Attól kezdve, hogy Dora tanonc lett, vagyis „andzjelkedni” kezdett, a világ gyökerestül megváltozott számára. Az az új világ egy hosszú, véget nem érő délutánnak tűnt neki, míg ez a másik egyetlen, unalommal teli pillanat volt csupán, amelyben az élet megfoghatatlanul, képlékeny pacniként folyt szét. Ettől kezdve Dora már sohasem üldögélt csak úgy, lábát lógatva a magányos hegyi házikó előtt. A szabadidejét más emberekre áldozta, akiknek életében fontos szerepet töltött be. Büszkén és a titkos tradíciónak kijáró felelősség tudatában tette a feladatát, amelynek gyökerei olyan régi időkre nyúltak vissza, hogy sem a žítkovaiak, sem a Kopanice hegység lakói nem tudták megmondani, milyen régre. A helybéliek csak tisztelettudóan bólogattak: A „bűbájos asszonyok” varázslása ősi mesterség, az „istennők” és az „andzjelek” itt vannak közöttünk, amióta világ a világ.
Amióta világ a világ, ősidők óta, Dora ezt jól tudta, amit azonban nem sejtett addig a pillanatig, amíg angyallá nem vált, az az volt, hogy az „istennők” és tudományuk ilyen egyedi és különleges dolog. Hogy máshol ilyen nem létezik. Amikor kicsi volt, azt hitte, hogy „bűbájos asszonynak” vagyis „istennőnek” lenni, az tulajdonképpen csak a létezés egyik formája - vagyis, hogy a nénik egy része postás, bolti eladó, fejőnő vagy tehenészlány a žítkovai TÉESZ-ben, mások pedig „istennőként” keresik a kenyerüket. Ugyanolyan természetes foglalkozásnak tűnt számára, mint bármi más. Eszébe sem jutott, hogy ilyesmi ne létezne másutt.
Csak amikor angyallá vált, akkor lett világos számára, milyen nagy távolságokból utaznak az emberek az „istennőkhöz” tanácsért vagy gyógyulást remélve, akkor értette meg, mennyire különlegesek ezek az asszonyok. Annál lelkesebben andzjelkedett aztán, és gondosan betartott mindent, amit Surmena a lelkére kötött.
-Amikor megérkezik az autóbusz, állj ott a megálló közelében, de próbálj észrevétlen maradni, csak várj, amíg meg nem szólít valaki. Ha azt kérdezi, hogy juthat el az „istennőkhöz”, kérdezz vissza, hogy olyan buta tetszik lenni, hogy hisz az „istennőkben”? Várd meg, mit válaszol. Ha zavarba jön, hozd ide. Ha nagyon magabiztos, inkább pucolj el, az ilyenektől semmi jót nem várhat az ember. És óvakodj a pároktól! Jegyezd meg, hogy az emberek olyan gyötrelmekkel jönnek hozzánk, amelyek csakis rájuk tartoznak, és amelyekhez nincs szükségük tanúkra – ismételte gyakran Surmena.
Dora ezt jó alaposan az eszébe véste. Gondosan megfigyelte az embereket, akik Uherský Brod felől érkeztek a délelőtti autóbusszal, és ha észrevett valaki idegent, aki zavartan nézett körbe, merre is induljon tovább, a közelébe sündörödött, és megvárta, amíg az megkérdezi tőle: - Kislány, meg tudnád mondani, merre laknak az „istennők”?
Mindenféle emberek akadtak közöttük, voltak átlagosak, voltak különösek, és szinte kivétel nélkül magányos, gondterhelt emberek voltak, de időről - időre feltűntek közöttük párok is, akiktől annyira óvta őt Surmena. Általában egy férfi és egy nő volt, mindketten fiatalok és egészségesek, és egyáltalán nem úgy festettek, mintha valami problémájuk lenne – Dorának legalábbis nem úgy tűnt, mintha az „istennők” segítségére szorulnának. Egy ilyen párocskára máig jól emlékszik, még egészen andzjelkodása elején találkozott velük.
