„A népdal közvetlenül, elementárisan hat, azáltal, hogy az érzelmeket primitív, mindenki által érthető absztrakció segítségével fogalmazza meg. A fájdalmat, az örömöt, az elhagyatottságot mindig csak egyetlen vonatkozásban tükrözi, szoros logikai rend helyett kötetlen, lélektani rendben adva azt elő” – írja Stoll Béla 1958-ban (Közösségi költészet – népköltészet). Valami hasonlót tapasztaltunk, amikor megszólalt az ukrán trip hop klasszikusa, a Baby. Amikor a három nő rappelni kezdett, a közönség egy része vele mondta a leckét, ukránul: Szőlőfürt lóg a vesszőn / Pacsirta dalol az ágon (…) Én keserű életem / Mivé tettél? / Jobb lenne, ha nem ismernélek (…) Csi takomu kavaleru / Da ljubity taku holeru. / Takomu molodcu / Ljubity krasznu devicu. Marko Halaneviccsel beszélget Németh Orsolya és Pálfalvi Lajos.
Tudjuk, hogy a DahaBraha karrierje egy kijevi színházban kezdődött, a mai koncert is nagyrészt színházi produkció volt. Szeretnek-e ilyen nagy fesztiválokon fellépni?
Kicsit más feladat, de nagyon érdekes élmény ilyen kapcsolatba lépni a közönséggel. A színház persze meghittebb, intimebb, de ezt a nagy nyilvánosságot is szeretjük. Nagyon jó a közönség, jó a hangzás, jól szervezett a rendezvény, sok energiát kaptunk játék közben a hallgatóságtól.
A két évvel ezelőtti fellépéshez képest még több energiát éreztünk a zenében. Korábban etnokáosznak nevezték, most pedig már úgy szólt néha, mint valami akusztikus techno.
Nem tudom, mit mondjak erre, nem használunk elektronikát, a káosz (szláv nyelveken haosz) nem keverendő össze a house-szal. Stilisztikailag elég változatos a zenénk, olyan különböző irányzatokkal kísérletezünk, mint a klasszikus minimalizmus vagy akár a trip hop, az előbbi kifejezőeszközeit már színházi munkánk során is használtuk.
Az utolsó albumot a minszki Port Mone trióval hozta össze a zenekar. Most milyen terveik vannak, várható-e új album?
Nagyon jól sikerült projekt volt, de most magunk dolgozunk fél éve egy új albumon. Kicsit elhúzódnak a munkálatok, mert keressük az ideális hangzást. Nagyjából egy éve jött hozzá az ötlet. Ukrajna legkülönbözőbb tájairól szedjük össze hozzá a dalokat. Ez egyben valamiféle virtuális trip lenne, amely egységet hoz létre a különböző országrészekből. Hisz az egész ukrán értelmiség azon dolgozik ma, hogy egységes, civilizált, Európa-barát országot hozzon létre. Vannak ötleteink más projektekre, szimfonikus zenekarral is szeretnénk dolgozni, talán egy éven belül ez is megvalósul.
Nagyon ukrán ez a zene, bár az oroszok szerint nyilván nincs ilyen. Már hozzászokhattak ahhoz, hogy a világ minden táján fellépnek, és mindenhol nagyon jól fogadják ezt a bizonyos etnokáoszt, ami a legkülönlegesebb pillanatokban mintha az ukránság esszenciája lenne. Mivel magyarázható ez?
Bár azt mondják, az amerikaiak nehezen tudják befogadni a nem angol nyelvű zenét, ez így is jól működik, mert nem verbális, hanem érzelmi szinten teremtenek kapcsolatot vele. Nem könnyű megmagyarázni, hogy ez miért sikerülhet, de nagyon boldog vagyok attól, hogy máshol is átélik ezt a zenét.
Az egész pályájuk során szoros kapcsolatban álltak az ukrán függetlenségi mozgalom kulturális dimenziójával. A művészetük tökéletesen illett az ukrán kultúra posztkoloniális helyzetéhez, ugyanakkor ki is fejezte azt. Hogyan változott mindez az elmúlt évben, amióta az oroszok háborút indítottak Ukrajna ellen?
Kijevben nagy kulturális robbanást érzékelünk. Rendkívüli módon felélénkült a kultúra minden szférája. Háború alatt, ilyen extrém körülmények között az egész sokkal elementárisabb, felkavaróbb. Igen súlyos a helyzetünk, mindennap halnak meg katonák Ukrajnáért. A tűzszünet csak papíron létezik. Nagyon fájdalmas ez a téma. Minden erőnkkel segítjük az ukrán hadsereget, mert ezt a hadsereget szétverték, szinte nem is létezett. Most viszont megerősödhet, mert sokan döntöttek úgy, hogy megvédik a hazájukat.
