A Kalligram Kiadó gondozásában, az Ünnepi Könyvhétre jelent meg Pálfalvi Lajos A Transz-Atlantik megállói. Gombrowicz című könyve. A szerző június 5-én, délután kettőtől dedikál a kiadó standjánál. Mi pedig ízelítőül közlünk egy kis részletet, valamint egy ajánlót.
"Amennyire nem polonistaként, hanem irodalomkritikusként és esztétaként meg tudom állapítani, jelentős vállalkozás Pálfalvi Lajos életrajzi monográfiája Witold Gombrowiczról, a huszadik század egyik legjelentősebb, a lengyel irodalmi kánont belülről kritizáló lengyel irodalmáráról. Nemcsak azért fontos munka ez, mert magyar nyelven igen kevés tanulmány foglalkozik e kimagasló tehetséggel, hanem azért is, mert Pálfalvi könyve általános tanulságokkal is jár, többek között az irodalomtörténet-írás módszertanával, az irodalom társadalmi szerepével, a modernizmus belső dinamikájával és a közép-európai irodalmak sajátos természetével kapcsolatban is.
Pálfalvi sok tekintetben azonosul Gombrowicz deheroizáló hajlamaival, s ez bizonyos fokig még a hősről szóló narratívájában is tetten érhető. Tehát ahogy az író nem volt mentes az öniróniától és önkritikától, úgy Pálfalvi története is telve iróniával és kritikával. De alapvetően alázatos és érzékletes mesélője hőse történetének. És legfőképpen élvezetes írója annak: Pálfalvi mintha regényt írna Gombrowiczról, olyan kedvvel, stiláris energiával és írói invencióval alkot. Maga is osztja tehát hőse meggyőződését, hogy az irodalomkritikának nem szabad unalmassá és lélektelenné válnia. Épp ellenkezőleg, ahogy az irodalom tesztje az, hogy képes-e egy élő világot teremteni a műben az alkotó, a Pálfalvi által gyakorolt irodalomtörténetnek is az a tétje, hogy meg tudja-e eleveníteni hősét az általa felmondott történetben. Pálfalvinak sikerül ez.".
Horkay Hörcher Ferenc
Részlet a könyvből:
Az első pályakezdés
„Milyen kár, hogy nem vadásztál többet!” – mondta Witold Gombrowicz sógornője, amikor meghallgatott egy részletet a másodéves joghallgató szörnyű és szégyenletes regényéből. A mű egy könyvelőről szólt. Nem maradt ránk, rövid életét annak köszönhette, hogy egészségügyi okokból vakációzó szerzőjének elege lett a társadalom tudományos leírásából, Léon Bourgeois szociológiájából, s ehelyett inkább tett egy korai, sikertelen kísérletet arra, hogy íróvá váljon. Idősebb bátyja, Janusz „szörnyűségnek” nevezte, és megpróbálta elhárítani a családot fenyegető katasztrófát: „Dobd ki, mert szégyent hoz rád, és ne mondd senkinek, hogy ilyesmire adtad a fejed, a jövőben pedig mindenképpen foglalkozz valami mással.”8 Ekkor még hatott a fenyegetés, és elodázta a pályakezdést az a tudat, hogy az ilyen írás csakis kompromittáló lehet. Gombrowicz elégette a kéziratot, és visszatért a szociológiához. A beavatás elmaradt.
De egyáltalán miért szánta rá magát erre a kísérletre? Három és fél évtizeddel később, amikor argentínai emigrációja már a vége felé közeledett, részletesen leírta a körülményeket a Szabad Európa Rádiónak készült Lengyelországi emlékeim című sorozatában. Beteg volt, fájt a tüdeje, éjszaka belázasodott, ezért az anyja falura küldte. Nemrég nősült a legnagyobb fia, Janusz, a feleségének pedig volt egy birtoka, Potoczek. Erdőben épült a ház, több kilométer hosszú tavak közelében. Ritkán járt erre a házaspár. Gombrowicz egyedül volt a téli erdőben – leszámítva a szakácsot, Bolek lakájt és a konyhalányokat –, és lassan úrrá lett rajta a legtitokzatosabb melankólia. Az erdőben „semmi sem zavarta az alkonyatot”, az „éjszaka ott tényleg éjszaka, minden őrületével, a kétségbeesetten vonító kutyákkal együtt”. A személyzettel való rituális érintkezés tölti ki a napokat, délután kétcsövű puskával indul vadászni. Aztán egyre kétségbeesettebben próbál szabadulni ebből a monotóniából, s mivel más kiutat nem talál, belekezd az említett regénybe:„Különös munka volt – mérgező. Egy kezdő írónak minden nehezen megy (...). Írás közben levegőért kapkodtam, nyögtem az állandó erőlködéstől, mert föl akartam kapaszkodni a prózámmal a művészet magaslataira, ahol már vibráló és csillogó a szöveg. Keményebben dolgoztam, mint a kocsis vagy a szakács, ettől tiszta lett a lelkiismeretem, a legfurcsább mégis az, hogy ez a munka mintha valahogy gyanús, hazug lett volna, s bár tényleg nehéz volt és megerőltető, nem keltett tiszteletet... akkor éreztem először azt a szégyent, amely minden művészi munka velejárója, különösen akkor, ha a mű nem kelendő, és a szerző még nem harcolt ki elismerést.”9
A jelenet sok mindent elárul az ifjú Gombrowicz gyötrelmeiről: a betegeskedő úrfi a család tulajdonában lévő idillikus erdei lakban keres gyógyulást, miközben kényelméről szolgák gondoskodnak. Nincs valódi interakció, valódi kommunikáció, csak az ősi feudális szerepekhez illő rituálé. Az abszurd koreográfia az elviselhetetlenségig fokozza az egzisztenciális kételyeket és félelmeket. Az egyetlen terápia az önreflexió (odahaza is inkább csak sétálgatott a réten, elhanyagolva a nyúlvadászatot), ebből nagy nehezen születik egy mű, amelyet azonnal elutasítanak a családtagok valamiféle archaikus nemesi becsületkódex nevében. A kései szarmata ideált állítják szembe az alkotás gyötrelmeivel.