A párocska sokáig álldogált a buszmegállóban azt követően, hogy elment az autóbusz, éppen úgy, ahogy az idegenek szoktat, akik elhatározták, hogy felkeresik az „istennők” egyikét, csak nem ismerik az utat. Dora egy pillanatig figyelte őket – egy turistaruhás nőt, aki ebben a szerelésben elég furán festett hétköznap, és aki minden alkalommal hegyesen kihúzta magát, ha a férfi, aki vele érkezett, feltűnésmentesen, a foga között odaszólt neki valamit. A férfi kalapot és hosszú ballonkabátot viselt, és úgy viselkedett, mintha egyáltalán nem tartoznának össze. Dora gyanúsnak találta őket, ezért megpróbált eliszkolni, de még mielőtt megfordult volna, meglátta, ahogy a férfi felé int a fejével, a nő pedig a parancsra feléje indul.
-Kislány, kérlek szépen, nem tudod, merre laknak az „istennők”? – szólította meg a nő mézesmázosan.
Dora egy pillanatig csöndben toporgott, de aztán habozva bólintott, és a Kykule hegytető felé mutatott.
-Ott fönt, az erdőben. A kék jelzés vezet arrafelé, egészen a keresztig kell menni, onnan már látszik a kunyhó, ahol az „istennő” lakik.
A nő lelkesen megköszönte, a zsebéből előhúzott egy egykoronást és Dora kezébe nyomta. Aztán megfordult, és fürgén nekiindult a mutatott irányba. Néhány méterrel lemaradva követte a férfi. Dora addig nézte őket, amíg el nem tűntek a kanyarban, ahonnan az út a Kárpátok vad hegycsúcsai felé fordult.
Még ma is kíváncsian gondol vissza rájuk, vajon a vadetető jászolban éjszakáztak-e az áthatolhatatlan, sűrű erdő közepén, hiszen Hrozenkovból csak a feszületig vezetett egy kék jelzésű gyalogút, amely aztán valahogy köddé vált, vagy még idejében vissza tudtak jönni a faluba? Mindenesetre az utolsó autóbuszt Brod felé, amely 16.15-kor indult, biztosan nem érték el.
De nem minden idegen volt ilyen gyanús. Épp ellenkezőleg, a legtöbb esetben olyan emberek voltak, akik Surmena tudományára valóban rászorultak. Dora egy idő után már első pillantásra kiszúrta őket: felhős tekintetű idős hölgy nejlonszatyorral a kezében – az ilyen általában a gyerekei miatt jött, fiatal lány, aki zavartan álldogált a menetrendet tartó tábla előtt – biztosan szerelmi jóslatért jött. Olyan emberek is érkeztek, akik betegnek tűntek. Ezeket Dora örömmel vezette el Surmenához, mert tudta, hogy segít nekik, és hogy az arcukat rövidesen valami különleges fény ragyogja majd be, a remény.
Dora már az autóbuszmegállóban kézen fogta őket, amikor megkérték, hogy mutassa meg nekik az „istennőkhöz” vezető utat, és elindult velük felfelé a temető mellett, a Čjerná Kopanice dombhát mentén, az erdőn át egészen a válaszútig, innen már maguk is megláthatták Surmena kunyhóját a Bedován. Közben pedig andzjelkodott, éppen úgy, ahogy Surmena megtanította rá.
- Nagyon hosszú volt az út? – kérdezte meg Dora és közben olyan arcot vágott, mintha épp akkor jött volna a nyelvére, csak azért, hogy megtörje a hallgatást.
- Nem fáradt el nagyon az úton? Surmena majd főz magának egy kis lándzsás útifű teát, az majd rendbe hozza!
- És miért ilyen szomorú? Csak nem gyötri valami? A teste? Vagy a lelke?
Meg sem tudná számolni, hányszor és hányszor elgyakorolták Surmenával ezeket az okos kérdéseket, hogy melyik pillanatban kell feltennie, és hogy a hangszíne teljesen ártatlan és közömbös maradjon. Mintha Dora csak úgy, a maga szórakoztatására beszélgetne el a žítkovai hegytetőre vezető hosszú útonezekkel az emberekkel, akik, minél beljebb jutottak a hegyekbe, annál szívélyesebbek és őszintébbek lettek. Kibeszélték a sokáig magukba fojtott gondjaikat, volt, aki lassan, volt, aki egy szuszra, mert biztosak voltak benne, hogy nemsokára vége lesz a szenvedéseiknek, hogy gyötrelmeik gonosz szellemét egy szempillantás múlva kitessékeli az ajtón az az asszony, aki állítólag minden szenvedésen segíteni tud. A meredek kaptató során ennek az idegen gyereknek, aki – gondolták - egy pillanat múlva úgyis eltűnik az életükből, elárulták, mi nyomja a lelkület. Így aztán mire az út végére értek, oda, ahol az ösvény kettéágazott a két dombhát, Koprvazy és Bedová irányába, és ahol Dora elbúcsúzott tőlük, a kislány mindent tudott róluk. És már csak az a tíz perc hiányzott, amíg a kiserdőn át elfutott Surmena kunyhójáig, megelőzve a látogatókat, akiknek meg kellett kerülniük a rétet a körívben vezető gyalogúton, és mindenről beszámolt neki, amit csak megtudott.
