A XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon tiszteletét tette a bosznia-hercegovinai Andrej Nikolaidis, akinek első magyar nyelvű könyvéről mi is hírt adtunk. A Nobel-díjas Ivo Andrić hagyatékáról, a nacionalizmusról, a sajtószabadságról és az önálló montenegrói állam jövőjéről beszélgettünk.
Fotó: Radoslav Ratković
Egy interjúban kijelentetted, hogy a szerbhorvát, montenegrói nyelven író szerzők nagy része (legfőképpen a Bosznia-hercegovinaiak) szerint, ha nem ismerjük Ivo Andrić munkásságát, nem tudjuk kellően megérteni a régió irodalmát sem. Számomra mégis úgy tűnik, hogy a te történeteid megértéséhez, az olvasónak nem kell előzetes ismeretekkel rendelkeznie a Balkán kultúrájáról és irodalmáról.
Köszönöm, hogy ezt mondod, mivel ezt teljesíteni volt a legnagyobb kihívás. Azt gondolom, hogy a jó irodalmi szöveg minden ember számára olvasható kell, hogy legyen. Az emberi faktor, azaz létezésünk határai és a pszichológiai folyamatok, amik bennünk zajlanak, ugyanazok mindenkinél. A kultúra önmagában nem mozgatja meg az embereket. Az embereket a vágy és a szenvedély mozgatja, a kultúra csak egy mód arra, hogy ezeket az érzéseket manifesztálja és rendszerezze. Pont ezért téves azt gondolni, hogy a különböző népek kultúrái annyira nagyon különböznének. Amikor valaki egy kultúrát gyűlöl, akkor valójában azt a módot gyűlöli, ahogy azok az emberek az adott kultúrát élvezik. Mivel az adott csoport boldogsága és élvezete az, ami a nacionalistákat és a fasisztákat idegesíti. Ha megnézzük közelebbről, mindig az a végkövetkeztetés, hogy a másik milyen undorítóan boldog. Ezért kívánjuk, hogy a szerb vagy a horvát vagy a muzulmán fociválogatott veszítsen, mert akkor nem kell nézni, ahogy a másik örül. Ez a nacionalista gondolkodás alapelve.
Az irodalmi szövegre esetében, ha az olvasónak ismernie kell Montenegró teljes történelmét, de legalább egy útleírást ahhoz, hogy el tudjon olvasni egy könyvet, akkor az a könyv semmit sem ér. Egy regénynek nem az a feladata, hogy turisztikai információkat adjon át, vagy a kultúrát magyarázza. Nincs szükség ezer oldalas regényekre, mint régen, amikor az írónak muszáj volt az idő és a tér kontextusát is ábrázolnia. Végül is ma már létezik Internet!
Amikor megírtam a Mimesis és a Fiam recenzióját azzal kezdtem, hogy végre egy könyv a volt Jugoszlávia területéről, ami úgy beszél hétköznapi emberről, hogy nem a háborúról szól. Ráadásul, az írója még él is.
Az Andrić-féle paradigma az oka annak, hogy nálunk az író az élet nagy igazságait akarja kőbe vésni. Engem ez egyébként Andrićnál különösen idegesít, mert dogmatikus, minden iróniától mentes, és az örökkévalóság számára alkot. Az utána következő írók pedig nagyrészt az ő epigonjai, így egyre rosszabbá válik a helyzet, mivel nem veszik észre, hogy ez a téma ma már senkit sem érdekel. Én semmiképpen sem tartom magam a legjobb írónak a területen, de mivel olyan szövegeket írok, amelyek könnyen és gyorsan fordíthatóak, ezért gyorsabban elterjedtek a regényeim, hamarabb hírem ment. Ez annak is köszönhető, hogy az irodalomról alkotott elképzelésem ellentétes azokéval, akik csak a balkáni emberek számára írnak. Őket úgy kell elképzelni, mint egy zárt közösséget, amit a meg nem értés övez, így csak a saját szűk körüknek alkotnak, és joggal panaszkodnak, hogy őket nem érti a világ. Végül ezekben a kis interpretációs közösségekben, vallási-nacionalista kultikussággal övezve osztogatják a díjakat egymásnak, és nem kommunikálnak a világgal. Ezzel erősítik azt a balkáni szindrómát mi szerint „jobb elsőnek lenni a faluban, mint utolsónak a városban”. Én inkább leszek utolsó a városban, de legalább megpróbáltam. Ezért is gondolják, hogy nem vagyok teljesen normális.
