Mikola Rjabcsuk ukrán író, publicista, az Ukrán Tudományos Akadémia Politikatudományi és Etnikai-nemzeti Intézetének tudományos munkatársa. Több Közép-Kelet-Európával foglalkozó folyóirat szerkesztője, lengyel, amerikai, kanadai egyetemeken tanít. Számos társadalmi témájú, az ukrán nemzeti identitással, nacionalizmussal, posztkommunista átalakulással foglalkozó könyv szerzője. A magyar olvasó a Szépirodalmi Figyelő posztkolonialista számában olvashatta Nyugati „eurázsianizmus” és az „új Kelet-Európa”: a kirekesztés diskurzusa című tanulmányát, valamint az Oroszlános Udvaron jelent meg vele egy interjú. Jelen cikkét még a békés tüntetések időszakában, 2013 decemberében írta, de ettől még nem vesztett aktualitásából, illetőleg, mivel messzebbre nyúl vissza, képes rávilágítani az események hátterére, mozgatórugóira.
Mikola Rjabcsuk: Majdan 2.0
1.
November 23-án Vilnába repültem egy konferenciára, amely egyfajta nyitánya kellett volna, hogy legyen annak, hogy Ukrajna aláírja a társulási szerződést az Európai Unióval. Egy kissé változtak azonban a tervek, minekutána akkor már tudvalévő volt, hogy az ukrán kormány nem egyezett bele ennek aláírásába, és sem a volt litván elnök, Valdas Adamkus, sem lengyel kollégája, Aleksander Kwaśniewski, sem pedig Viktor Juscsenko nem jelennek meg az elnöki panelen, melynek meg kellett volna nyitnia a találkozót. „Lakodalomba készültünk, végül temetésen kötöttünk ki” – tréfált szomorúan egy kolléga, akit a repülőn ismertem meg.
Reggel azonban láttam a szállodában Adam Michniket, aki már tudott arról, hogy diákok tüntetnek a kijevi Majdan téren, és nem tudta visszatartani lelkesedést: „Ó, ezek az ukránok!” – kiáltotta elragadtatva. – „Lassan indulnak be, de aztán vágtatnak”.
„Nem igaz.” – Tiltakoztam, mivel emlékeztem rá, milyen állapotban vannak az ukrán utak és milyenek a körülmények. – „Lassan is haladnak”.
Úgy döntöttem, egyelőre hallgatok a lakodalom helyett rendezett temetést illetően.
2.
Rengeteg külföldi, illetve egyes ukrán politikusok szemében is – a kormányoldalon csakúgy, mint a különböző ellenzéki körökben – az idei Majdan az előző, 2004-es másolata. Ugyanaz az idő és hely, többezres tömeg, sátrak és hó, a színpadon beszédek hangzanak el. Csak a zászlók más színűek, és a hangulat is igen messze van attól, ami kilenc éve uralkodott – az nyugodt volt, szabad, szinte karneváli.
A hangulatot nem lehet látni, érezni kell. Abban a pillanatban változott meg, amikor a hatalom a Berkut orgyilkosait használta fel, hogy éjszakai támadást indítsanak a Majdan tüntetői ellen, cinikus módon kiprovokálta a „véres vasárnapot” az elnöki adminisztráció épülete előtt, a belbiztonsági erőket vetette be, hogy „tisztítsák meg” az utcákat a barikádoktól. Az ukrán politikában már Leonyid Kucsma kormányai idején kezdett kialakulni az erőszakos, agresszív és konfrontatív hangulat – elég arra visszagondolni, hogy 1999-ben mennyire tisztességtelen kampányt folytatott az elnöki székért. A politikai konfliktusok azonban csak 2002-2004-ben kezdtek egyértelműen etnizálódni és helyhez kötötté válni, amikor a hatalom olyan terminusok segítségével kezdte meghatározni ellenfeleit, mint „banderisták” (az Ukrán Nacionalista Szervezet Stefan Bandera által vezetett frakciója, 1940 után a független földalatti ukrán mozgalom tagjai – a ford.) vagy „fasiszták”, így próbálták következetesen a jellegzetes galíciai kisebbséghez sorolni és politikailag marginalizálni őket mint idegen és ellenséges erőket.
Az ellenzék hasonló megbélyegzésekkel válaszolt, de ennek hatása nem volt annyira destruktív. Ennek egyik oka az a tény, hogy az ellenzék alig férhetett hozzá a médiumokhoz, melyeket gyakorlatilag teljes mértékben kontroll alatt tartott az állam. Ezenfelül, a hatalommal ellentétben, amely propaganda diskurzusa a tudatalattiban erőteljesen meggyökeresedett szovjet klisék és sztereotípiák alkalmazásában állt, az ellenzék fontos ellenpontját képezte az uralkodó diszkurzív iránynak, és inkább egy ellen-diskurzust mutatott be. Ami a legfontosabb, hogy annak, ahogy az ellenzék démonizálta ellenfelét, inkább társadalmi, mint etnokulturális jellege volt (bár a domináns diskurzus eredményeképpen létrejött etnizáló kontextusban az olyan tisztán társadalmi címkék is, mint „maffia” vagy „banditák” identitás jelleget öltöttek, annál is inkább, hogy gyakran a donyecki jelzővel illették őket, illetve utaltak arra, hogy a politikai ellenfél marionett bábuként függ a Kremltől).
