Idén az antwerpeni illetőségű, de leginkább a balkáni cigány muzsika jegyeit magán viselő zenét játszó Anwerp Gipsy Ska Orkestra lépett legeslegelsőként a Sziget MasterCard Világzenei Nagyszínpadára. Sem a színpadon, sem a nézőtéren nem volt éppenséggel hideg szerda délután öt órakor, de ennek ellenére nem sokan bírták egy helyben állva hallgatni a belga-macedón bandát. A koncert után a frontember Gregor Engelennel és a gitáros Mukti Gabrielsszel beszélgettünk, akik bevallották: Életükben nem játszottak még ilyen forróságban.
Kezdjük az elején: Hogyan alakult meg a zenekar, és egyáltalán, hogy jut eszébe két belgának balkáni cigány tánczenét ska-val ötvöző együttest alapítani?
Gregor Engelen: Hú, ez hosszú sztori, remélem, van időtök. Tizenkét éve hoztuk létre az Antwerp Gipsy Ska Orkestrát, előtte én már játszottam egy olyan bandában, amely szintén cigányzenét játszott. A tagok között voltak macedónok, ott ismerkedtem meg ezzel a zenével. A gitárosommal, Mukti Gabrielssel mi ska-t, vagy inkább ska-punk zenét játszottunk leginkább, aztán kitaláltuk, hogy a punkot helyettesítsük cigányzenével, így próbálgattuk a kombinációkat. Ismertünk macedón zenészeket, ők ismerték ezeket a dallamokat, a segítségünkre voltak, de eleinte nem voltak túl lelkesek ettől a cigány-ska keveréktől. Aztán, amikor egyszer ezer ember előtt játszottunk, és mindenki tombolt meg visítozott, akkor leesett az álluk, és onnantól működött a dolog. Az első felállásban egyébként volt öt olyan tagunk, akik illegálisan tartózkodtak az országban, nem voltak papírjaik. Elég nehéz volt így külföldi koncerteket szervezni, volt olyan például, hogy Franciaországba mentünk játszani, és mikor átléptük a határt, macedón kollégáink riadtan nézegettek körbe, de mi megnyugtattuk őket, hogy ez még Belgium. De nélkülük nem ment volna, csak együtt tudtunk működni, mert mi nem ismertük a cigányzenét, ők meg nem ismerték a jamaikait. A billentyűsünk, Suhamet Latifi volt az egyik ilyen, aki tizenhét évesen menekült el Koszovóból, most harminc éves, legálisan él, dolgozik Belgiumban, azt hiszem, ő sok mindenkinek jó példa lehet.
Ugyanakkor nagyon sok banda játszik balkáni zenét egész Európában, több évtizede nagy népszerűségnem örvend a műfaj. Ti hogyan próbáljátok frissen tartani, mit tudtok hozzátenni, amitől más, egyedi lesz a zenétek?
G.E.: Ja, ez valóban így van, volt idő, hogy szinte mindennap játszottunk, és az emberek teljesen meg voltak őrülve a zenénkért. Először élesen felfelé íveltünk, aztán volt egy kis zuhanás, de szerintem most egy ideje egyenesben vagyunk. Persze ez nem csak magáról a zenéről, hanem az üzletről, a zeneiparról is szól. Egyébként azt veszem észre, hogy egyre több R’n’B és hip-hop csapat csempész bele balkáni elemeket a számaiba, ma is hallottam valami ilyesmit a rádióban. Szerintem ennek van értelme, hogy kombináljuk a stílusokat, nem a remixeknek, meg a remixek remixeinek; ettől lesz új, ettől marad friss.
Mukti Gabriels: Eleinte nem nagyon bírták ezeket a keverékeket az emberek, főleg a szláv népek, nem értették, ismeretlen volt nekik. Aztán szépen lassan ez lett a mainstream. A legutóbbi lemezünkön Marko Marković is játszott, először csak egy trombita alapdallamot játszott fel, aztán a ska-s részekbe is beszállt. És aztán mi történt? Ha megnézitek a legutóbbi show-it, bizony, időnként ő is ska zenét játszik.
Antwerpen egy multikulturális nagyváros, nagy kulturális kínálattal, versengéssel. Ti hogyan tartjátok a lépést ebben a kulturális versenyben?
M.G.: Az igaz, hogy sokféle kultúra találkozik Antwerpenben, de azt nem mondanám, hogy nagy lenne a kulturális verseny, legalábbis ami a zenét illeti.
Sosem okozott az gondot, hogy a billentyűsötök kivételével igazából egyikőtök sem balkáni vagy roma származású, mégis az ő zenéik az alapjai a tiéteknek?
