Patrycja Pustkowiak első regénye Éjszakai állatok (Nocne Zwierzęta) címmel tavaly jelent meg Lengyelországban, a W. A. B. könyvkiadó gondozásában. A regény kíméletlen szarkazmussal, ám lebilincselő humorral mesél a főhős, Tamara Mortus pokoljárásáról az éjszakai Varsóban. Az írónő a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál lengyel vendégeként érkezett hozzánk. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele.
A Könyvfesztivál alkalmából különböző folyóiratokban megjelent részleteken kívül még nem olvasható a könyved magyarul. Hogyan mutatnád be a könyvet a magyar olvasóknak?
Ez a történet egy nőről szól, akinek szembesülnie kell a benne szunnyadó sötétséggel. A könyv három napot mutat be a hősnőm, a harmincéves Tamara életéből. Ez alatt a három nap alatt utazást tesz az éjszakai Varsóban – ami egyúttal egy benső utazás is – míg végül el nem érkezik önmagában a legszörnyűbb állomásokhoz: annak a forrásához, ami benne magában tragikus, ijesztő, sőt undorító. Szembesül a saját függőségeivel, ugyanis az alkohol és a kábítószerek nagy kedvelője, de ezt inkább csak a regény külső rétegének nevezném, a tudatmódosítószerek egyedül arra szolgálnak, hogy bemutassák a Tamara és a világ között zajló játszmát. Ez egyfajta póker játszma a világgal – csakhogy a világ cinkelt lapokkal játszik! A hősömnek pedig marad a becsapottság jól ismert érzése, amiből sajátos humorérzékkel próbál mégis kiutat találni.
A könyv borítóján az olvashatjuk rólad, hogy „végzettsége szerint szociológus, foglalkozását tekintve újságíró”. Miért döntöttél úgy, hogy regényt fogsz írni?
Ez nem úgy volt, hogy ültem egyik nap az íróasztalnál és eldöntöttem, hogy írni fogok valamit. Bizonyos témák egyszerűen megérlelődtek bennem, rögzültek azok az élményeim, gondolataim és megfigyeléseim, amiket irodalmi formába akartam önteni. Tapasztalt olvasó vagyok, mindig nagyon sokat olvastam, és mondhatom, hogy bajos szerelem fűz az irodalomhoz. Végül eljött az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy olyasmiről van mondanivalóm, amiről addig – úgy gondolom –, hogy nem volt szó az irodalomban. Vagy lehet, hogy volt szó róla, csak túl gyenge visszhangot keltett ahhoz, hogy hozzám elérjen (nevet). Imádom Michel Houellebecq könyveit, korunk legfontosabb írójának tartom, de nem értettem, hogy miért nem lehet egy női hőssel megírni azokat a problémákat, amikkel ő foglalkozik. Olyan nőről akartam olvasni, aki gyökértelen, nyugati ember vagy úgy általában véve a mai kor embere, egy frusztrált, magányosan élő onanista, egy mizantróp, aki képtelen kitörni az elszigetelődésből és legyőzni a világgal illetve saját magával szembeni gyűlöletét. Másrészt ott volt a fejemben egy másik, számomra fontos író is, Malcolm Lowry és a Vulkán alatt című könyve, ami az alkoholista-irodalom klasszikusa. És itt ért az a meglepetés, hogy az alkoholizmusról, vagy tágabb értelemben a szenvedélybetegségekről szóló regények hősei mindig férfiak. Úgy éreztem, hogy meg kell próbálnom egyedül pótolni ennek a nem létező irodalomnak a hiányát, mert talán ott rejlik bennem egy ilyen nő története. És ezen a történeten keresztül megpróbálhatok elmondani valami olyat is, ami nekem magamnak fontos, valamit azokról a dolgokról, amik nekem fájnak, és engem foglalkoztatnak.
A regény meglehetősen baljós hangulatú vezetéknevet viselő főhőse nem igazán tudja, hogy mit is kezdjen magával, ezért aztán folyamatosan iszik, és előszeretettel használ kábítószereket. Nem gyakran találkozni olyan hősökkel, akik ennyire céltudatosan és hatékonyan dolgoznak a saját bukásukon. Főleg nem nőkkel. Miért pont egy nőt választottál a történet főhősének?
