Idén ünnepli negyvenedik születésnapját a Vujicsics együttes, mely a hazánkban élő délszláv nemzetiségek, elsősorban a szerbek és horvátok népzenei hagyományának ápolását tűzte ki céljául. Születésnapi koncertjüket a Művészetek Palotájában tartották, olyan különleges vendégekkel, mint Sebő Ferenc, a táncház mozgalom atyja, a „nemzet zenésze”, Sebestyén Márta, a „nemzet csalogánya”, Tolcsvay László és Szörényi Levente, akiről nem sokan tudják, hogy délszláv gyökerekkel rendelkezik. Első ránézésre talán távol állnak egymástól azok a stílusok, amelyeket ezek a zenészek képviselnek, azonban nagyon gyorsan kiderült, hogy könnyen egy nevezőre lehet hozni a magyar táncház mozgalmat, a délszláv népi motívumokat és a beatzenét. Mindemellett arra is fényt derült, hogy az említett zenészek és az ünnepeltek annak idején mind a belgrádi rádió adását hallgatták, mivel a magyar rádió nem sugárzott „tisztességes” népzenét.
A Vujicsics együttes 1974-ben alakult, a névválasztással a tragikusan korán, repülőgép szerencsétlenségben elhunyt népzenekutató és zeneszerző, Vujicsics Tihamér emléke előtt tisztelegnek. A névadó „szerb zseni” szellemét – vagy legalábbis képét és hangját – a koncerten is megidézték egy régi videofelvétel erejéig, amelyen egyébként az ifjú Szörényi Levente is feltűnik. Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett együttesnek viszonylag kevés önálló lemeze jelent meg, de rengeteg filmhez, színházi előadáshoz is szereztek zenét. Muzsikájukkal gyakorlatilag az egész világot bejárták, az 1977-es Ki mit tud?-győzelem óta összesen tizennégy díjjal büszkélkedhetnek. Legfőbb hangszerük a tambura, illetve annak különböző válfajai (brácstambura, csellótambura, basszprímtambura), amelyek még véletlenül sem kisebb-nagyobb gyermekgitárok – ahogy erre a zenekar „hangja”, Eredics Gábor fel is hívta a publikum figyelmét. Ő maga basszprímtamburán, harmonikán, karaduzenen játszik és énekel. Az együttes további tagjai: Borbély Mihály (szaxofon, klarinét, tárogató, furulya, dvojnice, brácstambura), Brczán Miroszláv (csellótambura, brácstambura, ének), Eredics Áron (prímtambura, tambura samica, basszprímtambura, csellótambura, tarabuka, ének), Eredics Kálmán (bőgő, tarabuka, tapan), Szendrődi Ferenc (prímtambura, brácstambura, litarka) és Vizeli Balázs (hegedű). A koncert után Eredics Gáborral beszélgettünk.
Nagyon jó volt a koncert, arról nem is beszélve, hogy a végén még a hangversenyterem orgonáját is bevetettétek.
Eredics Gábor: Az még a családnak is meglepetés volt, hogy fölmentem az orgonához. Évekkel ezelőtt ért egy baleset, aminek következtében vissza kellett varrni az egyik ujjbegyemet. A népi hangszerekre egy idő után vissza lehetett térni, de a polifon zenében jóval nehezebb volt. Úgyhogy az lassan el is tűnt, meg ugye közben népzenészek lettünk.
Ezek szerint nem úgy indult a dolog, hogy eleve népzenészek voltatok, és egyszer csak alapítottatok egy zenekart?
E.G.: Nem, mindannyian klasszikus zenei tanulmányokat folytattunk, akkoriban nem is lehetett mást. Én zongoráztam, Misi klarinétozott, Miroszláv zongorázott, Feri dzsesszgitárra járt, Kálmán, a bátyám is zongorázott és harsonázott, Balázs meg nyilván hegedült. Egyszer csak eldöntöttük, hogy zenészek leszünk, mert ez se volt magáról értetődő, én például kémikus akartam lenni. Olyan gimnáziumba is jártam. De volt Pomázon egy nagyon jó fúvós zenekar, az is az iskolához kötődött, a szentendrei zeneiskola kihelyezett tagozata volt. Zseniális tanárunk volt, Papp Tibor bácsi, jó kis átiratokat hozott, maga hangszerelte a darabokat nekünk.
Több vendégetek is volt ezen a jubileumi koncerten, akik közt olyanok is voltak, akiknek első ránézésre semmi közük nem hogy a délszláv népzenéhez, de egyáltalán a népzenéhez. Miért éppen őket hívtátok?
