Mi az az Afrika-vírus? Fertőzés, ami nem halálos. Nem Ebola. Minket nem a több ezer emberáldozatot követelő nemzetközi epidémia érdekel. Nem a halálról és világjárványról lesz szó, hanem arról a másik vírusról, amelynek valószínűleg minden Afrika-kutató, és minden valamirevaló világutazó is áldozatául esett már. Hiszen aki csak egyetlenegyszer is eljutott már a fekete kontinensre azt az idők végezetéig kísérteni fogja ez a vad, könyörtelen világ, amelyben mégis van valami ősi erő, csodálatos kiszámíthatatlanság, szépség és állandóság. Így volt ezzel Kazimierz Nowak is, ez a kisfizetésű hivatalnok, aki 1931-ben, a gazdasági világválság derekán, megélhetési gondokkal küszködve, meg persze egy jó adag kalandvágytól fűtve úgy döntött, hogy csakúgy szerényen, a maga módján, gyalogosan, csónakkal, biciklivel és teveháton keresztülszeli Tripolitól le egészen Fokvárosig a kontinenst egy poznani újság tudósítójaként.
Az Afrika-vírustól megfertőzött, elgyötört Nowak ötévnyi vándorlás után ezekkel a szavakkal búcsúzik a kontinenstől: „A visszatérésemet jutalomnak érzem ugyan, de börtönnek is, mely arra kényszerít, hogy úgy öltözzem, mint mások, azt egyem, amit a többiek. Újra falak közé szorítva kell élnem, és ahelyett, hogy az ég azúrját, vagy a csillagokkal bevetett mennybolt mélykékjét nézegetném, bámulhatom a plafont.”
A múlt századi lengyel utazó, Kazimierz Nowak leveleit és feljegyzéseit tartalmazó Kerékpárral és gyalog a fekete földrészen át című könyv magyar kiadásának szerkesztője, Dr. Tarrósy István a PTE BTK Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszékének adjunktusa a január 28–i könyvbemutató előtt adott interjút a Szláv Textusnak.
Mi az, ami ebben a könyvben különleges? Egy 1931-36 közötti Afrikát leíró dokumentum ma mennyiben segít közelebb kerüljünk a földrészhez? Milyen felfedezés ez a szakmának, és milyen élményt jelenthet az átlagolvasónak?
Tarróssy István: Mint ahogy azt Łukasz Wierzbicki, a lengyel szerkesztő, Kazimierz Nowak történetének újrafelfedezője is írja bevezetőjében, ez a könyv az emberről szól, és arról, hogy mire képes az emberi szándék, akarat, vagyis magáról Nowakról, aki gyakorlatilag gyermekkora óta Afrika egzotikus tájaira vágyott, s végül az emberi lét és tűrőképesség határait feszegetve, csodálatos kitartással és akaraterővel váltotta be régi álmát, érte el célját. Persze ez a könyv a mai utazóknak is szól, hiszen megmutatja, hogyan maradjunk életben szélsőséges körülmények között, és hogyan induljunk nagy, világkörüli kalandozásokra, távoli, számunkra ismeretlen tájakra. Az egyik legfontosabb ilyen üzenet például, hogy mindig kell egy átgondolt útiterv, a másik, pedig a nyelvtudás, hiszen ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a helyiekkel valamilyen kapcsolatot tudjunk teremteni. Ez pedig, mint a könyvből is kiderül sokszor életmentő lehet. Nowak beszélt arabul, de olaszul, hollandul és angolul is tudott. Az afrikai államokban általában minimum három nyelven beszélnek, a triglosszia elve érvényesül. Egyrészt ott van a gyarmatosítók nyelve, másrészt a helyi, lokális nyelv, illetve egy úgynevezett közvetítőnyelv, amilyen például a kelet-afrikai szuahéli.
Emellett persze a könyv az afrikakutatók, hitvilágkutatással, vagy a kolonializmussal foglalkozók, szociológusok, nyelvészek, antropológusok, földrajzkutatók számára is igazi csemegét jelenthet. A maga interdiszciplinaritásában mindenki számára izgalmas lehet, hiszen Nowak levelei, feljegyzései a kutatásról, a felfedezésről, és a mások megismeréséről is szólnak.
