Jiří Zeman a mesébe illő Prágából költözött a nyüzsgő Budapestre. Magyar felmenői miatt kezdett el ismerkedni a nyelvvel, de olyannyira közel került hozzá, hogy mára a kortárs magyar írók jelentős részét fordította csehre. Beszélgettünk a nyelvtanulás kezdeti nehézségeiről, a csehre fordítás buktatóiról, és egy másik Jiří-ről is, akit már az egész világ ismer.
Milyen munkáidat ismerheti a közönség, illetve mely magyar szerzőket ismertetted már meg a cseh olvasókkal?
Most a legfrissebb, hogy Pintér Bélának megjelent csehül egy kötete, amely három színdarabot tartalmaz, és az egyiket én fordítottam. Ezen kívül Tóth Krisztina regényét – Akvárium (2014) – idén májusban mutattuk be Csehországban, de fordítottam tőle a Vonalkódot is (2011). Dolgoztam még Füst Milán Boldogtalanok című munkájának cseh fordításán, de már fordítottam részleteket Spiró Györgytől, Esterházy Pétertől, Erdős Virágtól, Bodor Ádámtól, Háy Jánostól, és mostanában Kiss Tibor Noétól. De sokáig sorolhatnám még.
Mióta foglalkozol műfordítással?
2006-ban jártam a Balassi Intézetbe műfordítói tanfolyamra, akkoriban az egy friss dolog volt. Én mindig is fordítottam magyarról mindenféléket. Prágában a Magyar Intézetben dolgoztam, ahol nagyon sok mindent fordítottam, de ki akartam próbálni az irodalmat is. Kíváncsi voltam, de munka mellett nem ér rá az ember, hogy este mikor hazamegy, nekiálljon. Úgyhogy én azt az évet annak szenteltem, hogy kipróbáljam magam, hogy egyáltalán menne-e. Ahogy mindenkinek, aki részt vett ezen a tanfolyamon, nekem is volt egy anyanyelvi konzulensem. Az én mentorom Robert Svoboda volt, egy kiváló műfordító, akinek nagyon sok mindent köszönhetek. Ő értékelte, hogy használható munkát végzek-e, és hát azért kínlódtunk az elején. Ezzel párhuzamosan továbbra is dolgoztam szakfordítóként, de már elkezdtem olyan műveket lefordítani, amik megtetszettek, illetve alkalmi felkérésekre dolgoztam irodalmi folyóiratoknak.
Te tolmácsként is tevékenykedsz, melyik munkát érzed magadhoz közelebb?
A fordítást, mert tolmácsolásban nem vagyok annyira tapasztalt. Magyar szakon, mivel filológiai szak, nem fért bele az időbe, hogy ilyen jellegű gyakorlatot szerezzünk. A tanulmányok alatt nem volt lehetőségünk magunkat tolmácsként kipróbálni, az egy külön képzés Csehországban is. Nagy kár, de az a helyzet, hogy ilyen kis nyelvek esetében, mint a magyar, az ember végig autodidakta módon tanul. Nekem például a szinkrontolmácsoláshoz nem volt türelmem, meg féltem is, ezért a mai napig sem merek ilyesmit vállalni. Inkább a kísérő tolmácsolás az, ami az én nyelvi szintemnek jobban megfelel, ezért is tartom magam fordítónak. Inkább ülök a gépnél és fordítok magyarról csehre, de fordítva nem szoktam, mert azért az már jóval nehezebb.
Mégis van olyan helyzet, amikor szívesen bevállalod a tolmács szerepet is. Nem titok, hogy mi először a Bátor Tábor egyik nemzetközi turnusában találkoztunk. Mesélnél egy kicsit arról, hogy mi vitt a táborba, és mennyiben más gyerekeknek tolmácsolni?
2008-ban kerültem a Bátor Táborhoz, ugyanis abban az évben indultak a nemzetközi turnusok, amelyekre cseh, szlovák, lengyel, és eleinte még olasz gyerekeket is vártak. Ahhoz, hogy a turnusok megvalósulhassanak sok mindent le kellett fordítani, aztán kellettek tolmácsok is, mert az önkéntesek nagy része magyar fiatal. Először tehát lefordítottam a szükséges anyagokat, de rögtön úgy döntöttem, hogy kipróbálom a tábort is. Ez önkéntes munka, ezért nagyon örülök, hogy azzal, amit tudok, hozzá tudtam járulni egy jó ügyhöz. Az ott átélt vidám és kedves pillanatok, és a gyerekekkel együtt töltött idő bőven megérik a fáradtságot. (Aki szeretne a táborban önkénteskedni, ezen a linken talál bővebb információt. - A szerk.)