Hát éppen azért, mert mint mondtam, nem voltak ilyen irodalmi alakok. Nem értettem, hogy miért van ez így. Érdekesnek tűnt ez a hiány, és amikor nekiültem az írásnak, kiderült, hogy ha ezt a témát egy női hőssel írom át, az további kérdéseket és problémákat generál, amelyek a férfiakról szóló könyvekből hiányoztak. Az alkoholista, kábítószeres, egyedülálló nő státuszából adódóan sok mindent el tudok mondani a mai társadalomról; arról, hogy hogyan viszonyul azokhoz nőkhöz, akik ilyen férfias életszerepet választanak; és a társadalmi szerkezetről is, amelyik mint Isten „jutalmaz a jóért és büntet a rosszért”. Ezt persze ironikusan értem. Mindez érdekesnek és újnak tűnt a számomra.
Az volt az érzésem olvasás közben, hogy a főhős figurája már annyira groteszk és valószerűtlen, hogy nehéz, sőt szinte lehetetlen az olvasónak azonosulnia vele. Annak ellenére is, hogy látható módon a saját magánya az oka viselkedésének és életvitelének.
Nem az volt a célom, hogy olyan hőst teremtsek, akivel mindig és mindenhol könnyen azonosulni lehet. Egy visszataszító, undorító alakról akartam írni, aki főleg az úgy nevezett női mivoltában ilyen: mert pontosan a nőiség témájával akartam leszámolni – az érdekelt, hogy mit jelent és mit jelenthet ez a fogalom. A nőiség és a női szexualitás sötét, állatias arcát akartam megmutatni. Ez hiányzott nekem az irodalomból. Ritkán fordult elő, hogy olyan nőről olvashattam, aki magányosan elégíti ki a szexuális szükségleteit, akinek a vágyai és szükségletei még saját maga számára is elborzasztóak, társadalmilag pedig egészen biztosan elfogadhatatlanok. Fontos volt nekem, hogy ezt a hőst olyan módon írjam le, hogy inkább visszataszító legyen az olvasó számára, hogy ne lehessen könnyedén megkedvelni, másrészt viszont úgy, hogy az olvasó el akarja majd olvasni a történetet. Azt gondolom, hogy az én orvosságom erre az egész sötétségre és ocsmányságra a humor volt, ami remélem, hogy érzékelhető. Fontos volt nekem, hogy ez a könyv mindenek ellenére vicces legyen.
Már az első oldalakon értesülünk arról, hogy a főhős gyilkosságot követett el, és aztán ezzel a történéssel zárul végül a regény. Miért döntöttél egy ilyen szerkezetű narráció mellett?
Eléggé ösztönösen választottam. Másrészt viszont, talán némileg cinikusan is, hiszen az egész regényt valami erőteljes dolog köré akartam szervezni, ami leköti az olvasó figyelmét. Így választottam a gyilkosságot, ami azonnal felveti a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is történt az azt megelőző három napon. De ez csak amolyan száraz szerkezete a regénynek, hiszen ez nem populáris irodalom, nem krimi, csupán merít némileg ebből a műfajból.
Milyen volt a kritika és az olvasók reakciója Lengyelországban?
Nagyon pozitív! Ez számomra meglepő volt. Féltem a reakcióktól, elsősorban azért, mert újságíróként dolgoztam és dolgozom most is, sokat írtam könyvekről, és emiatt némi gyanakvással kezeltek engem – mint olyat, aki nem tudni miért, pofátlan módon ki akar lépni a szerepéből. De minden jól alakult, a könyv meggyőzte a kritikát és sok elismerő recenziót kaptam. Arra is gondoltam, hogy nagy hullámú támadás fog majd érni az olvasók részéről, pontosan azért, amit te is mondtál, hogy ilyen förtelmes és undorító személyek, mint Tamara Mortus nem létezhetnek a mi földgolyónkon, és nyilván a szerzőnek is vannak bizonyos problémái önmagával! De ez sem történt meg, és az olvasók is inkább pozitívan fogadták a könyvet (persze voltak kivételek), szomorkodtak és nevettek, én pedig örültem, hogy meg tudtam bennük mozdítani valamit... Egyáltalán az a tény, hogy olvasott szerző vagyok, egy nem mindennapi dolog.