E.G.: Az volt az érzésünk, hogy a hatvanas-hetvenes évek ifjúságának nagyon egy rugóra járt az agya, mindegy volt, hogy valaki gitárral vagy széki brácsával akarta a belé szorult mondanivalót megosztani a többiekkel. Annyira hasonló volt a szándék, hogy – bár erre már utólag jöttünk rá – talán emiatt ilyen könnyű az együttműködés. De például a korai Illés-számok között rengeteg olyan van, amelyeken nem csak a Beatles inspiráló erejét lehet érezni, hanem egy csomó olyasmit is, amiről jól érzékelhető, hogy a magyar vagy a szerb néphagyományból jön. Gyönyörűen hallható ez az Amikor én még kissrác voltamnál vagy a Kuglinál. Ha a Kuglit eljátszanánk egy táncházban így, szerintem felállnának az emberek, és kolót táncolnának rá. És ki is derült, hogy nem csak valami izgalomkeresés volt ez, hanem gyermekkori élmény. Levente mindig szabad kezet adott abban, hogy elvigyük a dalait a délszláv zenei kultúra irányába, mindig azt mondja, hogy a nótái így a természetes közegükbe kerültek. Tolcsvay Laci esetében nincsenek ennyire direkt kontaktusok, de az ő dalaiban is fellelhető ugyanaz a harmóniavilág. Illetve nagyon lényeges az egykori Tolcsvay Trió kapcsolata Vujicsics Tihamérral, na és ott van az általános generációs megszólalás hasonlósága, műfajtól függetlenül. Mondjuk Lacival annyiból nehezebb volt, hogy nála a countryzene hatása is érezhető, mi ezt nem akartuk hangsúlyozni, mert akkor idegen területre tévedünk, inkább az olyan párhuzamok merültek fel, amelyek ezt nem fedik el, hanem ízt adnak neki. Sebestyén Mártika, amióta létezünk, nagyon sokat énekelt velünk, eleinte egy négyes tagjaként, aztán szólistakánt. Vele közös repertoárt megszólaltatni egyáltalán nem probléma. Ennek is szép üzenete van, hogy a táncház mozgalmon belül az, hogy valaki a magyar néphagyomány mellé tette az életét, vagy a nemzetiségi néphagyomány mellé, egyáltalán nem jelent valamiféle különállást, sőt ez sokszor találkozik az adott előadón belül. Mártikának olyan éles füle van, hogy a tájnyelvi megoldásokban is remekül tud azonosulni. Például arra, hogy Dráva menti horvát vagy pomázi szerb szövegű dalt kell megszólaltatni, már egy-két próbán belül automatikusan tud reagálni. Az anyanyelvi közönség is elfogadja. És hát Sebő Feri esetében mi azt mindig is akartuk hangsúlyozni, hogy ha nincs a magyarországi táncház mozgalom, akkor nem biztos, hogy mi akár zenészek, akár népzenészek leszünk. Éppen Feriék (Sebő Ferenc és Halmos Béla) hívták fel a figyelmünket, hogy a hetvenes évek ifjúsága számára ez egy járható út, a népzene a sajátunk tud lenni. Ennek persze nem a kotta, hanem a hangzásélmény és a terepmunka az alapja. Ezeket a „búcsújáró” helyeket mi is végigjártuk, voltunk Széken, Tiszaalpáron, vettünk kontrát, tekerőt is. Ilyen értelemben szerintem senki sem lepődött meg, hogy itt a koncerten Feri nem csak az Ung királyt énekelte el, amibe egy Užičko kolo téma keveredett bele, hanem a Falu végén kurta kocsma szerb népdallá vált változatát is, ráadásul ez szerbül szólalt meg. A magyar népzene és néphagyomány megőrzése mellett az is nagyon fontos, hogy a velünk együtt és a körülöttünk élő népekkel is foglalkozzunk.
Beszélgetésünk ezen pontján betoppant az éppen emlegetett Sebő Ferenc, akit néhány mondat erejéig szintén sikerült mikrofonvégre kapnunk.
Tulajdonképpen mi volt előbb, mi hatott mire a táncház mozgalom vagy a beat és hogyan kapcsolódott ebbe bele a délszláv vonal?
Sebő Ferenc: Egyértelműen a beattel kezdődött, ami azért rám is hatással volt, egy kicsit abba az irányba is kezdtem menni. Ezt emlegettük a koncerten is, mert Szörényi Levente dalai nekem nagyon megtetszettek, főleg, hogy magyarul voltak, mert akkoriban még az volt a divat, hogy angolul énekelnek, vagy legalábbis úgy csinálnak, mintha, mert angolul ugye nem tudtak. Bár ez ma is megvan még. Szóval magyarul énekelni beatet, az olyan provinciális, vagány dolog volt. És hát arról nem is beszélve, hogy az első széki dalt Bródy János szedte le a Pátria felvételekről. Az Átkozott féltékenység egy az egyben széki dal, mi meg akkor még nem is hallottunk ilyet.
