A pince
A kincskeresők városában születtem és ott is élek. Lakói a teljesen kiégett síkságról érkeztek ide egykoron. Aranyfogakat és ezüst kiskanalakat kerestek. A romokból felszálló füst és a jómódú elődök égő testének bűze vonzotta ide őket, ez emlékeztette őket arra, hogy milyen kellemes dolog is a túlélés. Nem kell tehát elmélkedni saját boldogtalanságunkról, különösen nem akkor, amikor a gyerekek teáját édesítjük. Varsó nem egy szép város, de itt mindenki szereti az életet, annak a legkisebb részletét is.
Én is szeretem az életet, és bár még élek, máris kezdem hiányolni és gondolataim állandóan körülötte forognak. Lehet, hogy Gebe miatt van. Azért, mert álmomban folyton fehér fényt látok, vagy azért, ami nappal történik. Ma például, a ház pincéjében, kicsusszant kaotikus ölelésemből ez az őrült, sovány nőszemély, „várj”, mondta, a padlóra tette a fülét, „valami kapar, hallod?”. Nem hallottam. „Ott, a föld alatt, zsidók laknak.”. Rám nézett a félhomályban. Hogy kerültünk a pincébe, és mi az oka szánalmas szexuális aktivitásomnak? Ő miért hall valamit, amit eddig nem hallott, és nekem, aki olyan körültekintő és logikus gondolkodású vagyok, miért támadt kedvem holmi nosztalgikus összegzéshez és elmélkedéshez a városról, az életről?
Mindenesetre két erkölcsi tanulságot szűrtem le a történtekből: először is, normális cicikre vágyom, nem anorexiás bordákra, másodszor – és ebben egyetértettünk Gebével – vagy otthon csináljuk, vagy sehol.
Gebének szép, szomorú arca van, akkor is szép, ha mosolyog, nem nagyon értem őt, ami egy kissé fáj is, mert ösztönösen meg akarom védeni, nehogy bántsák a gonosz emberek, szóval nem jólesik, amikor az erkölcsi tanulságaimra csak egy ilyen szomorú tekintet a válasz a lépcsőn.
A gonosz kiment ez erkélyre, és rágyújtott, rá sem hederített arra, hogy egy emelettel följebb, egy másik erkélyen, egy kisbaba nyafog, eggyel lejjebb meg illatos muskátlik nőnek, amelyeknek nem tesz jót a ráhulló hamu.
Gebének csak két barátja van. Én, már amennyiben létezik férfi-nő barátság, és Chirico, az internetes orákulum. A többiek jelentéktelenek. Hülyék. Totál hülyék, az ökológia a mániájuk és hazugok is, legszívesebben megütném őket. Egyszer nem bírtam visszafogni magam. Részeg voltam. Gebe szemében ez nem volt enyhítő körülmény. Már nem járnak hozzánk. Csak el ne sírjam magam.
Szeretek főzni és enni. Nem vagyok kövér, de Gebe mellet úgy nézek ki, mint egy léggömb. Sok mindenben különbözünk. Ott van például a töpörtyű, amit én nem a darált húsos gombóchoz pirítok. A diós-csirkés salátát teszem vele még ízesebbé. Gebének ettől okádnia kell, a bőr alatti szövetről, az állatok szenvedéséről, és arról morog ilyenkor, hogy bűzlik az egész ház. Van egy nagyon drága serpenyőkészletem, én magam vettem, remek márkájú késeim is vannak - jó szakácsnak tartom magam. Nincs szükségem barátokra, van munkám, és rengeteg a megrendelésem - jó szakember vagyok. Félre is tettem egy keveset. A szakdolgozatom címe sem érdekes. Hogy miért vagyok kőműves? Miért ne? Mindig ezt válaszolom, mert állandóan kérdezgetik az emberek, az ügyfelek, akik egymásnak ajánlanak engem, nem is tudom tartani a lépést. Hanyag fickókkal, tökéletes idiótákkal, részegekkel, csalókkal konkurálok. Néha kijavítok utánuk valamit, és hízik a májam, hogy életem végéig lesz munkám, elég, ha viszonylag tisztességesen dolgozom, és egy kicsit gondolkodom, az ügyfelek szeretni fognak. Mindig visszafogom magam az ízlésük véleményezésében, barokk stukkókat szerelek, miközben illedelmesen mosolygok, a munka szünetében megköszönöm a teát, megdicsérem az egyébként borzalmas árnyalatú rúzsaikat; sosem térek ki a kompromisszumok elől. Gebének szerencsére jó az ízlése. A kiszélesített ablakpárkányon ül, melyet kanapévá alakítottam, és feminista regényt olvas. Csupasz lábfejét figyelem. Kezével simogatja, aztán hirtelen abbahagyja, lapoz, felemeli az ujját, én meg igyekszem a látvány alapján kitalálni, milyen érzéseket vált ki belőle az olvasmány. "Nem kóstolod meg mégis?" – Az asztalhoz viszem a salátástálat. A magányos étkezés erősíti bennem a világgal való szembenállás érzetét.
Gonosz maga elé köpött a villamosmegállóban, de egy karcsú, ízléstelenül kisminkelt lány mégis kacérkodva nézett rá, és csak tettette, hogy a menetrendet tanulmányozza. Gonosz egy gonosz pillantást se vetett a lányra. Lehet, hogy máskor hozzá is ért volna, de ma nem, ez valahogy egy gonosz nap.
Fordította: Németh Orsolya
A könyv a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg 2014-ben. Igor Ostachowicz a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége lesz, a könyvbemutató április 26-én 13 órakor lesz a Millenárison, a szerző 14 órától a kiadó standján dedikál.