-Jöjjön, csak jönnön, kerüljön beljebb – köszöntötte az érkezőt Surmena, még mielőtt kinyitotta volna a kertkaput – csak jöjjön, és ne féljen, hiszen segítek én, a hátfájáson is, meg azon az elvesztett pénzen is, micsoda szétszórt ember maga, nem igaz? De semmi baj, csak nem lesz olyan nagy a baj, na, csak jöjjön, jöjjön, majd csak kigondoljuk közösen, hogy hozhatjuk helyre a dolgokat!
Nem volt olyan látogató, aki ne meredt volna vallásos tisztelettel arra az asszonyra, aki első pillantásra leolvasta róla minden gondját-baját, még mielőtt bármit is mondhatott volna. Alázatosan léptek be a sötét szobácskába, amelyben, valamikor a múlt század közepén, megállt az idő és ahol Surmena gyorsan feltette a kályhára a varázsláshoz szükséges viasszal teli bögrét, az asztalra pedig egy hideg vízzel teli tálat helyezett.
-Ez az, ami a legjobban segít rajtuk – nevetett jószívűen a vendégek távoztával Surmena, amikor Dora később, amikor már belelátott a dolgokba, megkérdezte, hogy ez nem becsapás-e?
-Ha már arra vetemedtek, hogy idáig eljöjjenek, egy ismeretlen öregasszonyhoz, akiről valamiféle mesebeszédek alapján úgy hiszik, segíthet nekik, akkor aztán nagyon rosszul áll a szénájuk. Lehet, hogy én vagyok az utolsó reményük. Ide jönnek, félnek, és teli vannak kételyekkel, de a remény idehozza őket. És hogy tudd, gyakrabban jönnek olyanok, akiknek nem a teste, hanem a lelke beteg. És ezeknek jobban segít, ha felhagynak a tépelődéssel olyan felesleges kérdéseken, vajon van-e vagy nincs varázserőm segíteni rajtuk… Tudod, hogy megkönnyebbülnek, ha már rögtön a küszöbön azt hiszik, hogy varázserőm van? És hogy mennyire megkönnyíti ez a beszélgetést azokkal, akik egyébként nem mondanák el teljesen nyíltan, mi a bajuk? Azt mondják, a hit meg tud gyógyítani. Ők pedig elhiszik, hogy segítek nekik, és ezért mindez be is teljesül. Érted már? Ez nem csalás, hanem bölcs segítség.
Dora ezt újabb kérdés nélkül elfogadta, ugyanúgy, ahogy Surmena utasítását is:
- De nem beszélhetsz róla senkinek. Senkinek sem mondhatod el, csak nekem, amit ezek az emberek az úton elmesélnek neked, és egyáltalán arról sem beszélhetsz, hogy szóba elegyednek veled. Ez egy olyan titok, aminek köztünk kell maradnia, érted?
Dora bólintott.
-Ha kiderülne, már nem működne a segítség. Érted?
Dora ismét bólintott.
-És ami a legfontosabb, igyekezz, hogy a lehető leggyorsabban elfelejtsd azt, amit ezek az emberek elmesélnek neked. Ezt magad miatt tedd meg, különben a szenvedésük téged is hamar magával ránt. Megígéred?
Dora megígérte, mert ekkor még nem volt olyan dolog, amiben ellentmondott volna Surmenának.
Surmena akkor fogadta magához őket, amikor Jakoubek négy éves volt. Dora biztos benne, hogy meg sem fordult a fejében, hogy máshoz kerüljenek. Akkoriban még nem volt olyan öreg, hogy ne tudjon gondoskodni róluk, és az az áldott jó szíve nem engedhette meg, hogy másképp cselekedjen. Ráadásul nem volt saját gyermeke, és Dora máig úgy gondolja, hogy tulajdonképpen őket helyettesítették számára.