„Ha beszélgetésbe elegyedsz például egy angollal, büszkén fogja mesélni, hogy ők hozták létre az időtálló utakat, hidakat, vasutakat, a vízlépcsőket a Níluson stb.; s hogy ha ők nem lennének, a bennszülöttek nem ismernék a villanyvilágítást, a villamost, a távírót, a telefont és a modern technika más csodáit. Mindez igaz. Az európaiak elhozták ide a 20. Század csodáit, s csakis ők meg a hozzátartozóik részesülnek mindebből a jóból, a bennszülött pedig továbbra is ott él az utca porában vagy a maga sötét odújában, éppoly nyomorultul étkezik, ahogy régen, és ugyanolyan fekete is, azzal a különbséggel, hogy morálisan már nem a régi…”
A világ számunkra idegen tájai csak az ott élők segítségével érthetők, ismerhetők meg. Ezért tekinthette Ryszard Kapuściński, a lengyel tényirodalom megteremtője Nowakot a műfaj előfutárának. A lengyel irodalmi non-fiction egyik mostani legmenőbb művelőjéről, Jacek Hugo Baderről, aki extrém sportoló módjára veti bele magát a volt Szovjetunió máig feltáratlan vadregényes világába többek között úgy, hogy Moszkvából indulva Szibérián keresztül tizenháromezer kilométert tesz meg egy UAZ-zal Vlagyivosztokig, azt írja pályatársa: „(...) kóborkutya perspektívájából írja le a birodalmat; bemutatja a gondolkodás, a viselkedés, a folyamatok mechanizmusát, de még a patkány farkát is megragadja.” (Mariusz Szczygiel)
T.I.: Ez Nowaknál is így van. A lengyel világutazó volt az első, aki a saját szemével látottak, és a saját tapasztalatai alapján írt a fekete kontinensről, elfogulatlanul, bírálva az elnyomó gyarmatosítók őslakosokkal szembeni magatartását, ugyanakkor sokszor kritikával illetve a helyieket is, akik hajlamosak a legrosszabb mintákat habozás nélkül átvenni, teljes igénytelenségben és tétlenségben tengetni életüket. Nowak ítéletei, meglátásai pedig épp azért autentikusak, mert képes belehelyezkedni a helyiek életébe, belebújni bőrükbe, sivatagon, mocsaras, kietlen, ember nem járta vidékeken gázolva keresztül rongyokban, örök kiszolgáltatottságban a vadállatok, ismeretlen népek, vagy éghajlati körülmények jelentette veszélyeknek. Így válnak relevánssá kritikái. Kiváló látleletet ad a korabeli Afrikáról, a gyarmatosítókról. Leírja a gyarmati uralom által alkalmazott gyakorlatokat, amelyek tájegységenként eltérnek, mások a briteknél, a belgáknál és mások a franciáknál. Ezek valahol máig kihatással vannak Afrika politikai életére vagy társadalmaira. A britek például nagyon rafinált módon, már egész korán, a húszas-években felismerték, hogy az ún. indirekt hatalomgyakorlás célravezetőbb, eredményesebb. Rájöttek, hogy a nigériai főnököket érdekeltté kell tenni, s ezáltal észrevétlenül veszik át a hatalmat azt a látszatot keltve, hogy nem zavarnak be a helyi hatalmi viszonyokba, és a már létező berendezkedésekbe. Ez természetesen megágyazott a korrupciónak, amely egészen a mai napig problémát jelent még azoknál az afrikai területeknél is, amelyek időközben kivívták függetlenségüket, és egyébként hatalmas változáson mentek keresztül. Ugyanakkor a felelősség ezen a ponton már megoszlik, és nem lehet mindent örök időkre a gyarmatosítók számlájára írni.Felelősség terheli az 1960-as évektől függetlenné vált afrikai államok afrikai vezetőit is.
Vajon ma képesek lennénk-e végigjárni ugyan azt az utat amit Nowak megtett, és ugyanúgy?
2009-2012 között volt egy Nowak emléktúra . Ezek szerint ez nem lehetetlen, bár nyilván ma lennének olyan részek, területek, amelyeket nem lehetne, vagy nem lenne ajánlatos érinteni. A polgárháborús helyzetek, feszültségek, terrorista-iszlamista megmozdulások, akciók ma új útvonalakat jelölnének ki.
Mi az, ami a mai napig igaz, érvényes Nowak tapasztalatai, meglátásai közül, vagy ami a mai napig alkalmazható?