Visszatérve a Vujicsicsra, Gábor, ti hogy keveredtetek a táncház mozgalomba, milyen hatással volt rátok, és fordítva: ti rájuk?
Eredics Gábor: Mi is a táncház mozgalom gyermekei vagyunk. Amikor a Közgáz táncegyüttes táncházakat csinált, ott általában még csak széki táncok voltak, de egyszer rendeztek egy kis bemutatót a Pomáz környéki szerb táncokból. Akkoriban Nyikos István volt a táncegyüttes vezetője, aki azt mondta, ha van kedvünk, menjünk jövő vasárnap is muzsikálni. Azután ez így ment tíz évig, fölfogadott zenekar voltunk, de mindig volt egy magyar banda is, a Muzsikás, a Jánosi együttes, vagy a Vízöntő például. Mi állandó zenekar voltunk, olyan is volt, hogy a Közgáz aulában, ahol kétezer ember elfér, két körben hullámzott a kóló. A két kultúra jól segítette is egymást, a kólóba könnyebb volt beállni, aztán jöhettek a széki táncok, illetve voltak román táncok is, Elekről, Méhkerékről. Így sikerült a mindennapok szintjére hozni a bartóki vezéreszmét, ebbe egyáltalán nem keveredett bele a politikum.
Származásotokat tekintve tulajdonképpen ki közületek szerb vagy horvát, vagy kinek vannak ilyen gyökerei? Az egyértelmű volt, hogy ha már népzene, akkor délszláv?
E.G.: Először az is átfutott a fejünkön, hogy magyar zenével foglalkozzunk, de aztán rájöttünk, hogy az rendben van, ha egy budapesti fiatal dönt a széki zene mellett, hiszen budapesti folkot nem fog találni, de az furcsa lett volna, ha mi pomázi suhancokként is ebben találjuk meg a feladatunkat. Pomázon a szerb kisebbség kapcsán még él a délszláv hagyomány, de egyre inkább veszélyben van – akárcsak Széken a magyar – nekünk ennek megőrzése kellett, hogy a közvetlen feladatunkká váljék. Aztán az is kiderült, hogy családi kapcsolatok is vannak, amelyek azt jelzik, hogy ezt fel kéne ismerni. Anyanyelvi szempontból csak Miroszláv az, aki magyarországi szerb családban született, de aztán csak fény derült rá, hogy az én dédapám is szerb pópa volt, Ferinek is vannak gyökerei, szóval szegről-végről megvannak a családi kapcsolatok. És ha mi ebbe nem állunk be, akkor lehet, hogy ez a hagyomány nem fog fennmaradni.
Az mennyire volt tudatos, hogy az autentikus vonalat képviseljétek, és ne menjetek el feldolgozások irányába, úgymond ne forgassátok ki magukból a nótákat?
E.G.: A táncház mozgalomban két fontos irány rajzolódik ki, az egyik az autonóm feldolgozás, amit annak idején a Kolinda, a Vízöntő csinált, aztán most meg a Makám. És voltak, akik az autentikus megszólalás mellett tették le a voksukat, a Jánosi együttes, a korai Muzsikás, de volt olyan is, ahol találkozott ez a kettő, mint a Sebő együttesnél. Nálunk ez úgy néz ki, hogy tulajdonképpen mi sem teljes egészében a hagyományt jelentjük meg, mert azt csak egy hagyományos előadó tudja hitelesen képviselni, aki ebbe belenőtt. ugyanakkor az volt az érzésünk, hogy ez a zenekultúra egyetemes értékeket hordoz, tehát nem csak attól válik érvényessé, hogy mi belebütykölünk, és miattunk aztán nagyon nagy művészetté válik. De, és ez érdekes, és nem biztos, hogy minden magyar társzenekart érintett, nekünk az fontos volt, hogy a többségi magyarságból kikerülő hallgatók be tudják fogadni ezt a zenét, ne csak valami kuriózumnak, izgalmas, távoli kultúrának tartsák. Emiatt például egy magyar közönségnek nem játszhatunk fél óráig egy kólót, ahogy azt egy budakalászi lagziban tesszük. Így kialakult az az irányvonal, hogy ezt olyan módon kell megszólaltassuk, hogy az mint zenei folyamat is egzisztáljon, magyarul legyen eleje, közepe, vége. Amennyiben ez feldolgozás, akkor azért mi is feldolgozzuk ezeket a dalokat. Az sem mindegy, hogy melyik szám melyik után jön a programban, ezt is ki kellett alakítani, és azt hiszem, ebben sikeresek is tudtunk lenni. Mi hagyománytisztelő feldolgozásokat készítünk, koncertzenévé érleljük, de úgy, hogy minél kevésbé távolodjunk el a hagyományoktól. Szóval nem crossover, nem world music, nem fúziós zene, amit mi csinálunk, bár vannak megtévesztő elemei. Például, mikor makedón zenét játszunk, az olyan nagyon trendinek tűnik, pedig abszolút hagyományos. Emiatt aztán sokszor világzenei színpadokon is szívesen látnak minket, mert, amikor a balkán hagyománya jelenik meg a repertoárunkban, azt agyon könnyű world musicnak hallani. És hát Kuvaittól Ausztráliáig mindenhol szívesen fogadták a szerb és a horvát kis falvak zenéjét.
