Pászt Patrícia a lengyel kultúra szeretetét az anyatejjel szívta magába. Szinkrontolmács, műfordító, kultúraközvetítő, projektmenedzser, szerkesztő, drámaelméleti munkák szerzője, a 13 évvel ezelőtt életre hívott kulturális alapítvány, a Krakkói Magyar Centrum alapítója, vezetője. Krakkó és Budapest között félúton arról beszélt nekünk, hogy mire predesztinálja az embert, ha a Hevesi térre (ma Rejtő Jenő u.) születik, szégyen-e a kultúrát csomagolni, hogy hogyan sikerült jókor, jó időben lenni, mitől fekszik egy rövidtávfutónak a dráma, kreatív munka-e a színházi tolmácsolás, és miért jó, ha néha nyavalygás helyett önvizsgálatot tart az ember.
Magyar–lengyel–filozófia szakon végeztél, de a doktoridat már dráma és színháztörténetből írtad (Mai lengyel drámairodalom, Kalligram, 2010). Mikor fordultál a színház és a dráma felé? Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, hogy neked ezzel kell foglalkozni?
Hát ez úgy van, hogy ha a Nemzeti Színház [1]mellé, a Hevesi Sándor térre születsz, akkor erre eleve predesztinálva érzed magad. Komolyra fordítva a szót az egyetemen kezdődött. Volt két kiváló tanárom, mentorom. Az egyik Király Nina, akinek magával ragadó előadásait a lengyel szakon hallgattam, a másik Spiró György, akinek szemináriumaiba az esztétika szakon kóstolhattam bele. Ninától a színház szeretetét kaptam, és neki köszönhetem az első színházi megbízatásomat is. Andrzej Wajda Wyspiański Menyegzőjét rendezte a Nemzetiben. Tudod, a Hevesi téren. Ott szagoltam bele a színházba, és egyből megéreztem, hogy na ez az. Mind szakmailag, mind emberileg egy olyan kihívás, ami hihetetlenül izgalmas és inspiráló. Éjszakába nyúlóan ültünk Wajdával és a feleségével, aki a darab díszlettervezője volt. A dráma műfaját pedig Spiró szerettette meg velem, akit nemcsak magyar, de Európai viszonylatban is a XX. századi drámatörténet meghatározó alakjának tartok. A lengyel drámairodalomról tartott előadásokat. Rajongtam érte, és az óráiért. Nina és ő is tanáraimmá, mentoraimmá és mestereimmé váltak. Nina révén – aki később a Színházi Intézetet vezette - kezdtem el színházelméleti szövegeket, tanulmányokat fordítani, főként Kottot (Jan Kott) Grzegorzewskit (Jerzy Grzegorzewski), Szajnát (Józef Szajna), Tadeusz Kantort. Így ismerkedtem meg a lengyel dráma történetével, és szedegettem össze az elméleti hátteret. Az első fordítás viszont Spirótól jött. Ő kért meg, hogy készítsem el a Szolnoki Szigligeti Színház számára Wyspiański Átok (Klątwa) című drámájának nyersfordítását. Rövidtávfutó vagyok, úgyhogy rögtön tudtam, a dráma műfaját nekem találták ki. Egy hosszú regény, ahhoz nem lenne türelmem. A drámában sok az indulat, a koncentrált dialógusok, a sűrítés, az expresszivitás. Hát így indult. Spiró György és Király Nina támogatásával, akiknek a mai napig hálás vagyok, és akikkel máig jó a kapcsolatom.
A kétezres évektől több lengyel és magyar drámaantológia megjelenésében is aktívan részt vettél, nemcsak mint szerkesztő, vagy fordító, hiszen az általad vezetett krakkói székhelyű kulturális alapítvány, a Krakkói Magyar Centrum révén pályázatok útján is hozzájárultál a kötetek megjelenéséhez. Az első antológia 2003-ban, az Európa Könyvkiadónál látott napvilágot Modern lengyel drámák címmel (szerk. Pálfalvi Lajos), majd 2010-ben megszületett a következő, előzőnél átfogóbb, 10, viszonylag frissnek mondható szöveget tartalmazó válogatás a legfiatalabb drámaírónemzedék képviselőitől, mely Fiatal lengyel dráma címmel jelent meg a Kalligram Könyvkiadónál. Mi, és ki döntött arról, hogy mi kerüljön bele ezekbe az antológiákba?