Veled kapcsolatban még viszonylag ismert az a tény is, hogy volt egy bírósági ügyed Kusturicával, annak kapcsán, hogy manipulálták a médiát a Milosević-éra alatt. Azóta is hangoztatod, hogy olyan, hogy szabad média és szabad újságírás nem létezik. Legújabb regényedben a ’Devet’ (ford.: kilenc) című krimiben is érinted a témát. Gondolod, hogy a mai világban ez valaha megvalósulhat?
Azt gondolom, hogy egészen addig nem, amíg nem lesz a sajtó nyilvános finanszírozású. Nem az a gond, hogy a korporatív média újságírói hazudnak, mert legtöbbször az adataik pontosak, többször is leellenőrzött forrásból származnak. A gondot a kontextus jelenti. A korporatív média tőkéje több forrásból származik, különböző helyekről, amelynek a szertágazása nem mindig átlátható. Az újságíró pedig hiába tesz meg mindent azért, hogy a munkája pontos és tényekkel alátámasztható legyen, sohasem támadhatja meg azt a tőkést, akitől a fizetését kapja. Ezért aztán ez odáig fajult, hogy korrupt emberek egy csoportja, a saját maguk által finanszírozott újságírók segítéségével támadja meg, és rántja le a leplet egy másik korrupt csoportról, és viszont. Mondhatnánk, hogy legalább valami történik, és legalább ez van, de ezt nem lehet sajtószabadságnak nevezni. Az újságírónak hiába van lelkiismerete, és látja el a munkáját becsülettel, amíg a hatalom és a politika ad iránymutatást. Ez a paranoia közeli állapot nagyon érdekes számomra, és pont erről írok az új regényemben is.
Kedvenc részem a Mimesis című regényedben, amikor arról írsz, hogy a hős montenegrói katonák, a törkölypálinkából merítettek erőt és bátorságot a törökök elleni harchoz. A részlet felettébb szórakoztató és ironikus is egyben, mivel pellengérre állítja a bátor Montenegróról alkotott imidzset. Ez csupán azért lehet fura, mert téged úgy is ismernek, mint az újságírót, aki kiállt az önálló montenegrói állam megalakulása mellett. Nem ellentmondásos ez a két hozzáállás?
Az a Montenegró, ami mellett én akkor kiálltam, egy olyan önálló ország státuszára törekedett, amely tagja lehet az Európai Uniónak és a NATO-nak. Praktikus nézőpontból tekintve ez ennyi jelent, hogy megszabadultunk volna az oroszbarát, szentimentális elemektől, és tartósan integrálódhattunk volna az európai kontinentális civilizációba. Ez azért is fontos, mert Montenegró mindig is egy kicsi, izolált ország volt a történelem folyamán. Részemről sohasem volt szó semmiféle nemzeti érzelmű töltetről, és a cél sohasem a nacionalizmus felerősítése volt. Ugyanígy, nem idealizálom az Európai Unió intézményét sem, de ahhoz, hogy az ország elkezdjen közeledni az európai civilizáció felé, szükség volt az önállósodásra. Őszintén remélem, hogy Montenegró mostani állapota csupán egy korszak, és hogy tovább fog haladni a Balkánról kivezető úton.
Hrisztov Radmlia
Andrej Nikolaidis első magyarul megjelent könyvének kritikája a Szláv Textuson is megtekinthető.