És miért éppen tambura?
E.G.: Amikor alakultunk, úgy nézett ki egy tambura zenekar, hogy volt benne két harmonika meg egy dobfelszerelés, annyira kezdett kimenni a divatból ez a hangszer. Mi ennek ellene akartunk mondani, hiszen olyan szép hagyomány őrződött meg ezen a hangszercsaládon. Az első tamburánkat az Ecserin vettük, elég gyenge minőségű volt, de legalább tambura. Aztán kiosztottuk a szerepeket, bár ugye mindannyian klasszikus zenét tanultunk. Én billentyűs voltam, nekem jutott a harmonika. Tudatosan alakítottuk ki, hogy amikor én harmonikázom, akkor prímtambura kellhet, de klarinét biztos, hogy kell, és hegedű is kell, és ebből az derült ki, hogy én inkább a basszprímtamburás leszek, aki klarinétozik, az meg inkább játsszon brácstamburán. Az volt a cél, hogy a lehető legjobb kombinációk álljanak rendelkezésre. Akkor ezt így nagyon ki is találtuk, hogy ki, mit, hogyan. Misi, aki klarinétozott, megtanult bárcstamburán játszani, én a basszprímen, a hegedűs, Győri Karcsi – aki időközben sajnos elhunyt – megtanult prímtamburán is, hogy teljesen tiszta tamburazenekari felállásunk lehessen. Azóta már szerencsére sok jó tamburazenekar van az országban. Tamburát is lehet már kapni, mi is az ecseris tamburák után Pécsről, Boczán Béla műhelyéből szereztünk be hangszereket, az ő bátyjától, a Zentán élő Lajostól is kerültek hozzánk, és most már Szentendrén is van tamburakészítő mester. Azt látjuk, hogy Horvátországban és Szerbiában is mintha ismét erőre kapott volna a hangszerkészítés, a kisebbségen belüli zenei kultúrában is sikerült ezt a nem túl szerencsés folyamatot visszafordítani. A tambura megint népszerű hangszer lett.
Mit lehet tenni, hogy az is maradjon?
E.G.: A zenekar tagjai közül majdnem mindenki tanít zeneiskolában, vagy itt a Zeneakadémián. Nagyon fontos, hogy a fiatal nemzedékhez is eljusson ez a tudás. Itt a Népzene Tanszéken is, ahol most beszélgetünk, vannak tamburás növendékeink. A legsikeresebb példa a mi esetünkben a Söndörgő együttes, akik saját egyéni útjukat járják, de érződik, hogy ez ugyanaz a nyomvonal, ugyanaz az elkötelezettség. Ők most rendkívül sikeresen folytatják azt, amit Tihamér annak idején elkezdett. A Zeneakadémián adott nagykoncertünkön a Söndörgő volt a vendégünk, és ők is jelezték azt, hogy nem csak fesztiválszínpadokon állják meg a helyüket, hanem akusztikus megszólalásban is nagyon magas szintű hangzásélményt tudnak nyújtani.
Negyven év alatt viszonylag kevés önálló lemezetek jelent meg, mi ennek az oka?
E.G.: Nagyon egyszerű oka van. Hiába alakult ki az a trend, hogy a zenekarok évente kiadnak egy új lemezt, mi úgy éreztük, hogy csak akkor jövünk ki új önálló albummal, ha van mondanivalónk. Most meg már például hiába lennének anyagaink, manapság az ember már leginkább magának ad ki lemezt.
Németh Orsolya
Fotó: @Kotschy Gábor/Művészetek Palotája