És hogy milyen gyerekeknek tolmácsolni? Hát, óriási élmény! Ilyenkor az ember eleve szabadabb, kötetlenebb, hiszen nem egy konferencián vagy csúcstalálkozón van. Ráadásul a gyerekekkel történő „munka” közben jó nagyokat lehet nevetni, ami más tolmácsolási helyzetben azért elég ritkán fordul elő…
Fotó: Bátor Tábor
Nagyon sok külföldi megirigyelné a magyar nyelvtudásodat. Elárulnád nekünk a trükködet?
Nekem ilyen trükköm nincs, de ha valamit mindenképpen kéne mondanom, akkor azt mondanám, hogy „türelem”, mert abból nagyon sokat igényel. De attól is függ, hogy mikor kezdi el tanulni az ember a magyar nyelvet. Gyermekkoromban nem jártam sokat Magyarországra, maximum egy-egy hetet töltöttem itt, szóval annyit nem, hogy rám ragadhasson. Az egész gyermekkorom alatt vagy 15 szót tanultam meg összeessen, és kevertem a ’Jó éjszakát!’-ot a ’Jó étvágyat!’-tal.
Tizenhat évesen úgy kezdtem el magyarul tanulni, hogy addig csak indoeurópai nyelveket tanultam. A rendszerváltás előtt rengeteg könyvet adtak ki, amik a baráti szocialista országok nyelveit oktatták, ezért a ’90-es években a prágai antikváriumok tele voltak nyelv- és társalgási zsebkönyvekkel. Azt gondoltam, hogy ha már vannak rokonaim Magyarországon, milyen jó volna megtanulni legalább annyira ezt a nyelvet, hogy szót értsünk egymással. Vettem egy autodidakta magyar nyelvkönyvet, azzal a gondolattal, hogyha már három nyelvet beszélek, akkor csak megbirkózom egy negyedikkel egyedül is. Természetesen nagyon nagyot csalódtam! A könyvet a ’60-as években adták ki, ezért nem volt hozzá semmi kazetta vagy más hanganyag, és mikor kinyitotta az ember nem hitte el, hogy semmi sem érthető, és semmi sem ismerős. A harmadik oldalig sikerült eljutnom, ahol kikódoltam egy buzdító mondatot: „Minden kezdet nehéz”. Nagyon örültem magamnak, hogy sikerült egyedül kikutatnom, hogy mit jelent, de feladtam az autodidakta módszert. Később találtam egy nyelvtanfolyamot, ahová suli után jártam még a gimnáziumi éveim alatt, és bár nem kötelezett semmi, kitartó voltam.
Mikor felvettek magyar szakra, nagyon örültem, hogy ezen a kezdeti nehéz időszakon én már túljutottam. Az egyetemen is, és a Magyar Intézetben is, amikor kezdő csoportot tanítottam, azt láttam, hogy 1-2 éven keresztül gyakran úgy érzik, ez a nyelv egyszerűen megtanulhatatlan. Ezért mondanám azt, hogy kitartás és türelem kell hozzá. Az első 2-3 év után jön egy olyan szakasz, amikor már tudja az ember kezelni a nyelvet, érzi a rendszert és olyan lesz, mint a legó, mert egyébként egy ritka logikus és okos nyelv a magyar. Ráadásul egy szláv anyanyelvűnek nagyon idegen ez a nyelvi rendszer, a struktúra, a vonzatok. Amikor a Debereceni Nyári Egyetemen voltam, és először ejtettem ki hangosan, hogy engem Jiří-nek hívnak, elröhögtem magam.
Amikor fordítasz, mi a legnehezebben átadható a magyarból a cseh közönségnek. Például sokszor éri olyan kritika a cseheket, hogy a humoruk nem mindig jön át a magyar közönségnek. Van-e visszafelé is valami hasonló?