G.E.: Van, hogy mondják, hogy „ti nem is vagytok cigányok, és ez nem is cigány zene, mit akartok ezzel”, de akkor mindig visszavágok, hogy már hogyne lenne az, legalábbis az alapja. Hat évvel ezelőtt egyébként már felléptünk itt a Szigeten, a roma sátorban, az egy kicsit nekünk is olyan volt, mintha bekeresztelkedtünk volna. Mindenfelé gyerekek rohangáltak, a felnőttek naphosszat kártyáztak, és senki nem beszélt semmilyen nyelvet, úgyhogy Suhamet, a billentyűs volt az egyetlen, aki tudott a többiekkel kommunikálni.
M.G.: Akkor féltünk is egy kicsit, hogy majd senki sem fogja érteni, hogy mit keresünk mi itt, a roma sátorban. Először méregettek is minket, de aztán minden rendben volt. És most hat év után újra itt vagyunk. Amúgy meg vannak olyan magyar cigányzenekarok is, akikkel rendszeresen találkozunk fesztiválokon, például a Romanodrom – nekem nagyon tetszik is ez a hagyományos magyar cigányzene. Viszont ők sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint mi, ha arról van szó, hogy bevonzzák a közönséget.
Említettétek, hogy a legutóbbi lemezen Marko Marković is játszik. Hogy találkoztatok, hogy kezdődött a közös munka?
G.E.: A billentyűsünk, Suhamet ugye macedón és roma származású, ő ismerkedett meg vele először, aztán bemutatta nekünk, így indult, de mikor is volt ez?
M.G.: 2008 vagy 2009 környékén lehetett. Aztán egyszer csak eljutottunk odáig, hogy együtt vonultunk stúdióba, és Marko nagyon kedves volt és nyitott az új dolgokra, rengeteg jó ötlete volt.
A kezdet kezdetén volt példaképetek? A műfaj olyan emblematikus képviselőinek, mint Boban Marković vagy Goran Bregović milyen szerepe volt abban, hogy ilyen stílusú zenére adtátok a fejeteket?
G.E.: Nálunk, Antwerpenben nem nagyon volt ismert a balkáni zene, sok afrikai vagy zsidó zenekar játszott, de ilyesmi nem volt. Én 1996-98 környékén találkoztam ezzel először egy román csapatnak köszönhetően. De csak akkor kezdtem el balkáni zenét játszani, miután láttam Emir Kusturica Underground című filmjét, melynek Goran Bregović szerezte a zenéjét. És képzeljétek, egyszer találkoztam is a film főszereplőjével, egy fesztiválon, egyszer csak ott ült mellettem a backstage-ben. Én meg rögtön hanyatt is estem, nem hittem el, hogy tényleg ő az, és ott van egy karnyújtásnyira.
Mik a terveitek a jövőre nézvést?
G.E.: Szeretnénk sok gyereket.
M.G.: Meg hogy meggazdagodjunk.
G.E.: Na, de komolyra fordítva, folyton azon gondolkozunk, hogy most már csak digitálisan jelenjünk-e meg, vagy csináljunk „rendes” albumot. Mindig mondogatjuk, hogy á, már nem érdemes lemezt kiadni, de aztán úgyis az lesz a vége. Elképesztő ez a technika, a múltkor is odajött hozzám egy fiatal srác, mutogatta a tabletjét, hogy most vette meg az albumunkat, először nem is értettem, aztán leesett, hogy digitálisan. Most is, amíg a színpadon voltunk, több koncertmeghívásunk is érkezett, annak hatására, hogy az emberek egyből feltették mindenhova a koncertről készült felvételeket, képeket, hihetetlen.
Ezen a ponton csatlakozott hozzánk a már sokat emlegetett billentyűs, Suhamet Latifi, úgyhogy neki is jutott még egy gyors kérdés.
Suhamet, te hogy keveredtél bele ebbe a zenekarba, és hogy érzed magad itt egyetlen valódi balkáni romaként?
Suhamet Latifi: Először nem igazán volt komfortérzetem, nem is értettem, hogy kerülök én ide, hiszen nem vagyok képzett zenész. Világ életemben csak érzésből játszottam, de aztán az idők folyamán egymásra hangolódtunk a fiúkkal. Már tizenkét éve játszunk együtt, velük nőttem fel. Én igyekszem belevinni a cigányzenei vonalat a muzsikánkba, amikor dalokat szerzünk. A zeneszerzés egyébként úgy működik nálunk, hogy leülünk mindannyian, aztán mindenki ötletszerűen bedob valamit.
Hrisztov Radmila, Zöldy Áron, Németh Orsolya