Igor Ostachowicz Űzött lelkek éjszakája című regénye nemrég jelent meg a Kossuth Kiadónál. A szerző a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében, április 26-án mutatta be a közönségnek első, magyar fordításban megjelent könyvét. Ennek apropóján beszélgettünk.
Nem akarok erőszakosan politikai témákat feszegetni, de muszáj megkérdezzem, mert egyszerűen rendkívül érdekesnek találom: hogyan lehetséges, hogy a lengyel miniszterelnök tanácsadója egy ilyen merész, szabadszájú, valamilyen szinten a mai napig érzékeny témákat érintő könyvvel jelentkezett. Hogyan fogadja ezt a közönség, és hogyan a politikai világ? Ez a két szerep teljesen szétválasztható? Lengyelországban ez nem jelent konfliktust, problémát? Csak azért, mert ugyanezt Magyarországon elképzelhetetlennek tartom…
Nem, semmifajta túlzott, vagy szélsőséges reakció nem volt, nem kavart ilyenfajta vihart, a politika ilyen szinten nem szedte szét a könyvet. Persze voltak ellenségesebb reakciók. Például néhány konzervatívabb politikus –aki csak hallott a könyvről- közölte, hogy soha nem fogja a kezébe venni, és teljesen elutasítja –anélkül hogy olvasta volna. De ennek ellenére az átlagolvasók azt hiszem jól fogadták a könyvet.
Igor Ostachowicz
Azért is érdekelt, mert én úgy látom, hogy Lengyelországban ez a regény valamifajta új minőséget hozott. Hiszen annak ellenére, hogy Tomasz Gross lengyel származású amerikai szociológus-történész Szomszédok c. könyvének megjelenése után, amely élénk vitákat keltett, nemcsak a szakma, de az egész lengyelség körében, újra beindult a múltról, történelemről, felelősségről való párbeszéd, és rengeteg könyv, dráma, próza vagy elméleti munka jelent meg ebben a témában, mégis a Holokauszt és az arról való beszéd mindig egyfajta tabuként működött. Abban az értelemben, hogy a Soá a népirtás egy olyan súlyú téma, amely „méltó” elbeszélést kíván. És bár ismerünk más narratívákat is, mint például A Maus Art Spiegelman életrajzi ihletésű holokauszt képregénye, a föld ezen a féltekén ez még mindig szokatlan… A te könyved viszont egy zombiregény, melyben a holokauszt áldozatai, élő halottakként másznak elő és árasztják először a főhős lakását, majd egész Varsót.
Magáról a holokausztról, vagy arról, ami történt biztos nem lett volna bátorságom írni. De úgy gondolom, hogy a könyvem nem egyfajta szemtanúság arról, hogy mi zajlott ott és akkor Varsó utcáin, mert ezeket – véleményem szerint – beszéljék el azok, akik valóban ott voltak, és túlélői a borzalmaknak. Ilyen hiteles beszámolók, történetek pedig már vannak és születtek. Tehát a leírás, lejegyzés valahogy megtörténik, de valahogy mintha azzal kevésbé foglalkoznánk, hogy mi az, ami ezután marad az emberben, hogy benne mi zajlik. Ha erről ma őszintén akarunk beszélni, akkor őszintén meg is kell mutatnunk, hogy mivel van tele az emberek feje, és abban bizony mindenféle dolgot találunk, képregényeket, filmeket, és minden mást is. Ha pedig valós képet akarunk festeni, arról, hogy ma ez hogy néz ki, mi van az emberek fejében, akkor a maga kaotikus mivoltában kell ezt bemutatni.
De mégis mi akkor a legfontosabb aspektusa, leglényegesebb eleme, ennek a könyvnek? Mert rengeteg minden megjelenik benne, rengeteg dolgot felvet, mégis, mintha ezeket lebegni hagyná, és nem derül ki teljesen, hogy ez most egyfajta társadalomkritika a tömegkultúráról, az újraéledő fasizmusról, számvetés a múlttal, az emlékezettel, vagy egy zombiregény?
Nem szeretném így meghatározni, vagy behatárolni, hogy miről szól a könyvem… Ez valami olyasmi, mint a túlélő-szindróma. Hogy valaki, aki átélte a háború borzalmait, túlélte a haláltábort, visszatér a városba, ahol élt, az otthonába, ahol már más lakik, vagy ahol már egyetlen rokona sincs. És annak ellenére, hogy átélte a sok borzalmat semmi sem változik, vissza kell térjen, és senki nem kér tőle bocsánatot, senki sem áll meg mellette egy percre, hogy ránézzen, meghallgassa, hanem elhaladnak mellette, közömbösen. És ha ez történik az élőkkel, akkor mi történik a halottakkal? Mert ha abból indulunk ki, hogy a halott, akármennyire is halott, nem szűnik meg emberi lény, „alany” lenni, akkor ők is valamilyen szinten hasonló helyzetben vannak. Éltek békességben, jöttek-mentek az utcákon, és egyszer csak ott fekszenek az utcakövön, megrugdosva, agyonverve, szétlőtt testtel. És ennyi. És nem történik semmi. És ez már a popkultúra körébe sorolható téma: hogy valaki, aki gyakorlatilag egy „temetőben” él, olyan otthonokban, amelyek nem is olyan rég még más tulajdonát képezték, a legyilkoltakét, nem fog tudni normálisan élni. Nem lehet úgy tenni, mintha mi sem történt volna, reggelit készíteni müzlivel … Mert azok a lelkek ott vannak, és előjönnek, és rettegést fognak kelteni. És ez a könyv valami ilyesmiről szól: azt mutatja be, hogy hogy reagál egy élő, mai ember erre a szituációra, hogyan fog viselkedni. És az élők, tehetnek úgy, mintha őket mindez nem érintené, öltönybe bújhatnak, nyakkendőt köthetnek és beülhetnek a Magyar Zeneakadémia koncertjére, de ez a dolog akkor is ott van, és ott lesz, és valahogy szembe kell nézzünk vele.
