Paradicsom. A képzelete mindig egyetlen vágyképet vetített Dawid elé. Ha vége lesz a háborúnak, letesz maga elé sorban öt vekni kenyeret, egy kosár zsömlét, egy kosár kiflit, és mindezt gondosan megkeni vajjal, aztán megeszi. Degeszre tömi magát. Ha pedig belefárad, lefekszik a jó meleg ágyba, kinyújtózkodik, alszik, megmosakodik, aztán megint asztalhoz ül. Nyeli a mákos kiflit tejeskávéval. Sosem kellett neki tejeskávé, most már bánja. Csak ne gondoljon az ételre, olyan messze még a háború vége. Ha holnap megint sikerül kijutnia a fal túloldalára, elmegy kenyérért. Megint sikerül. Az éhező előtt minden kapunak ki kell nyílnia – és ki is nyílik minden kapu az éhező előtt.
De hogy beszéljen erről? Szégyen-gyalázat. Amikor a túloldalon van, mindig vesz magának külön negyed kiló kenyeret, és titokban megeszi, egyedül, mert azt a negyed kilót magának veszi, erről meg nem szól senkinek; miután kimegy a boltból, behúzódik a legközelebbi kapualjba, pár falat az egész, le is nyelte, de erről hallgat; szégyenkezve tömi magába, lehunyja a szemét, és hagyja, hogy bűnös gyönyörűséggel töltse el a telítettség érzése. Hisz mindezt haza is vihetné, kitarthatna összeszorított foggal – igen, de mikor arra gondol, hogy még hazafelé is meg kell tennie az utat, azt mondja benne egy elnéző hang: „Zabáld tele magad, ez az utolsó alkalom!” Engedelmesen hallgatja ezt a hangot, a józan ész hangját, amely mindig kísértésbe visz, mert minden alkalom az utolsó. Szabad ilyet tenni? Tudta, hogy nem szabad. Most remegett, kicsit a hidegtől, kicsit meg Baum tanár úr szavaitól, melyek hangzása mintha rémülettel töltötte volna el. De a hatalmas világegyetem egész másfajta félelmet kelt, mint a Véreskezű, a tábori csendőr. Félelem, döbbenet, rajongás. Hát sosem fogalmazhatja meg? Senkinek sem akart beszélni arról, hogy retteg a csendőröktől.
– Ma egyáltalán nem akar égni, ez a sorsunk – panaszkodott anya. – Add ide azt a tetves inget, de gyorsan.
Apa pár csepp politúrral nedvesítette meg a rongyot, úgy dobta be a platni alá. Fellobbant a láng! A politúrban van valamilyen olaj, gyanta, gyúlékony szesz, ezen a pokoli keveréken bármilyen ocsmányság megsül és elég, a meggyújtott szemét melege pedig enyhülést hozó röpke fuvallatként csapott az arcukba. Apa bedugaszolta az üveget, rácsapott a tenyerével, és letette a sarokba a láda mögé, ahol eddig a megmaradt szerszámokat tartotta a kárpitosmunkához használt sötét folyadékokkal, kencékkel, diófapáccal, politúrral, lakkal félig telt edényekkel együtt.
– Pusztulj, ragály! – mondta anya, és beljebb tolta a piszkavassal a tűztérbe a tetves rongyokat. Felnyögött, fölemelte a fazekat a platniról, és a tűzre tette.
– Pusztulj, skorpió! – És az ember a sivatagban a saját kabátjával együtt veti a tűzbe a halálhozó mérget. Nincs más megoldás. Dawid a maga módján magyarázza azt, hogy miért gyúlt ki az égen az Oltár tüze, és hogyan került a tűzbe a Skorpió csillagkép.
– Az én oltárom ez a konyha, ez a ház a sírom. Khm, khm – köhögött anya. – Meg lehet fulladni ebben a füstben, khm, khm. Mi maradt nekem az életből? – Kampóra akasztotta a fölhevített tűzhelykarikákat, az egész készletet, és fölemelte, mint a fénylő gyűrűket. – Számomra az egész világ összezsugorodott erre a poloskás odúra, erre a tűzhelyre meg a karikákra. Pokol… Csak tetveket, bolhákat, poloskákat, csótányokat és más férgeket nézek. Már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára… Khm, khm. Nem látom Isten világát… Khm, khm.
