Ha elképzeljük, hogy egy világot látott orosz matróz, hazatérve a Karib-tengerről, az orosz kikötő egyik kocsmájában úgy berúg, hogy azt hiszi magáról, ő Edith Piaf, akkor jutunk a legközelebb ahhoz a képhez, amit a Leningradot hallgatva érezhetünk. A Sziget-nyitó Leningrad koncerten jártunk, sőt a frontembert, Szergej Snurovot is meginterjúvoltuk.
A zenekart elnézve semmit sem látunk abból, amit az oroszokról az utóbbi hónapok történései alapján gondolhatnánk. Nincs ott a röhejes nacionalizmusba átcsapó nemzeti büszkeség, fennkölt küldetéstudat, nincs a közép- vagy kelet-európai apró önhazugságokból semmi. Ezért szerethetjük a Leningradot, meg azért, hogy míg a már említett Piaf azt énekli, hogy „je ne veux pas déjeuner“, addig a Leningrad frontember Szergej Snurov kendőzetlen őszinteséggel – és egy nem orosznak érthetetlen tökkelütött vidámsággal – azt, hogy „не умею я варить обед“, lévén pénzhiány van. Ez az, ami miatt a Leningradban van valami megismételhetetlen és imádnivaló. 
Színpadra visznek egy életérzést, ami még akkor is mosolyog, ha a helyen, amit hazának nevezünk, individuálisan és szociálisan is élhetetlen a környezet. Tudatosan írtam le, hogy haza, magán a Leningrad néven kívül a szövegek ritkán neveznek meg földrajzilag azonosítható helyeket, ha egy kicsit elnézőek vagyunk, akkor mára a Leningrad is puszta fantázianév. De miért kellene egy multi-kultitól és vodkától megtébolyult orosz matróznak orosz sajátosságokkal foglalkoznia? Hülye kérdés, semmiért. Hogy nincsen pénz, vagy hogy a barátaid mind emigráltak, és azt mondják, jól megy a soruk, te pedig a saját hazai nyomorodat csak úgy tudod megfogalmazni nekik, hogy minden szuper gúd, ezek nem orosz sajátosságok. Ezeket ha magyarul fogalmazom meg, akkor sem fog hiányozni egy szemernyi sem az életérzésből. Egy Leningrad koncert pedig jól tudja hozni azt a hangulatot, amiben könnyebben oldódik az a körülmény, hogy puszta dicstelen dolgokban akar csak megvalósulni a dicsőségesnek tervezett internacionalizmus.
De egyáltalán nem kell megijedni, a hétfő délután négykor kezdődő Leningrad koncert a Sziget Nagyszínpadán a legkevésbé sem foglalkozott összetett kérdésekkel. Tűzött a nap, az emberek pogóztak és buliztak önfeledten, vízipisztolyokból fröcskölték a vizet mindenfelé, közben a Leningrad adott egy koncertet, ami még a tavalyinál is jobb volt. Hogy az ördögbe csinálták, azt nem tudom, lévén tűző napon sülő emberekből nagyon nehéz kihozni a partyállatot, az orosz ska (vagy mi ez?) fenegyerekei valahogy mégis elérték, hogy azok az emberek, akiknek orvosi értelemben már a rosszullét határán kellene egyensúlyozniuk, vígan táncoljanak. A nézőtér közepén volt egy olyan fura érzésem, hogy igazából mind egy hajóban evezünk (voltak, akik szó szerint azt imitálták, hogy eveznek), és mintha az éppen játszó zenekar nem is a geopolitika régi-új mumusának tartott Oroszországból érkezett volna.
És az első sorokban egymás mellett lengetett orosz meg ukrán zászlók is azt sugallták, hogy az elmúlt egy évben igazából nem is történt semmi tőlünk keletre. Minderről azonban igyekeztünk a frontembert, Szergej Snurovot is kifaggatni.
A korai időpont és a hőség ellenére nagyon ütős volt a koncert, magasra tettétek a lécet a többi zenekarnak. Sokat koncerteztek mostanában? A szépen lassan mindenre ránövő orosz-ukrán konfliktusnak van hatása arra, hogy mennyit és hova hívják a zenekart?
Szergej Snurov: Köszönjük. Hál’Isten egyelőre semmi ilyesmiről nincs szó. De sajnos másképp is alakulhatnak a dolgok, iszonyatosan kiélezett a helyzet, a háború szélén áll a világ. A politika meg olyan szférákba is beszivárog, ahol semmi keresnivalója nem lenne.
Nem is kell messzire menni, jó példa erre az Oroszországban július elsejével életbe léptetett új cenzúra vagy káromkodástörvény, mely szerint nem szabad illetlen kifejezéseket használni a színpadon.
Sz. S.: Igazából nem arról van szó, hogy nem szabad, hanem, hogy aki a törvény ellenére így beszél a színpadon, akár koncerten, akár színházban, annak büntetést kell fizetnie.
És ti kerestek annyit a koncerteken, hogy ezt majd fizetni tudjátok?
Sz.S.: Hát, én nagyon remélem, hogy igen.
Ha jól tudom, annak idején teológiát is tanultál. Mint majdnem végzett teológus hogy
tudnál vitatkozni ezzel a putyini puritanizmussal?
Sz. S.: Most csak erre az új cenzúrára reagálva, igazából nem is teológiát tanult emberként, hanem egyszerűen a józan ész alapján szállnék vitába Putyinnal. Az orosz nyelvnek ugyanis szerves része a káromkodás. Így aztán, ha a művészet, amivel foglalkozol, legalább egy kis mértékben igényt tart a realizmusra, akkor az ilyen kifejezések nélkül semmire sem jutsz. Mert egyébként ugye szocrealizmus lesz belőle.
Sokszor említed, hogy szeretnél, szeretnétek távol maradni a politikától, de ennek ellenére úgy látom, azért mégsem hagy hidegen, nemrég például az élelmiszer embargó kapcsán írtál egy dalt.
Sz. S.: Igen, ez a dal végül is arról szól, hogy nem tilthatják meg törvényileg, hogy mit szeress és mit ne. (A szám - némi orosz nyelvű kommentárral itt hallgatható meg. - a szerk.) Ha, mondjuk szereted a virágot, és valaki azt mondja neked, hogy holnaptól nem szabad szeretned, attól te még továbbra is szeretni fogod. A világ az utóbbi időben en bloc megőrült, szerintem ez a része még csak nem is Oroszország specifikus. Az emberek egy kis része megmondja a többieknek a frankót, hogy mit kéne csinálnod, mit kéne szeretned, hogy kéne élned, és ez egy nagyon szűk réteg, amelyik mondja a tutit.
Egy régebbi interjúban mondtad, hogy Nagy Sándort még csak érted, mert ő alfahím volt, de ezek a mai politikusok már csak showman-ek. Mit szólsz ahhoz, hogy a Nyugat szemében Putyin is egyre inkább showman?
Sz.S.: A politika ma már úgy általában inkább a show-ra hasonlít. Ez ugyanolyan, mint hogy például sokan sírva távoznak egy Lady Gaga koncetről, de ez még nem jelenti azt, hogy ott az igazat, a valóságot mondják; ez csak egy imidzs. És hát így van ez a politikusokkal is, és nem csak Oroszországban. Én már azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy Obama igazából fehér, csak festi magát, hogy afroamerikainak tűnjék, mert azt jobban el lehet adni.
Hanzelik Gábor, Németh Orsolya
A tolmácsolásért köszönet Vértes Juditnak.