Ez a doktorimmal kezdődött. Amikor a témán kezdtem gondolkodni, akkor vált világossá, hogy az irodalommal, s ezen belül a drámával szeretnék foglalkozni. A filozófia túl kemény dió lett volna. Az irodalmi műfajok közül viszont a dráma volt számomra a legizgalmasabb, mert annak két élete van. Az írott szöveg és a színpadi lét, mely átszövi, áthatja a textust. ’96-ban diplomáztam. A Wajdás munka után dramaturgnak hívtak a Nemzetibe. Örömmel vállaltam, és ennek köszönhetően kicsit sikerült belekeverednem a magyar dramaturg-világba is. Itt mindenképp meg kell említsem Radnóti Zsuzsa nevét. Részt vettem a Nyílt fórumokon, a Zalaegerszegi Találkozókon, és a szakmabeliekkel való beszélgetések során rá kellett döbbenjünk, hogy van egy hatalmas hiány. Mrożeknél nagyjából végetér az, amit Magyarországon a lengyel drámáról tudni lehet. Közben Lengyelországban is egyre több színházi emberrel kerültem kapcsolatba, szélesedett a látókör. Ami a lengyel dráma akkori helyzetét illeti, ahogy visszaemlékszem, ’95-ig ment a nyavalygás, hogy a dráma aranykora leáldozott, nincsenek új, említésre méltó szerzők. A doktorátushoz ’99-ben fogtam hozzá és ekkor kezdtem igazán utánanézni, hogy mi is történik Lengyelországban dráma terén. Hihetetlen érdekes jelenségekre bukkantam. Színházi műhelyek alakultak, igaz, hogy a mai napig meghatározó Drámalaboratórium (Laboratorium Dramatu) csak 2003-ban jött létre, de az ezredfordulón sok minden történt. Eközben pedig, 2001-ben megalakult a Krakkói Magyar Centrum, ami egy csomó dolgot lehetővé tett. Az alapítvány segítségével már pályázhattam. Már csak egy magyar partner kellett. Ez pedig nem volt nehéz, hiszen ott volt egy nagyszerű kiadó, az Európa, és egy kreatív ember, Osztovits Levente, akihez mikor elvittem a lengyel antológia ötletét, akkor azonnal rábólintott, mindössze annyi kikötése volt, hogy „Jó, de Mrożek azért legyen benne”. De hát valóban kellett egy híd, és egy név, amit a magyarok ismernek és szeretnek, ami mellett bemutathattunk más kiváló szerzőket, olyanokat, mint Bogusław Schaeffer, Tadeusz Słobodzianek, Janusz Głowacki vagy Ingmar Villqist. 2003-ban Słobodzianek megalapította a Drámalaboratóriumot, amely a legfontosabb alkotóműhellyé vált, nem mellesleg pedig ahonnan számos ifjú színházi alkotó, drámaíró és dramaturg került ki később. A második antológiában a tíz szövegből három kivételével mindegyik a laboratórium workshopjainak eredményeként született, gyakorlatilag úgy is mondhatjuk, hogy ezek a fiatalok mindnyájan Slobodzianek köpönyegéből bújtak elő.
2003-2010 között pedig rengeteg dolog történt Lengyelországban. 4 új antológia, köztük két vitát ébresztő és nagy visszhangot keltő kötet, a Pornónemzedék és a Made in Poland is napvilágot látott, Roman Pawłowski szerkesztésében. Tehát a dolog hatalmas reklámot kapott. Nagy volt a hírverés. Hangzatos és erős címek. Megvolt a reklám, és a műhely.