– A világot – szólt oda apa egy ágybetétet javítgatva. – Miféle világról képzelegsz? Hideg, kihalt és sötét. Szalad a részeg Véreskezű, üvegeket tör be. Ha meglát valakit, rögtön lő. Golyók fütyülnek minden sarkon. Miket képzelegsz már megint?
– Ez is igaz.
Anya nyögdécselve ment az előszobába, maga előtt tartva a fekete fazekat, amelyből gőz csapott föl.
[…]
– Különös – mondja Baum tanár úr –, de mióta beálltak a fagyok, nincs sem erőm, sem bátorságom ahhoz, hogy kifordítsam az ingemet. Nagy tettek, kis tettek. És mit jelent mindez? Mondjuk egy ilyen mosás, szappan nélkül. Ehhez szentnek kell lenni. Honnan vehet erőt ehhez az ember, Fremde asszony? És maga honnan veszi?
Apa merev ujja átszúrta a levegőt.
– A nagy tettektől, a grandiózus tettektől, a legfényesebb tettektől lett ilyen rühes ez a világ.
Anya halvány mosollyal védekezett.
– Olyan drága a szappan, uram. Ha nem csinálnám mindezt, már rég megettek volna minket elevenen a tetvek.
– Két világháború van mögöttem – mondta Baum tanár úr büszkén. – A gyalogságban, a szürke gyalogságban. Ha jól meggondolom, azt kell mondanom, kedves barátaim, hogy a történelem elhallgatja az igazi hőstetteket.
– Nem feladni, ameddig csak lehet. Csak ez a fontos – mondta apa. – Hősöket meg ne keressen a mi utcánkban, Baum úr! Nekik tele a hasuk, és stukkerral a kezükben járnak.
Anya felsóhajtott.
– Kevés a petróleum, csak pár csepp maradt.
Apa megkérdezte:
– Megint bedörzsöljük a fejünket?
Dawidból kitört a röhögés.
– Könnyen beszélsz, menekülnek a tetvek, ha meglátják azt a kopasz foltot a fejeden!
Apa is elnevette magát.
– Igen, igen, háború. A férgekkel vívott második világháború.
– Jakow, segíts kivinni az üstöt az előszobába, amikor meg kihűlnek a rongyok, segítesz kicsavarni.
Baum tanár úr végighúzta az asztalon a kezét, mintha letörölné a teleírt, koszos táblát, amelyre már nincs szükség.
Egyetlen mozdulat, egyetlen pillantás – és összeomlott az öröktől fogva létező világ, a maradványai ott keringtek az ablakon túl, a messzi térségekben, a csillagok közt örvénylettek mint asztrális intelmek, a zodiákus elaggott jelei, mítoszok, amelyek visszatértek a régi helyükre. Noé nem menti meg a fajokat, az özönvíz nem egyszer, hanem sokszor történik meg, a mamut messze elkerüli a bárkát. Szegény mamut, belefagy a szibériai jégbe! A lajtorja, amelyen Jákób a felhők között kapaszkodik fölfelé, nem vezet sehová, nincs utolsó foka, az álomnak nincs vége, és Jákób karja elgémberedik. A vak Mózesnek nincs botja, szomjan hal, a széttört kőtáblákat belepi, belepi a sivatagi homok. Jónás nem ér oda időben Ninivébe. A hal utat téveszt a vizekben, és megdöglik, hatalmas teste fennakad a zátonyon. Eszter egy örökkévalóságon át zokog a király kertjében, és nem menti meg a népét. A kehely üres, amikor pedig Illés próféta megérkezik az utcánkba, szétszórt csontokat szedeget össze. Romba dőlt a Biblia, nagyapa minden tanítása kárba veszett. Dawidnak égett a füle, láztól csillogott a szeme, és izzadt az idegességtől. Pánikba esett, megint a régi, üres ábrándképekre vágyott, amelyeket már rég elvetett; lényének egy része a semmibe merült, megmaradt erejével az emlékezetbe kapaszkodott, segítségért kiáltott, ő pedig nem érzett magában hitet, csak zavaros vágyakozást. Akkor hát nincs már semmi – semmi biztos, állandó?
Fordította: Pálfalvi Lajos
A könyv a Park Kiadó gondozásában jelent meg 2014-ben, bemutatója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon lesz április 26-án 14 órakor, a Millenárison a Márai Sándor teremben.
Vendégek: Alina Molisak lengyel irodalomtörténész, Pálfalvi Lajos műfordító
Moderátor: Halasi Zoltán
Közreműködik: László Zsolt színművész
Bővebb információ: www.parkkiado.hu