A magyar és a lengyel borító
Ez érdekes, mert ahogy erről beszélt Kertész Sorstalanság című regénye jutott eszembe, és az a nagyon megrázó, és egyben elborzasztó jelentet a könyv végén, amikor a főhős visszatér a haláltáborból, felszáll rokonok, család, otthon, és minden nélkül, kifosztva, egy friss túlélő tapasztalatával a villamosra, ahol az ellenőr a jegyét kéri…
De honnan jött a könyv témájának ötlete? Mi inspirálta arra, hogy pont erről, és így írjon?
Ez egy gyerekkori félelem, ősi félelmek, amikkel szerettem volna leszámolni. Az egyik ilyen Molrock-figurája (H. G. Wells 1895-ös Időgép/The Time Machine c. novellájának egyik karaktere-szerk.). Ez egy föld alatt élő lény, amitől egyenesen rettegtem. Mert gyerekként láttam egy filmet, amit nem szabadott volna látnom, és aminek hatására sokáig nem tudtam aludni. A másik nagy félelmem az ún. emberevő, a harmadik pedig a koncentrációs tábor. És talán az évek során, ahogy növekedtem az első két félelmem eltűnt, de a haláltábor okozta rettegés ott maradt. Azon kívül Varsó egy olyan hely, olyan város, ahol, ha az ember egy megállóban áll, vagy üldögél egy parkban a padon, bárhol is legyen, ott vannak a nyomok, a jelek, emléktáblák, szobrok, halottak, áldozatok emlékére… Ez a város a háború alatt gyakorlatilag a földel lett egyenlő, és főként pedig az a rész, ahol egykor a gettó húzódott…
Nekem a könyvet olvasva az volt az érzésem, hogy voltaképp a könyv főszereplője Varsó, a mai lengyel főváros, hiszen annyira plasztikus képet fest erről a kőtörmelékből újjá lett világról, bevásárló-centrumok és toronyházak rengetegéről, amelyekben ott kísért a múlt.
Igen, Varsó valahol ilyen is, hiszen mindössze néhány ház maradt épen a háború után, talán látta a felvételeket, hogy nézett ki a város. Ott van tehát ez a kettősség… és ez a furcsa, érthetetlen városszerkezet, ahol egyszer csak eltűnik, majd újra felbukkan egy utca, megint, nem tudni mi célból... mert folyamatosan új építményeket, komplexumokat emelnek… És van egy csomó, elsőre talán komolytalannak tűnő történet, amiket az ismerőseimtől hallok, akik Muranówban laknak, szellemekről, árnyakról…Van olyan ismerősöm, akinek amikor a könyvről meséltünk, azonnal leállított minket és közölte, hogy nem akar hallani erről az egészről, mert ő ott él, és inkább nem akar tudni ezekről.
És hát ez van. Ott tényleg szörnyű dolgok történtek. És semmiféle horror, vagy mindaz, amiről a könyvemben írok nem érhet a közelébe sem annak, ami a valóságban történt. Egyáltalán. Ezért azt gondolni, hogy ez a könyv valami sokkoló botrányos valami, egyszerűen nevetséges…
Könyvbemutató a Millenárison: az argentin szekció mellett Igor Ostachowicz, Pászt Patrícia, Németh Orsolya, Reményi József Tamás
Nekem úgy tűnt, hogy sok műfaj keveredik ebben a könyvben, és sokféleképpen lehet olvasni. Nem csak, mint horrort, de mint fejlődésregényt is… akár. De ha a horror mellett döntünk, akkor mindenképp érdekes, hogy ahhoz, hogy egy morális probléma populáris módon kerülhessen feldolgozásra, meg kellett variálni, ha úgy tetszik fordítani a műfaj strukturális elemeit. Vagyis a séma szerint általában a zombi gonosz: az aki feltámad, hogy bosszút álljon az élőkön, az a sötét, az alantas. Itt viszont a kiirtott zsidóság tér vissza, bár szakadtan, porosan, mégis emberi színekkel festve. Szimpatikus, szerethető, ütött-kopott fura fazonok kavalkádjaként…
Hát meg lehetett volna írni másképp is, de az nem lett volna az igazi… Én pont azt akartam megmutatni, hogy élnek, és úgy élnek, ahogy mi, moziba mennek, csibészkednek, elcsennek valamit, az apa félti a lányát, a lány szerelmes lesz, Minthogy ez nem holokauszt irodalom, nem kell feltétlen fennköltnek, méltóságteljesnek lennie. Néha az, amit az olvasóknak látniuk kell, azok a hétköznapi embeąrek…
És ki áll a másik oldalon? Ki itt a gonosz? Ha nem a zombik, az élő halottak? Talán az üres, történelmét, múltját levedlett, kipucolt emberi fej, amelybe mindenféle új tartalom, kétes minőség, veszélyes hulladék beleömölhet?