Nagyjából ezek a dolgok határoztak arról, hogy 2009 környékén drámaválogatás szerkesztésébe fogtam, elkezdtem pályázni, tárgyalni, miközben olyan színházi szakemberek segítségét kértem, mint Tadeusz Słobodzianek, két vezető lengyel színházi folyóirat, a Teatr és a Dialog főszerkesztői, Wojciech Majerek színházkritikus. Mindenkitől kértem egy tízes listát azokról a darabokról, amelyeket szerintük be kellene tenni a válogatásba. Tízből hét mindenkinél egyezett. Számomra viszont a kezdettől fogva a fő szempont az volt, hogy olyan szövegek kerüljenek be, amelyeknek lesz, vagy lehet színházi utóéletük, amelyeket nagy valószínűséggel befogad a magyar színházi szakma. És ma, három évvel a kötet megjelenése után büszkén mondhatom, hogy gyakorlatilag egy szöveg kivételével az összeshez hozzányúltak, mindegyiknek megvolt a hazai premierje.
De mégis mi az oka ennek? Miben látod a siker és az érdeklődés titkát?
Én úgy gondolom, hogy alapvetően három dolog van, ami miatt színpadra találtak a drámák. Az első, és legfontosabb: ami lehet, hogy most itt nagyképűen és ellenszenvesen hangozhat, de hatalmas felhajtást csaptam a kötet körül. Nálunk sokszor szégyenletes, ciki a reklám, az önreklám, már ha kultúráról van szó. Pedig ezt nem én találtam ki, és nemcsak én gondolom úgy, hogy a kulturális, vagy szellemi termék is reklámra szorul. Nyugaton egyáltalán nincs baj vele, hogy árulják a kultúrát. És különben is: ha a gyógyszerlobbi virágzik, és betegséggel bizniszelni még nálunk is rendben van, és megengedett, akkor mi a baj evvel? Egyébként tudtam, hogy ez egy kiváló csomag, és a szövegek is jók, hiszen univerzálisak. Persze van benne jócskán lengyel színezet mind a darabok témájában, mind nyelvezetében. A fő célom mégis az volt, hogy megmutassam, van (új) élet a nagy mester, Mrożek művein túl is.
Ha már a mentorokról esett szó, akkor mindenképpen beszélnem kell lengyel tanítómról, Tadeusz Słobodzianekről is. Áldás, és nagy öröm nekem, hogy egy közvetlen és igazán személyes kapcsolat alakulhatott ki köztünk. Az általam lefordított Ilja Próféta volt az első darabja, amit bemutattak tőle, Sepsiszentgyörgyön. Csodálatos élményeim vannak evvel a bemutatóval és művel kapcsolatban is. Már maga a 18 órás út a premierre Varsóból odáig is nagyon erősen él bennem. Tadeusz több mint tíz éve beszél nekem színházról, nemcsak az aktuális drámairodalmi, vagy színház trendekről, de politikáról, kultúrpolitikai héttérről. Őt a kor egyik legmeghatározóbb színházi alkotójának tartom. Nemcsak mint drámaírót, de mint színházcsinálót is. Ezért tartottam fontosnak, hogy egy önálló kötetet kapjon, s így jelent meg a Mi osztályunk. Ha az antológiák kiadásának sorrendjét vesszük ennek előbb kellett volna megjelennie, mint a „tanítványok” szövegei, de a Katona József Színház be akarta mutatni a címadó művet, ezért stratégiai okokból jobbnak láttam, ha a premier környékére időzítjük a könyv kiadását.
De miért tekintetted ennyire missziódnak a lengyel dráma Magyarországi promócióját? Mit tanulhatnak a magyarok a lengyelektől?
Mert meg akartam mutatni az itthoniaknak, hogy a lengyelek sokszor merészebbek, mint mi. Lehet, hogy ez azért van, mert nagyobb a választék, több a drámaíró is, és ha több a szöveg, akkor szerteágazóbbak a témák, problémafelvetések is. Itthon éreztem egyfajta nosztalgikus vonalat, úgy is mondhatjuk, amit talán úgy lehetne meghatározni, hogy nosztalgikus realizmus. Miközben rengeteg téma parlagon hevert. A lengyeleknél több a női hang, női drámaíró, nálunk alig akad. És egy csomó téma, ami identitásunkat, hovatarozásunkat, nemiségünket, szexualitásunkat, vagy épp gyökereinket, történelmünket illeti máig kibeszéletlen. De miért? Pont itt, ahol naponta valaki valakinek a lábára tapos, ahol lépten-nyomon cigányozásba, zsidózásba botlunk.
