A L'Harmattan Kiadó gondozásában, az Ünnepi Könyvhétre jelent meg Lidia Ostałowska Akvarellek című riportkötete. A szerző június 5-én (pénteken) öttől dedikálja könyvét a Vörösmarty téren, a kiadó 89-es számú pavilonjánál, amely közvetlenül a kis színpad mellett található. A kötet bemutatójára a Margó Irodalmi Fesztivál keretében kerül sor, szintén 5-én, este hatkor a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Mi pedig ízelítőül közlünk egy részletet a könyvből.
Borítékok
Fredy Hirsch valamikor leült a blokk központján átfutó meleg, befalazott fűtővezetékre, és leszólította egy rabtársát, Zuzana Růžičkovát. Bár inkább magához beszélt, mint a nőhöz: „Emlékszel, Terezínben még hogy lenyűgözött minket a cionizmus? Nézd meg itt az embereket. Kik ezek? Cionisták? Asszimilánsok? Radikálisok? Kommunisták? Minden aktualitását vesztette, ami fontos volt. Szerencsétlen, meztelen emberek vagyunk. Masaryk nagy ember volt. A humanizmus az egyetlen út”.
Tomaš Masaryk elnök, a független Csehszlovákia atyja. Filozófus, humanista, szabadgondolkodó. „Az indulatok gerjesztése nem program” – ismételgette. A német idealizmus és a marxizmus ellensége. „A történelem arra tanít, hogy minden állam a sovinizmus miatt esett el, mindegy, hogy az faji volt, politikai, vallási vagy társadalmi”. Március 7-re esett születésének évfordulója, úgyhogy a gyerekblokk ünnepségre készült.
Reggel azonban kihirdették, hogy a szeptemberi transzporttal érkezett raboknak át kell költözniük a BIIa részlegbe, vagyis a szomszédos karantén táborba.
Költözködés. Káosz és rendetlenség. Eljött a spekuláns Rennfahrer mérgének ideje.
Willy Brachmann lagerältesternek megvoltak a maga kötelességei, fel alá rohangált. Dina odalépett hozzá: „Willy, ne bolondulj meg. Menjünk be a szobádba, és vegyük be”.
Miért éppen vele akart meghalni? Mikor Arno Böhmöt kiengedték a táborból és csak Brachmann maradt, a rabok megkönnyebbülten lélegeztek fel. Sokkal szelídebb volt, főleg a gyerekekkel. De vajon Willy jósága elég ok arra, hogy együtt haljanak meg? Dina együtt élt Brachmann-nal, vagy – ahogy ő mondta – „hozzá tartozott”. Szerelmes volt belé? Számolt a titokban kötött szerződéssel? Vagy, ha az embernek el kell mennie, akkor már teljesen mindegy?
„Igen, igen, bemegyünk a szobába, de most ezekkel az emberekkel kell foglalkoznom” – mondta Dinának. Arra gondolt, hogy a férfi nem akarja bevenni. Úgyhogy megkereste a mamát, és elbújtak a lagerältester szobájában.
– Kinyitogattuk a borítékokat, de mind üres volt. Még egyszer megnéztem, az jutott eszembe, hogy ez esetleg olyan erős méreg, hogy nagyon kevés is elég belőle. De sehol semmi. Bejött Willy, én meg azt mondtam: „Nézz ide, erre a papírra”. Belenézett a saját borítékjába, az is üres volt.
Dühbe jött, bár lehet, hogy csak tettette.
– Átmentünk a karanténba. Egész idő alatt remegtem. Egy fenti ágyon ültünk a mamával. Remegtem, és arra gondoltam, utoljára vagyunk együtt. Ült ott velünk egy rabnő, aki gyönyörűen énekelt, és egyszer csak a Wenn der Herrgott net will, nuzt es gar nixet kezdte dúdolni, „Ha a Jóisten nem akarja, már semmi sem segít”. Nem igazán nyugtatott meg. Volt még ott egy prágai kismama. Az első a transzportunkból, aki itt szült. A gyerek is vele volt.
Ötkor véget ért a költözködés. Külön a nők és a férfiak. Sorakozó, parancs, hogy el kell hagyni a barakkokat – lagersperre. A gázkamrák felől reggel óta teherautó berregés hallatszott.
– Vártuk, hogy a mi blokkunk előtt is megálljanak. De akkor jött egy magyar transzport, értük mentek a kocsik. Még magamnál voltam, lemásztam az alsó priccsre, ott ült az a kismama, és szoptatta a gyereket. Rám mosolygott. Világoskék kendője volt, akár a Madonna. A gyermek szép volt és erős, már vagy két hónapos lehetett.
Másnap, március 8-án Frinz Butroch rapportführer a karanténban lévő barakkokban cirkált.
– Délben jött a papírral, és neveket olvasott fel, főleg ikrekét. Anyám és én voltunk az utolsók. Emlékszem, ahogy felolvasta a nevünket, az ágyra zuhantam. Nem ájultam el, de egy pillanatra öntudatlan állapotba kerültem. Aztán ment tovább a következő barakkba, nekünk meg azt mondták, hogy sorakozzunk fel, és menjünk ki.
Aki a barakkban maradt, arra halál várt; háromezer-hétszázkilencvenen maradtak.
Akiknek felolvasták a nevét, a kapu felé meneteltek, hetvenen voltak. Elől mentek az ikrek, akik megtévesztésig hasonlítottak egymásra, aztán a kevésbé hasonlóak, a kétpetéjűek, mögöttük egy csapat orvos, Dina és az anyja. Visszatértek a karantén táborból a Familienlagerbe. Fredy Hirsch nem volt ott, eszméletlenül feküdt. Állítólag megmenekülhetett volna. Csak ő, a gyerekek nem. Luminált vett be, a többiek szereztek neki tejet ellenanyag gyanánt, de meghalt.
Dina a kapunál történt incidensről:
– Egyszer csak megjelent egy román SS-tiszt, valami papírt lobogtatott. Odaadta Buntrocknak, az meg Erich Fischert szólította.
A kis szemtelen bécsi utcakölyköt, aki Böhm csicskája volt.
– Az SS-tiszt megszólalt: „Gyere, velünk jössz”. Erich meg erre, hogy az anyja és az apja nélkül nem megy sehova. Az SS-tiszt letérdelt elé, és kérlelte: „De hát tudod, hogy hova megy az a transzport”. Erich sírva fakadt, Buntrock furcsán érezte magát. A fiú fölfelé mutatott ujjával, megfordult, és visszament a táborba.
A következő éjjel halt meg. Háromezer-hétszázkilencvenegy.
Dina és az anyja visszakerült a BIIb részlegbe.
– Valaki azt mondta, megőszült a hajam.
Lidia Ostałowska: Akvarellek, L'Harmattan, 2015., ford.: Németh Orsolya, 2490 Ft