Én nem akarnám feltétlenül megmondani, vagy körülírni, hogy mi itt a gonosz. Ma, hogy mi a jó, és mi a rossz, sokszor nehéz szétválasztani, felismerni, annyira együtt léteznek. De az, ami Varsóban történt, Auschwitzban, Birkenauban, és még számos más városban, arról nem lehet vitát nyitni, egyszerűbb a képlet, mondhatni fekete-fehér. Ott áll a náci tiszt és hidegvérrel fejbe lő egy kislányt. Hát ott nincs mit nagyon mérlegelni, és nem lehet másképp reagálni, minthogy megszaggatjuk a ruhánkat, sírunk és gyászolunk. Az viszont, hogy ma egyeseknek náci egyenruhák tetszenek, jelmezesdit játszanak, megtagadják, kétségbe vonják a történelmet, az nagyon ijesztő és rettenetes. Ez az igazi gonosz. És ez félelmetesebb, mert kivehetetlenebb, életlenebb. A mi jelenünkben, a tömegkultúra, internet, televízió világában annyi minden megfér egymás mellett, annyi minden jelen van. Tehát szerintem fontos, hogy szembesüljünk ezzel a világgal. Mert ami Kertész és sok kiváló író könyvében is benne van, az az, hogy a gonosz rejtőzködik. Ez egy bibliai tanítás. A fény az a jó. Senki sem gyújt világot azért, hogy aztán az asztal alá rejtse, a gonosz viszont láthatatlan és rejtőzködő. Ahogy a nácik is mindvégig hazudtak a zsidóknak, arról, hogy mi vár rájuk a táborokban. Orvosi ellátás, egy kis munka, tisztálkodási lehetőség, és az utolsó percben derült csak ki az igazság. De Varsóban, a gettóban, Auschwitzban teljes mértékben felvállaltan, mondhatni teljes pompájában mutatkozott meg a gonosz. Lehet, hogy azért, mert érezte: úgy sincs esély ellenállni.
De ez egy ritka jelenség, hiszen általában az intézményesült rossz, a magát leplezetlenül feltáró gonosz ellenállást vált ki, ezáltal sokkal sebezhetőbb.
Dedikálás a Kossuth Kiadó standján
Ma fenyegeti-e az antiszemitizmus újjáéledése Lengyelországot? Ez a probléma jelen van? Van-e felejteni akarás, vagy ellenállás a múlttal szemben?
Szerintem a felejtés mindig ott van, hiszen ez egy emberi dolog. Nem csak a lengyeleknél van ez így, nem csak rájuk jellemző, hiszen mindenki arra vágyik, hogy normálisan éljen, és bizonyos dolgokra nem jó gondolni, ez egy természetes valami. Vannak bőrfejűek is Lengyelországban, de ez nem számottevő réteg, nem jelent igazi veszélyt.
Ha a félelmek nyomán született ez a könyv, akkor lehetséges, hogy egyfajta terápiás céllal íródott? Hogy megszabaduljon ezektől a félelmektől, rettegéstől?
Tudja, bizonyos dolgoktól nem lehet szabadulni, és nem tudjuk őket csak úgy kivetni magunkból.
Felvidéki Eszter
Igor Ostachowicz politikai tudományok szakán tanult, jelenleg a lengyel miniszterelnök tanácsadójaként dolgozik. Űzött lelkek éjszakája című műve az ezredforduló ellenkultúrájának lengyel kultuszkönyve, a „sex and drogs and rockandroll” nemzedékének brutális, mosdatlan szájú regénye. Ebben a jelen és múlt szereplői egy őrült és bizarr haláltáncban kapaszkodnak össze, egymás gyötörve, űzve, megváltást keresve. A több síkon játszódó, labirintusszerű regényfolyamban a nagyon is élőforma holtak és az árnyszerű élők világa csap össze.
„A popkultúrából vett klisék és populáris irodalom elemeit összekutyulva Igor Ostachowicz egy merész és éles hangú regényt fest az emlékezetről, Holokausztról, történelemről.” –írja a könyvről Bartosz Staszczyszyn kritikus. A Varsói Színházi Találkozó keretében április elején mutatták be a könyv színpadi adaptációját Aleksandra Popławska, Marek Kalita rendezésében, a Tadeusz Słobodzianek vezette Teatr Dramatyczny Színházban.
A könyv a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg 2014-ben.
A könyvből Szépirodalom rovatunkban olvashatnak egy részletet.
Fotó: Paweł Karnowski/Lengyel Intézet
