Régebben sok orosz irodalmat olvastam, így annyit legalább kiderítettem belőle, hogy nem értek hozzá. Egész egyszerűen mindig azt éreztem, hogy komolyabb vélemény formálásához már Puskin óta minden jelentős névhez kellene egy kicsit érteni, ezzel a háttértudással én nem rendelkezem. Ilyenkor felmerülhet a kérdés, miért én írok kritikát egy kortárs írónő munkájáról. Két okból látom legitimnek ezt a dolgot: mert olvastam – tűnjön ez akármennyire egyszerűnek is – és mert azok, akik hozzám hasonlóan olvasni fogják sem biztos, hogy mind szakértői lesznek az orosz irodalomnak.
Azért nem, mert a Lazar asszonyait nem feltétlenül az ilyeneknek szánták – sajátom a legékesebb példa. Ez mindent elmond a regény legpozitívabb oldaláról: annak ellenére, hogy a magyar kiadás formátumra böhöm nagy, így buszon, vonaton nem tanácsos olvasni, lévén egy fékezésnél a könyv méreteinél fogva külön kinetikai tényezőként adódik saját súlyunkhoz, mégis fogjuk olvasni, ha szoktunk és tudunk olvasni a tömegközlekedésen, mert a szöveg olvasmányos. Teszi ezt könnyen, mert három vagy négy generáción átívelve mutatja be a huszadik századi orosz történelmet. Az ilyen könyvekkel is biztos Névát lehet rekeszteni, de mióta életben van az a maxima, hogy a saját identitásunk is szigorúan köthető a történelmi tudatunkhoz, illetve a horizonton valahol felsejlik a History channel nézettségi mutatója is (azzal, hogy a csatornát játékba hoztam, azt hiszem tisztáztam azt a kérdést is, hogy a történelem ellentétben a matekkal nem egy egzakt tudomány, mindenki úgy emlékezik rá, ahogy akar – és megint az identitás kérdésénél vagyunk). A cselekményszál kellős közepén egy sor orosz atomkísérlet áll, de nem kell rendkívül megijedni, a regényhez egyébként semmi köze a youtube-on szénné bámult Tsar bomb c. videóinak.
Induljunk ki a címből: a címszereplők két csoportra oszthatók, van Lazar Lindt, és vannak az asszonyai. Lazar Lindt, aki a regényben zsidó is meg zseni is, ez utóbbi főleg azért, hogy minden létező rendszerben hírneve, hatalma legyen, és úgy, hogy ez ne kerüljön az elvei feladásába. Elveinek pedig az a lényege, hogy minél több nővel létesítsen kapcsolatot. Aki nem olvasta a regényt, már kezdheti azt hinni, hogy és már az asszonyainál is vagyunk, pedig nem! A szövegünk ugyanis kimondottan olyan női szereplőkre van kihegyezve, akik így vagy úgy, de kikerülik Lindtet, általában úgy fogalmazhatjuk meg, hogy nem igazán viszonozzák az érzelmeit, ennek aztán annyi válfaját tessék elképzelni, amennyit kényelmes. Ha ezzel végeztünk, akkor gondoljunk bele abba, hogy mi következik ebből: Sztyepnova úgy mutatja be az oroszok huszadik századát, ha tetszik egy családregényben, hogy a családi viszonyokat alaposan megerőszakolja: szinte minden kapcsolat kikényszerített, amit a körülmények (ld. History chanel bármelyik Szovjetunióról szóló műsora) hoztak össze, a résztvevők pedig megpróbálják kihozni belőle a maximumot. Ha ez tudatos, akkor hatalmas poén, és ebből az egyetlen a könyvben, ami a kicsit gonoszabb humorú olvasót is megnevetteti. Mert még ha olvasmányos is a könyv, vannak hibái. Sztyepnova mintha néhol próbálkozna a humorizálással, de ez nem igazán jön össze neki, nem igazán nevettem. A második probléma, amit a könyv elején még az egyik legnagyobb előnynek találtam, hogy minden pillanat elképesztően fontos. A regény elején még azt hihetjük, hogy ez a szubjektív perspektívánk egy jellegzetessége lesz, de a végére annyira fel akar hígulni ez a szubjektivitás, hogy az adott események jelentős súlyt vesztenek. Egyetlen részletet emelnék ki, idézem: „Ninel felegyenesedett, megrántotta a szoknyája alját, és határozottan megrántotta a vécéláncot, hogy lemossa maga után a megszámlálhatatlanul sok bánatot és bűnt, amely hosszú, kíméletlen és lényegében boldogtalan élete során felgyülemlett benne.”(330 o.). Akkor álljunk meg itt egy pillanatra: A jelent egy teljesen hétköznapinak számító tánctanár-táncos beszélgetés, mosdóban történő közös dohányzás után történik. Semmi nem ad okot arra, hogy az említett Ninel pont akkor küldje le minden bűnét, és lényegében boldogtalan életét az enszki csatornahálózatba (ha még nem írtam volna, az egész regény Enszkben játszódik). Úgy emlékszem, ilyen sorsfordító pillanatokból nagyon-nagyon sok van még, de itt szúr a legjobban szemet. A másik problémám a lényegében szócska, amit én megértek, de puszta kekeckedésből megemlítem, hogy az egész szöveget belengi ez a kicsit bizonytalan hangulat. Sztyepnova elég bevállalós ahhoz, hogy embereket ítéljen egymásra egy egész életre, utálják bármennyire is egymást, hogy a főszerepbe egy atomfizikust állítson, aki zseni is, miközben Sztyepnova egyik sem (és bátorság kell ám ahhoz, hogy az ember ilyen ügyesen ellavírozzon az olvasó pásztázó figyelme elől, hogy gőze sincs róla, mi folyik a teremtményének a fejében). Na jó, lehet, hogy Marina Sztyepnova zseni. Ha így van, nem a Lazar asszonyai miatt.
Hanzelik Gábor
Marina Sztyepnova: Lazar asszonyai, ford.: Goretity József, Európa Kiadó, 2014., 374 oldal, 3490 Ft