Na jó, de hogy jutottak el ezek a szövegek a mi színházainkhoz, rendezőinkhez? Elég idealisztikus lenne elképzelni, hogy maguktól emelték le a polcról a szövegeket...
Személyes találkozások. Házaltam a kötettel. Ajtókon kopogtattam. Rendezőkkel, színházigazgatókkal beszélgettem. Ascherrel, Bérczessel, Zsámbékivel. De nagyon sok segítség is kellett hozzá, hogy minden ilyen jól alakuljon. Ott volt a Lengyel Nagykövetség, a nagykövet úr, Roman Kowalski, aki abszolút mellém állt, mikor a drámakötet bemutatója környékén a Drámafesztiválon azt mondtam, hogy de miért is ne csinálnánk egy fogadást a szakmának, magyar dramaturgokkal, akik rögtön kapnak egy ajándékkötetet, és miért ne hoznánk össze kicsit a lengyeleket a magyarokkal. Vagy ott van a Lengyel Intézet, aki minden színházi bemutató, találkozó, vagy egyéb akció kapcsán segít, ideutaztatja, elszállásolja a művészeket, megtámogatja a promóciót. Vagyis hát mit mondhatnék? Sikerült jókor, jó időben lenni.
Kérlek beszélj egy kicsit színházi munkáidról, hiszen nemcsak fordítóként, szerkesztőként, kulturális projektmenedzserként vettél részt a lengyel dráma magyarországi importjába, és a hazai termékek Lengyelországba történő exportálásába, de tolmácsként több színházzal is volt alkalmad együttműködni az elmúlt években.
A színházi munkák a kedvenceim. Szócsőnek lenni, a rendező árnyékának egyszerűen isteni dolog. Mindig is imádtam a kultúraközvetítést, mert olyankor úgy éreztem, hogy hasznos vagyok. A megértés eszközének lenni pedig nagyon szép feladat. Kreatív munkának találom. Tudod, kabintolmácsolást is csinálok, de ott az teljesen más. Olyankor kikapcsol az ember és elismétli azt, amit hall, egy másik nyelven. És érzelmekre sincs semmi szükség. A színházban ez másképp megy. „magyar-lengyel két jó barát...” - persze, de ettől még nem értik egymást, hiszen sok kulturális eltérés van, sok olyan apró, de nagyon jelentős dolog, amit oda-vissza nehéz dekódolni. Például ilyen a magyar humor. Ha nyersfordításban tolmácsolnám a lengyeleknek, szerintem folyamatos sértődés lenne a vége. Vagy a lengyelek vallásossága. Totál más, mint itt. Az azért egy más szintje a spiritualitásnak, még akkor is, ha sokszor kiüresedett, automatizálódott, de mégiscsak része az ő mindennapjaiknak, a történelmüknek, lelkületüknek, a nemzeti identitásnak. Nekem meggyőződésem, hogy ha nincs meg a jó közvetítés, akkor azon a darab sikere múlhat. Hiszen ha nincs megértés, nincs összhang se. Külföldön rendezni, vagy idegen rendezővel dolgozni nem kis kihívást jelent. Egy idegen társulatot kell instruálni, miközben kiszolgáltatottnak érzi magát az ember, hiszen nem ismeri a helyi viszonyokat, a nyelvet. A színészekkel ugyanez van. Jön egy muki, de vajon mit akar? Mik az elvárások? Az első pár nap mindig konfliktusokkal terhes. Ha itt nincs jó tolmács, akkor erre rámehet az egész munka. Ez persze nagyképűen hangzik, de valójában csak arról van szó, hogy a nyelvtudás kevésnek bizonyul, hogy fontos az érzékenység, a ráhangolódás is, és hogy mediátornak kell lenni. Mondok egy példát. Abban a szerencsében részesültem, hogy tolmácsként együtt dolgozhattam Mundruczó Kornéllal a varsói Teatr Rozmaitościban a Denevér rendezése kapcsán. A darabot tavaly ősszel itthon is bemutatták a Trafóban és már akkor, a bemutatón hallottam és éreztem, hogy a szakma fanyalog, mert nem elég „mundruczós”, mert itt nem úgy ül az előadás, mint kint Lengyelországban, ahol álló ovációval fogadták. Kornél viszont megértette, hogy az a nagyon erőteljes és brutális nyelv, ami az övé, ott nem feltétlenül, vagy nem „úgy” szólal meg. Nagyon szép volt látni, hogy míg a lengyel rendezés „hozzáfinomodott” a közeghez, a színészek kaptak valami eddig számukra ismeretlen szabadságot és vadságot. Ez a „kompromisszum”, ez a találkozás félúton pedig azért jöhetett így létre, mert meg akarták érteni egymást.