Még ha egy tüdőbajos dekadens került volna szarmata környezetbe... A hétköznapi emberek számára megfejthetetlen, kifinomult szellemi arisztokratizmus talán még felfogható lenne a nemesi dominancia szublimált formájaként. De ez a regény egy könyvelőről szól, és a szerző később sem tud szabadulni attól a rögeszméjétől, hogy szakácsnőknek és taxisofőröknek szóló otromba regényt írjon.
Hiába égeti el, a pályakezdéshez vezető végzetes mutáció nem ér véget, mint ahogy a rémképektől sem szabadulhat a téli erdőben. Az egyikről maradt is ránk egy késői leírás – pont olyan, mint egy szégyenletesen rossz regény elhibázott jelenete. Egy éjszaka arra ébredt, hogy valami terhet érez a lábán. Alighanem bejött a kutya a konyhából, és rátelepedett az ágyára. Lerugdosta, és régi lengyel szokás szerint az orosz „pasol” igével tessékelte ki, bár nem látta a sötétben. Aztán „szörnyű gyanúja támadt”, hátha nem is kutya volt, hanem egy „százszor borzalmasabb teremtmény”. Rettegést kelt benne a freudi „kísérteties” (lelke volt e gonosz, nem emberi lénynek), hajnalig virraszt, de a nappal sem oszlatja el a homályt. Napokat, éjszakákat töltött „egy szörnyű beavatás küszöbén, de nem tudta félrehúzni a függönyt”.
Aztán megtalálta a magyarázatot, egy gyerekkori történetet élt újra. A sandomierzi püspök mesélte Gombrowicz szüleinek, hogy pappá szentelése előtt, éjszaka mintha egy kutya telepedett volna a lábára. Bár nagyon nehéz volt, lerugdosta az ágyról. Ekkor fémesen csendült, és a leendő püspök félméteres emberalakot pillantott meg. Rákiáltott – „minden lélek dicséri az Urat” –, mire eltűnt a szekrény alatt. Később kiderült, hogy azon a helyen kiégett a padló. Kimenekült a szobából, s bár fagyott, a szabad ég alatt éjszakázott.
Szóval csak a félig elfelejtett történet miatt sejtett „ördögi esszenciát” a kutyában. Mégis nagy jelentőséget tulajdonít az esetnek: „azok a baljós titok árnyékában átélt napok vezettek el a lélek korábban ismeretlen tájaira, ahová nem egykönnyen jutottam volna el a kitaposott úton. Szembesítettek a Titokkal, a Maszkkal, megmutatták a rejtett jelentések hatalmas erejét, kiszakítottak a hétköznapokba való szokványos belehelyezkedésből, hogy beletaszítsanak a pátoszba, a világban kialakult tényleges helyzetünk drámájába. Ezek az álomképszerű
felismerések tárták fel előttem azt a szibillai, lenyűgöző nyelvet, amelyet később nemegyszer próbáltam megszólaltatni műveimben.” 10
8 W. Gombrowicz: Wspomnienia polskie. Wędrówki po Argentynie. Warszawa 1990. 44. o.
9 Uo. 43. o.
10 Uo. 45. o.
Pálfalvi Lajos (1959) a PPKE Lengyel Tanszékén tanít, a nyolcvanas évek közepe óta foglalkozik irodalomtörténettel és műfordítással, az utóbbiért 2014-ben József-Attila-díjat kapott. Legfőbb kutatási területe a XX. századi lengyel emigráns irodalom, különös tekintettel a romantikus hagyománnyal folytatott párbeszédre, a romantika modern átértelmezésére, a száműzetés és a zarándoklat mitológiájára. Erről a témáról írta Tény és metafora. A lengyel emigráció prózairodalma, 1945-1980 (Balassi, 1993) című monográfiáját.
Pár éve kezdett érdeklődni a posztkolonialista kritika közép- és kelet-európai, honosított változata iránt. Mint kiderült, Gombrowicz életműve ilyen szempontból is vizsgálható: az író harcba szállt az emancipációért a nyugati szellemi tekintéllyel, mindenekelőtt a helyettes hegemón székhelyének tekintett Párizzsal, erőt merítve a kolonizáció előtti Lengyelország kultúrájából, a nemesi barokk sajátos lengyel változatából, a szarmatizmusból.
Bővebb infomáció: Kalligram