A spontaneitásra ma is nagy szükség van Afrikában. Ugyanakkor van egyfajta állandóság, változatlanság. A tradíció, a törzsi léttől elválaszthatatlan rituálék, hiedelmek és felfogások még a mai napig élnek, annak ellenére, hogy a földrész az elmúlt évtizedekben gazdasági, infrastrukturális értelemben hihetetlen fejlődésen megy keresztül jórészt az új „szerepvállalók”, az indiai, kínai, brazil befektetők térhódítása nyomán. Egyre több terület válik elérhetővé, egyre több az összeköttetés, egyre több az út. Így a migráció is nagy, az urbanizáció is egyre nő, mégis a kontinens a mai napig egy rurális társadalom képét mutatja. És ezt a kettősséget, a változást és a változatlanságot Nowak könyve is gyönyörűen érzékelteti. Mindenképp különleges olvasmány, márcsak azért is, mert ebben az univerzalizálódó, globalizálódó világban visszavisz minket az emberiség bölcsőjéig, Afrikáig, a kezdetekig, az ember és ember közötti kapcsolatig. Ahol a természet a maga gyönyörű és kegyetlen világával csodálatos módon összehozza az embereket, hiszen túlélni itt csak együtt lehetséges, az iszonyatos territoriális élettérért, termőföldért való vérremenő küzdelmek dacára. Nowak részese lehetett ennek a különleges univerzumnak, az emberi közösségek világának, általa pedig mi is. Ezzel pedig egy nagyon egyszerű, de az egyszerűségében szép üzenetet fogalmaz meg: szükségünk van emberi közösségekre.
Kazimierz Nowak, a nagy lengyel világutazó nevét 2011 telén ismerhette meg a magyar közönség, az afrikai útja során készült kivételes felvételeket bemutató kiállítás által. Még ekkor, A. Gergely András javaslatára merült fel az utazásai során írott leveleket és fényképeket tartalmazó kötet magyar kiadásának gondolata. Miközben Nowak könyve Lengyelországban igazi bestseller lett, és a kétezres években történő újrafelfedezését követően nyolc kiadást élt meg, Magyarországon három évbe telt, amíg végre megjelenhetett többek között Balogh Sándor, a Magyar Afrika Társaság (AHU) elnöke, a Lengyel Könyvintézet, Pécs Város, az Emberi Erőforrások Minisztériuma és az NKA támogatásának köszönhetően. A bemutatón a könyv fordítója, Wołosz Vera is beszélt a könyvvel kapcsolatos élményeiről. Kamaszkorában egyik kedvenc olvasmánya Hanzelka-Zikmund csehszlovák szerzőpáros Afrika az álmok világában című könyve volt. Ehhez a korai olvasmányélményhez nagyon izgalmas visszacsatolás volt Nowak könyve, amely egy teljesen más Afrikát tár az olvasó elé. Lenyűgöző alkalmazkodóképességgel, „igénytelenséggel” csinálta végig útját, persze nem szellemi, hanem fizikai igénytelenséggel, testi szükségleteit a lehető minimumra korlátozva, ami számára a túlélést jelentette. - mondta a könyv fordítója. Mit árthat egy szomjúságtól gyötört, tikkadt vándornak csipetnyi teveürülékkel megbolondított poshadt víz?
Nowak rendkívül szórakoztatóan, ugyanakkor költőien, és nagy empátiával tárja az olvasó elé Afrika és lakóinak életét. Lenyűgöző nemtörődömséggel hajtja álomra fejét a legnagyobb semmi, eszelősen tomboló sivatagi homokviharok közepette. Sátrát bontogatva teljes nyugalommal konstatálja hogy éjjel nagy termetű, éhes látogatók ólálkodtak a környéken, és csak a ponyva hangja rettentette el a kis gurmékat az afrikai pusztákban viszonylag ritkaságnak számító finom lengyel falatoktól. Nowak még a fosztogató, rablónépek vegzálását is sikeresen megússza, hiszen a haramiáknak megesik a szívük ezen a csóró gúnyás Afrikában ténfergő különcön. „Mit keres itt ez a nyomorult?” –gondolják, és zsebeit megtömik datolyával. Máskor egy, még az őslakosok számára is irtózatos mocsaras vidéken kel át megtermett aligátorok szolgálatkész kompániájában. Biciklije, ez az útja során zörgő ócskavassá váló tákolmány sok helyen önvédelmi fegyvernek bizonyul.
Hullahegyek és csonthalmok, üvöltő sakálok, átmeneti vakság… Nowakot mindez nem izgatja. Csak az okvetetlenkedő hatóságok kergetik a halálba, akik csak akadályozzák őt, és akik maguk is legszívesebben megszabadulnának ettől a strapabíró európaitól. Vámokkal sújtják, A-ból B-be küldözgetik vízumokért az elszánt és teljesen érthető okokból helyenként eléggé agresszív utazót.
Összességében: Nowakot bírjuk, a könyvet pedig szívből ajánljuk!
Felvidéki Eszter
A könyvből Szépirodalom rovatunkban olvasható egy részlet.
Fotó: Lengyel Intézet