemcov az 1990-es évek egyik vezető politikusa, Vlagyimir Putyin elnök demokratikus ellenzékének ikonikus alakja, tavaly februárban a nyílt utcán lőtték le Moszkvában, feltehetőleg politikai gyilkosság áldozata lett. - a szerk.).
Az Elhordott múltjaink tökéletes krónikája az „Új Oroszországnak” a Birodalom szétesésétől napjainkig, és mindezt ráadásul – Szvetlana Alekszijevics kitartó munkájának köszönhetően – nagyon sok szemszögből, és „belülről” nézhetjük végig. A rengeteg és nagyon különböző történetből, azonban kisejlik (és egy-egy ponton bizony a könyvben is elhangzik), hogy az orosz népnek szüksége van a birodalmiságra, szüksége van egy eszmére, legyen az szocializmus vagy pravoszlávia, és szüksége van egy szentként imádható vezetőre, mindegy, hogy éppen cárnak, Sztálinnak, vagy Putyinnak hívják.
Németh Orsolya
Szvetlana Alekszijevics: Elhordott múltjaink, ford.: Iván Ildikó, Európa Könyvkiadó, 2015., 595 oldal, 3990 Ft