Március 7-én mutatja be a Szkéné színház és a Nézőművészeti Kft. Artur Pałyga A zsidó című drámáját Szabó Máté rendezésében, ami szintén a már említett drámaantológiában jelent meg magyarul. Beszélnél kicsit erről a műről?
Mikor egy drámát olvasok, mindig a dialógusra figyelek. A jó dráma bizonyos fokig nem más, mint a jó dialógus. Ez a szöveg pedig ilyen. Úgy nyúl egy nagyon érzékeny témához, hogy közben iszonyú sok humor, poén van benne. Ha az Öreg hölgy látogatását, a Tizenkét dühös embert meg mondjuk a Mi osztályunkat összekevernénk, akkor kijönne A zsidó. Szerintem a kötetben három olyan darab is van, amihez ha jól nyúlnak hozzá, akkor akár kasszasiker is lehet. Ez az egyik a háromból. Egy nagyon jól megírt darab, ami szintén a Lengyelországban oly fontos szembesülés-szembenézés dramaturgiai irányzatához sorolható. A drámaantológiában szereplő szövegek nagy része egyébként pont ezzel a problémával foglalkozik, de azt lehet mondani, hogy a szembenézés, kibeszélés nemcsak a drámairodalom, színház vagy irodalom műfajában vált uralkodó tendenciává, de a kultúra és művészet egyéb területeinél is igen erőteljesen jelen van (film, képzőművészet stb.). A lengyelek gyakorlatilag már majdnem mindennel szembenéztek. Az antiszemitizmussal, az alkoholizmussal a családon belüli problémákkal, vagy a háborús traumákkal és tragédiákkal. És fontosnak gondolom azt is, hogy ezek a szerzők, Słobodzianek, (A mi osztályunk), vagy Pałyga hívő, katolikus lengyelek, és úgy érzik, ezekről a dolgokról, Jedwabnéról, a korrupcióról, kommunizmus bűneiről vagy az antiszemitizmusról beszélni kell. Bizonyos értelemben homokot szórnak a fejükre és megszaggatják a ruhájukat. Nekem viszont nagyon hiányzik még egy másik narratíva, az, hogy a másik oldal is megszólaljon. Hogy melegek beszéljenek arról, hogy milyen melegnek lenni, romák az idegengyűlöletről, zsidók az antiszemitizmus csapdájáról, vagy épp az identitáskeresés problémáiról.
Fontos, hogy időről időre megpróbáljuk artikulálni azt, hogy kik is vagyunk, kísérletet tegyünk arra, hogy megértsük mikor, életünk mely pontján váltunk vagy válunk tettessé, vagy áldozattá, milyen fokon és mértékben olvadunk össze, azonosulunk ezzel a ránk mért, vagy önként választott szereppel, és vajon mennyire merünk és mennyire tudunk tőle eltávolodni, és végre letenni a terheket.
Felvidéki Eszter
[1]AMagyar Színház 1897-ben épült Láng Adolf tervei alapján. Az épületet többször is átalakították, 1966−2000 között a Nemzeti Színház társulata játszott itt, és a színház is Nemzeti Színház néven működött. 2001-től Pesi Magyar Színház.