Nagyon sokszor az ilyen eltérések nem is a nyelvtől, hanem annak környezetétől függenek, ezért ezt így nehéz megválaszolni. Érdekes dolog magyar-cseh kontextusban, hogy a cseh esetében sokkal élesebb a különbség az írott és a beszélt nyelv között. Már az elejétől sokat küszködtem azzal, hogy a magyar párbeszédeket hogyan fordítsam le, mert itt azért annyira nagy különbség a beszélt és az irodalmi nyelvhasználat között nincs. Időnként elárulja magát a szöveg, egy-egy szóval, amely utalhat a szociális kontextusra, helyszínre, környezetre, de a csehben ezek rögtön megmutatkoznak. Nálunk a beszélt nyelvben más formái vannak egyes morfémáknak, ragoknak attól függően, hogy formális vagy informális-e a közlés. Ezek elárulják a régiót is, ahonnan a beszélő érkezik, ezért én például nyugodtan mondhatnám, hogy nem is csehre, hanem prágaira fordítok, mert ott születtem. Amióta ezzel foglalkozom, jobban szeretem hallgatni a cseh emberek beszédét, és figyelek ezekre a különbségekre. Ezen a téren is van mit tanulnom még, és ezért szeretem, amikor egy ostravai vagy brünni dialektusban beszélő emberrel találkozom. Úgy tanulom ezeket én is, mint egy idegen nyelvet.
Rátérnék egy kicsit a Menzellel való munkádra is (szeptemberben és októberben rendezte Jiří Menzel a Così fan tutte című Mozart operát a Magyar Állami Operaházban – a szerk.). Milyennek élted meg ezt a másfél hónapot, amíg együtt dolgoztatok?
Pont akkoriban olvastam egy nagyon híres, két háború közötti cseh színésznőnek az emlékiratait, ahol azt mondja, hogy a művészetben való sikerének alapvető feltétele és egy igazi művész egyik legfontosabb tulajdonsága a szerénység és az alázat. Jiří Menzelen már az első pillanattól kezdve látszott, hogy ez igaz rá. Az Operában maestronak, azaz mesternek akarták hívni, de ő ezt ki nem állhatta és mindenkivel tegeződni akart. Nekem végig élvezetes és kellemes volt vele a munka. Varázslatos világ a színház és az opera, Menzel pedig végtelenül kedves és nagyon szórakoztató. Mindig azon volt, hogy mindenki jól érezze magát a próbák alatt is, és igyekezett nagyon figyelmes lenni. Bár sajátos humora van, és néha elkerekedett szemekkel néztek rá az emberek, de hamar megszoktuk. Egyszer mikor jöttek a gyerektáncosok, akkor megkérte őket, hogy ugorjanak egyet. Ők ijedt szemekkel nézték a maestrot és felugrottak. Menzel mondta nekik, „hogy jó lesz ez, ennél úgysem tudtok többet”. Én pedig lefordítottam szó szerint a mondatot, mire mindenki lemerevedett és megrémült, hogy ezt most, hogy érti. Erre Menzel aranyos cseh akcentusával csak annyit mondott magyarul: „Ez egy vicc.”
Fotó: Magyar Állami Operaház, Nagy Attila.
Tudnál-e valami tippet adni az újonnan nekivágó fordítóknak, vagy üzennél-e nekik valamit?
Tolmácsolásnál érdekes, hogy az elején azt gondoltam, hogy érteni is kell azt, amit fordítasz. Hát, nem – néha a tolmács az egyetlen ember, akinek fogalma sincs arról, amiről szó van. Nem kell félni, de fontos, hogy felkészüljünk, amennyire csak lehet. Én például nem tudtam semmit a kohászatról, mégis letolmácsoltam egy tárgyalást Ostravaban anélkül, hogy a mai napig tudnám, mi az az ütéspróba vagy folyáshatár.
Kitartás is kell ehhez és el kell dönteni, hogy mit akar az ember. Muszáj fenntartani az örökös kíváncsiságot, például amikor órákig keresed a megfelelő kifejezést, amiről tudod, hogy létezik. Olyan ez néha, mint egy rébusz vagy ördöglakat. Irodalmat fordítani pedig elszántság kérdése – az érzés, hogy ez annyira jó szöveg vagy könyv, hogy szeretnéd, hogy a barátaid is elolvashassák csehül. Az én esetemben például ez az indító erő.
Hrisztov Radmila