Olvastam néhány optimista cikket arról, hogy bármilyen tragikus is a háború, így is segíti az ukrán etnonemzeti projekt megvalósulását, mert mindenkit rákényszerít arra, hogy tisztázza magában, melyik oldalon áll. El kell döntenie, Oroszország részének vagy a szomszédjának tekinti Ukrajnát. Az ukránok sokkal tudatosabbak lettek a nemzeti hovatartozásuk megítélésében minden régióban, nemcsak az ország nyugati részében.
Igen, a külső támadás mindig arra kényszeríti az embert, hogy pontosan határozza meg magát. Az ukránok elsöprő többsége pontosan érti, mi folyik az országban, és a hihetelnül harsány orosz propagandával dacolva is kiáll a nemzeti függetlenség mellett. Az oroszok persze fasisztáknak, banderistáknak, gyermekgyilkosoknak állítják be az ukránokat. Nekünk ezt mindennap cáfolnunk kell, de az orosz népet így is sikerült meggyőzni arról, hogy Ukrajna ellenség, amelyet meg kell semmisíteni. Ez nagyon tragikus számunkra, de nem ingat meg minket, eltökéltek vagyunk, megvédjük az országunkat.
Két éve a Szigeten, a DahaBraha koncertjén az ukrán zászlók mellett oroszokat is láttunk, ez pedig hűen kifejezte azt, hogy sokak számára nem volt egyértelmű, hogy milyen is lehet az oroszok és az ukránok viszonya. Mintha nem lett volna kötelező eldönteni, hogy valaki vagy ez, vagy az, a kettő mintha talán nem is zárta volna ki egymást. Az oroszok talán nem is vendégségben érezték magukat a koncerten, a zászlójuk alatt, hanem otthon. Most viszont csak ukrán zászlókat láttunk, orosz zászlót elképzelni is nehéz lett volna itt.
Igen, ez így van, jó szomszédokból ellenségek lettünk. Már nem lépünk fel Oroszországban, pedig mindig nagyon jó közönségünk volt a moszkvai klubokban, jó figurák jártak a koncertjeinkre. Nem akarunk konfliktushelyzetbe kerülni, tudjuk, hogy az oroszok többsége mit gondol Ukrajnáról. Átmeneti jelenségnek tekintik az ukrán függetlenséget, szerintük ennek előbb-utóbb véget kell érnie. Helyre akarják állítani a Szovjetuniót, de mi megvédjük magunkat.
Ebben a helyzetben még aktuálisabb lehet a Misztikus Ukrajna projekt.
Sajnos azt már nem játsszuk. Most sokkal fontosabb számunkra az, hogy járjuk a világot, és bemutatjuk az ukrán kultúra egy különleges részét. A Misztikus Ukrajna nagyon jó színházi munka volt, de most inkább arra szeretnénk felhívni a világ figyelmét, mi történik az országban. Hogy ne törődjenek bele az agresszióba, ne nézzék ugyanolyan tétlenül, mint annak idején Hitler hódításait, például Lengyelország lerohanását.
Hamarosan megjelenik Mikola Rjabcsuk A két Ukrajna című tanulmánykötete. Az egyik írásában arra is kitér, hogy az orosz értelmiség a legkevésbé sem szolidáris Ukrajnával, a kultúra képviselői között is alig találhatunk olyan alkotókat, akik kiállnak Ukrajna mellett.
Ez egy nagyon kis százalék, a legtöbben Oroszország részének tekintik Ukrajnát, nem vesznek tudomást önálló létéről, csak azt várják, mikor kerül vissza. Egy ukrán elemző szerint az oroszok úgy tekintenek Ukrajnára, mintha a lábuk lenne. Az orosz pravoszláv egyház vezetői még erre is rálicitáltak, szerintük Ukrajna nem is a lába, hanem a szíve Oroszországnak. A múlt század közepére emlékeztet ez a retorika. Sőt, mintha az ukránoknak nem is XX., hanem XIX. századi kérdésekre kellene XXI. századi válaszokat adniuk. Oroszország egyre inkább úgy kezeli ezt a térséget, mint a XIX. századi birodalomban. Teljesen felfoghatatlan dolgokat látunk, például rendszeresen megsértik a balti államok légterét, megközelítették tengeralattjáróval Svédország partjait. Meg akarják mutatni a világnak, hogy erősek, képesek odavágni.
Még egy utolsó kérdés. Az eperjesi Christiania kávéház ruszin tulajdonosa már régóta arról ábrándozik, hogy egyszer náluk is fellép a DahaBraha. Van-e esélye erre?
Ha csak álmodozik róla, akkor aligha, de ha ír, megkeres minket, miért ne?
Pálfalvi Lajos, Németh Orsolya