Hatvanhatban, amikor hozzá költöztek, Surmena valamivel több volt ötven évesnél. De volt benne valami, ami már akkor is öregasszonnyá tette. Talán a kendő, amit a kopanicei népviselethez hordott, habár sohasem volt férjnél, vagy az arcát barázdáló ráncok, amelyek valószínűtlen, különleges utakon keresztezték egymást, vagy a testtartása, amellyel mintha el akarná rejteni önmagát. Összegörnyedve járt, beesett mellkassal, de járásnak éppen nem is nagyon lehetett nevezni, inkább olyan verébugrándozásnak, amiért az a lába volt a ludas, amelyik minden lépésnél kissé aláfordult, hogy olybá tűnt, mintha ugrándozna. Azt mondogatta, hogy ez háborús emlék, amikor az erdőbe menekült, hogy elrejtőzzön, esett, és nem tudott magán segíteni. „Hiszen ez a messze-földön híres csontkovács biceg!”- mondogatták aztán az emberek. De, hát hogyan is rakhatta volna vissza saját kifordult lábát, megrántva és hirtelen elfordítva, hogy a kifordult izület visszaugorjon a helyére? Megtette, amit lehetett, hosszú gallyak közé illesztve, sínbe tette a lábát, és várt – három nap és három éjjel, amíg átvonul a front.
Később Dora néhányszor szemtanúja volt annak, amikor Surmena hasonló gyógymódot alkalmazott. Nagy terpeszben állt a sebesült felett, és mélyen előre hajolva átölelte a beteg combját vagy alsó lábszárát, aszerint, melyik izület ugrott ki a helyéről, a paciens bokáját pedig a hóna alá szorította. Minden erejével meghúzta, megrántotta, majd elfordította a lábat, a sebesült úgy üvöltött, hogy Dora azt hitte, szörnyethal fájdalmában, aztán egyszer csak csönd lett – az izület a helyére ugrott. Megkérdezte tőle, hol tanulta ezt, Surmena akkor az emlék hatására furcsa grimaszt vágott. Állítólag ez volt az egyetlen dolog, amit nem az anyjától, Justýna Ruchárka „istennőtől” tanult. A hrozenkovi sírásónak köszönhette ezt a tudást, és az embereknek. A halott embereknek. A sírásó épp őt választotta ki a žítkovai „istennők” közül, mert a kunyhójukban csak ketten laktak a húgával, Irenával. Egy este megjelent három nagy ládával. Surmena állítólag már messziről hallotta, ahogy a taligán egymásra rakott ládákban csikorognak a csontok. A sírásó egyenesen a temetőből hozta őket, és a szoba közepére halmozta. Állítólag az jutott eszébe, Surmena megtanulhatná rajtuk, hogy kell az egyes csontokat a helyükre illeszteni. Nem lehetett lebeszélni róla, azt mondta, hogy nagy szükség van ilyen tudásra a környéken. Főleg most, amikor háború fenyeget. Surmena először megrémült. A három láda három napig ott állt a szoba közepén. Érintetlenül, úgy, ahogy a sírásó letette őket, ők meg Irenával a padláson aludtak, hogy ne kelljen egy helyiségben lenniük velük. Csakhogy a sírásó minden este eljött, hogy megnézze, hogy halad a feladattal, és harmadik este már nem bírta tovább, felnyitotta a ládákat és saját maga kezdte előszedni belőlük a kifehéredett, néhol kissé sáros csontokat, és kezdte összerakni őket. Surmena azt mondta, először azt hitte, elájul. De aztán összeszedte magát. Kikapta az ügyetlen sírásó kezéből a csontokat, amiket az össze-vissza kevert, miközben eredménytelenül próbálgatta egymáshoz illeszteni őket, és maga kezdte összerakni a csontokat aszerint, amit addig az emberi testről megtanult. Addig turkált a csontok között, addig próbálkozott fáradhatatlanul, hogy helyére tegye egyiket a másik után, és összedrótozza őket a kerítésről lenyesett drótdarabokkal, amíg sikerrel járt, és a szobában ott állt három gyönyörű csontváz. Ez volt az a három, akik miatt aztán állítólag soha nem ment férjhez. Csak a hírneve terjedt még messzebbre, és ezután nemcsak a morva, de a szlovák vidékekről is hozzá jártak a betegek, hogy helyreigazíttassák a csontjaikat. És azután is jártak hozzá, amikor elterjedt a hír, hogy ő maga már sohasem fog tudni rendesen járni.
Fordította: Csoma Borbála
