Hamarosan megjelenik a Napkút Kiadó gondozásában az Európa-hírű bolgár író, Georgi Goszpodinov első magyar nyelvű kötete, Szondi György fordításában.
Girl
Ki hallja mesémet a lányról
Lefekszel a lány mellé aki
lefeküdt a fiúval aki
lefeküdt a lánnyal aki
lefeküdt a fiúval aki
lefeküdt a lánnyal aki
Lefekszel mindenkihez részesülsz
Látod az egész mindenség ágyadban
Ó mennyi közösség egy lányban
Laura
No ilyen férfi kell neked, Laura.
Nem csöndben tesz-vesz a vécén,
de surrogón vizel, zubog csak
s elfelejti lehúzni maga után,
mert…megszoktam, hogy kint végezzem én el
télen a nagy hóförgetegben,
hogy bámul rád a hold odaföntről,
s mint vesekövet szór csillagokat.
No ilyen férfi kell neked, Laura.
Nem pengemosollyal motyog,
de fülig szájjal nevet és látod
csálén álló bölcsességfogát
s a többi dohánysárgát híjával
este pedig
Ó, rózsaszál, hóviharokkal
dúlt téli estéken…
reggel pedig
Legyél te bimbó megint
krémszín rózsán, Laura.
"Valószínűleg hogy előlről kezdjen mindent, egy szigetre
ment el élni egyedül, s agyonlőtte magát."
Robert Coover: Kezdetek
Első találkozásom a túlvilággal a falusi budiban ért megvilágosulás-szerűen. Meleg és magányos hely az árnyékszék az udvar legvégén, lombok között, távol a világi hívságoktól. A klozetlyukon át bámulva erősen egy nap megláttam az árnyékvilágot. E sötét kerekségen keresztül vezetett az út le a nyüzsgő gyehennába. Milyen tunyán keringtek a nagy zöld legyek, a másvilág e luciferei, fel-felragyogtak a fényben, hogy aztán ismét aláereszkedjenek.
Fönn, a foghíjas cserepek s a súlyos pókhálók között látni lehetett az eget, lenn pedig, alattam éppen, fortyogott a pokol. A halál is magától értetődött akkor. A cserepeken át az ég magához emelte a lelkeket, a testek a lenti mélybe csobbantak. Ez volt a túlvilág mivoltja.
Kuporogtam a lyukon, s nem éreztem undort. Megrökönyödtem a felfedezéstől, hogy a kárhozat helye, hová nagyanya szerint egy napon mindannyian oda kerülünk majd, egészen közel van, házunk mellett, az udvarban.
És mi mindennap oda jártunk.
Igen korán beavattak minket az írómesterség titkaiba. S mint természetes helye, ahol ennek először kellett megesnie, a szomszédos falatozó volt, ahol apa minden reggel pacalcsorbát és limonádét rendelt nekünk. Az asztalok négyzetlapúak, a viaszosvászon - cigaretta-lyuggatta egytől egyig, a pult zsíros, az ablaküveg csupa pára a levestől, melyet zajosan fújt és szürcsölt mindenki, hozzá sok ecet és fokhagyma. Kék plexitáblán ott olvastam először a falon: "Az író az emberi lélek sebésze, kinek minden rohadót és foszlót ki kell metszenie." Mit akart mondani éppen itt ez a felirat? Míg csorbalevesem szörböltem, silabizálgattam napra nap. Egy kanál - sebész, még egy - rohadó, megint egy - foszló...
Különös íze volt ennek a levesnek.
Először hallottuk a Carment és a Kis éji zenét egy osztálytársunk ajtajában, ahogy csengőn szólal meg, amelyet az apja hozott egyik kamionos útja során külföldről. Az általános iskola első osztályába jártunk, és komiszul irigyeltük ezt a lányt és kamionos apját. Külföld - számunkra ez külön országot jelentett, akár Franciaország vagy Itália, ám ezeknél csábítóbbnak tetszett. Csak ott volt ilyen villanycsengő, cigaretta-rágó s karhosszú csokoládé. A szüleink azt magyarázták, hogy külföldön viszont hasztalan keresnénk tájaink szépségét s a mi joghurtunkat. Nekünk azonban tájaink s a joghurtunk nem volt ínyünkre.
Először az Eiffel-tornyot szobatemperatúrát jelző kis hőmérős ajándéktárgyként ismertük meg, ezért a bolgárról szóló vicc, miszerint az igazi Eiffel-toronnyal az úgy találkozott, hogy többször körbejárta, mert kereste a hőmérőjét, még nem volt számunkra nevetséges. A velencei gondolákat melódiás éjjeli lámpának fogadtuk el, az Akropoliszt pedig porcelán hamutartóként ismertük, mely csak a vendégnek dukál.
Mindannyiuknak volt egy Mona Lisája a hálószobában, egy Utolsó vacsorája a hallban és gyümölcsös meg dinnyeszeletes csendélete a konyhában.
Közkultúránk arany érája.
Ezért öleltük magunkhoz oly lelkesen utóbb Baudrillard-t és "A szimulákrum elsőbbségé”-t. Nem volt már miért az Eiffel-toronyhoz mennünk - még egy másolat, hőmérő nélkül.
A szerzőről s magyar kötetéről:
A negyvenhat éves alkotó a kortárs bolgár irodalom megkerülhetetlen alkotója. A Bulgáriában lazább posztmodern törekvések méltán legismertebbje. Sok kötetes költő, prózaíró, drámaíró, korszakos antológiák alaptagja vagy társszerzője, szerkesztő, irodalomkritikus, az irodalomtudomány doktora. Hazai és külföldi díjak sora mögötte, számtalan nyelvre lefordították – minden műfajában.
A kötet a szerző 2007-ben kiadott összegző költői gyűjteménye: 15 év, 4 verseskötet visszaidéző és egymást erősítő gondolat- és szóépítménye. Ami a Lapidáriumban (1992) elemeire esett (nyelvi) kísérletezés, a következő kötetben (Egy nemzet cseresznyéje, 1996) balladaszerűnek – egyszersmind poétikai és történelemszemléleti kánontörőnek - szánt hangnem és vállalt modor mára már inkább épp a bomlást példázza. A kilencvenes évek bomlottságai egyre inkább így látom, mondja Goszpodinov – balladisztikusak voltak. A Levelek Gaustinhoz (2003) címet viselő harmadik – több-ciklusos – verseskönyv a szerzőre jellemző rövidség mellett a fotografikusság erényét is felvonultatja. A változatos – levelekkel is színesített – szerkezet és élményvilág már átvezet A világ vasárnapjai című utolsó – eddig külön kötetben nem is közölt – versekhez, benne a világot is járó poéta új gondolataihoz: ám a rá jellemző, most is felismerhető versszervező stílusjegyek maradéktalanságában.