A regényedről szóló recenziókat olvasva, az volt a benyomásom, hogy a kritikusok nagy része a könyv humorát, iróniáját és a mai valóságot érintő szarkazmusát dicséri, mely valóságban, idézem: „az lehetsz, aki csak akarsz, de elsősorban senki”. Egyetértenél az olyan véleményekkel, melyek szerint ez a regény erőteljes társadalomkritikát fogalmaz meg?
Voltak olyan recenziók, amik a regény kritikai dimenzióját emelték ki, például feminista szempontból mint a patriarchális társadalom kritikája, vagy mint a kapitalizmus kritikája... A kritikusoknak joguk van ehhez, de én arra törekeszem, hogy semmilyen kritikai irányzathoz ne tartozzam és az egyetlen helyes politikai nézethez tartsam magam, ez pedig a szkepticizmus. Persze én is ezen a világon, ebben a társadalomban élek, de írás közben inkább irodalmi koncepciók vezéreltek, és magam is kíváncsi voltam, hogy mi fog belőlük kisülni. Nem alkottam meg semmiféle elméleti alapvetést azt illetően, hogy valami nagy dolgot kellene átadnom az utódoknak. Egy érdekes, fájdalmas és egyszerre szórakoztató történtet akartam írni, melyben bizonyos dolgok maguktól a felszínre kerülnek, és remélem, hogy fontosak lesznek nekünk, a Föld nevű bolygón ma élő embereknek.
Bernadetta Darska azt írja a recenziójában, hogy az írói stílusodat némileg Elfriede Jelinek inspirálta. Mit gondolsz erről?
Nem tudom jó-e, hogy ebből az egyetlen rossz recenzióból indulsz ki! (nevet) Mindegy, mindenesetre több író is inspirál engem, és egészen biztosan ott van közöttük Jelinek is, elsősorban A zongoratanárnő című regénye. Nagyon közel áll hozzám az a kíméletlen beszédmód, ahogy a nőkről, a nőiségről ír. Megmutatja, hogyan lehet erről egy teljesen más, féregperspektívából írni, hogyan lehet ezt egy eltorzított, sőt mocskos módon bemutatni, és azt, hogy ez is a nőkről szóló igazsághoz tartozik. Ez vonz engem.
Nem tudom megállni, muszáj rákérdeznem, hogy Tamara alkoholos-kábítószeres kalandjainak leírása során merítettél-e a saját, ilyen irányú tapasztalataidból?
Elég annyi, hogy Krakkóból származom, egy olyan városból, ahol kiterjedt hagyománya van az ivászatnak! Amikor ott laktam, részt vettem a kocsmai életben, a kábítószerek és klubok világával pedig Varsóban találkoztam. De minden túlzás nélkül – vajon Dosztojevszkijnek ölnie kellett-e ahhoz, hogy le tudjon írni egy gyilkosságot? Arról sem hallottam, hogy az írók gyakran a Holdra vagy a Marsra szállnának, és úgy látszik, hogy mégis íródott pár könyv ilyen utazásokról. Ha író akarsz lenni, akkor mindenekelőtt hinned kell a képzelet erejében, ami sokkal messzebbre tud elragadni, mint egy drogbarlang, és az ilyen utazások során szerzett tapasztalások is sokkal erőteljesebbek. Én inkább megfigyelő vagyok.
Min dolgozol most, mik a további tervek?
Nagyon szeretném megírni a következő regényemet. De még nem vagyok képes rá, az elképzeléseim egyelőre eléggé homályosak. Szóval csöndben szenvedek, és szobáról szobára járva próbálom elkapni az ablak előtt szálldosó múzsákat, csak sajnos az ablakok legtöbbször zárva vannak. (nevet)
Vas Viktória
Fotó: Tomasz Stawiszyński és Lengyel Intézet