Viktor Janukovics és a Régiók Pártja visszatérése a hatalomba erősítette az identitási megosztottságot Ukrajnában, valamint radikalizálta azokat a diskurzusokat, amelyekben a nyelvi-kulturális és az etnikai-vallási címkék elismerése kulcsszerepet játszik. Egyrészt, nagymértékben nőtt az anonim tevékenység melyet az internetes fórumok blogger hatalmai finanszíroztak. Másrészt, a blogszférában jelenlévő gyűlöletbeszéd átkúszott a komoly (látszat)újságokba, tévé stúdiókba, a képviselők szobáiba, a lakossági fórumokra.
Viktor Janukovics, elődeivel összehasonlítva, akik arra törekedtek, hogy többé-kevésbé kiegyensúlyozott identitás politikát folytassanak, elég egyértelműen saját regionális, nagyrészt oroszajkú, szovjetofil, gyakran ukrángyűlölő választói mellé állt. Ez ugyanolyan jól látszott ellentmondásos káderhatározataiból, ideértve a jelenlegi oktatásügyi miniszter, Dmitrij Tabacsnik nemkívánatos személyét, mint abból, hogy nyíltan a moszkvai patriarchátus pravoszláv templomát favorizálta, aminek az összes többi ukrán templom látta kárát, vagy a botrányos nyelvtörvény elfogadásából, amely gyakorlatilag azt mondta ki, hogy az ukrán nyelv az ország nagy részén fölösleges. Így aztán 2010 márciusa óta Ukrajnában a szimbolikus tér, a nemzeti narráció és az állampolgárok nyelvi-kulturális identitásának lassú, de következetes szovjetizálása, ruszifikálása folyik.
A rövidtávú és részleges feladatok szempontjából, melyek arra irányulnak, hogy a következő években is hatalmon maradjanak, egész hasznos ez a politika, mivel az ukrán identitás gyengítése nem csak az ellenfél szavazóbázisának gyengülését jelenti, de sajátjának erősödését is – azon az áron, hogy támogatja az autoritárius kormányok számára ismert és kényelmes homo sovieticus identitást, amely nyugatellenes, antiliberális, és csaknem tökéletesen megegyezik azzal, amelyet Oroszországban, Belaruszban vagy a Dnyeszter Menti Köztársaságban támogatnak. Az ukránoknak ezért is kellene – ahogy azt az amerikai politológus, Alexander Motyl is előre megmondta – „számítaniuk arra, hogy folytatódik a demokrácia és az ukrán identitás elleni támadás. Éppen azért, mert az ukrán nyelv, kultúra és identitás a demokráciával és a Nyugattal kapcsolatható össze, míg sajnos az orosz nyelv, kultúra és identitás az önkényuralommal és a szovjet múlttal, Janukovicsnak így ugyanolyan következetesen kellene támadnia a demokráciát és az ukrán identitást.”[1].
Mivel azonban az oroszosítás/szovjetizálás azokon a területeken járhat sikerrel, ahol még nem fejeződött be a nemzeti identitás kialakulásának folyamata, és nem ott, ahol az már kialakult, Janukovics tanácsadói (és lehet, hogy a Kreml emberei is) még egy módot találtak arra, hogyan tudják tovább gyengíteni ellenfeleiket és az állampolgári társadalmat mint olyat. Nagy sikerrel oltották be a nemzeti-demokratikus köröket a radikális nacionalizmus vírusával – azzal a vírussal, amely titokban mindenütt létezik, de csak különleges feltételek mellett képes intenzíven szaporodni. Tíz évvel ezelőtt még arra használta a hatalom a fizetett „nacionalista” szervezkedéseket, hogy diszkreditálják Juscsenkót és az egész demokratikus ellenzéket. 2010-től azonban, ahogy Vjacseszlav Lihacsev, az urán politikai radikalizmus egyik legkompetensebb kutatója írja, „a politikai arénai játékosai közül egynek sem volt meg a szükséges készlete, főleg nem voltak értelmiségiek a szisztematikus kampány felépítéséhez, mint 2002-2004-ben.”, Az elmúlt néhány évben viszont leginkább egy ipari termelési sorra emlékeztetett a nacionalista homunkuluszok gyártása. Egyfelől bőkezűen pénzelték őket, és hozzáférést kaptak a televízióhoz, másrészt pedig az autoritárius hatalom egyre brutálisabb támadást indított az ukrán polgári társadalom és megfelelő radikalizálódása ellen.
„A brutális erőszak, melyet a hatalom a társadalommal szemben alkalmaz – írja az említett Vjacseszlav Lihacsev – olyan hangulatot teremtett, melyben a társadalom elfogadja, ha a radikális ellenzék is hasonlóan agresszív cselekedetekre ragadtatja magát. A Szvoboda Összukrán Egyesülés radikális nacionalistái, akik a politikai harc útját választották, éppen ebben a kontextusban találtak hallatlan támogatásra a választók részéről, és váltak a három legnagyobb ellenzéki erő egyikévé. Botrányos cselekedetei okán a hatalom a legkülönfélébb csoportokat egyesítette saját maga ellen, és még a legradikálisabbak is megtalálták helyüket az ellenzék soraiban.”[2].
Ahogy a szerző összefoglalja, az a legkellemetlenebb ebben a sémában „a PR technológiák keretében mesterségesen létrehozott dichotómia, amely arra ösztönzi a választót, hogy egy fals rendszerben határozza meg, mi az, hogy „nacionalista vagy bandita”. A hatalom bandita-voltától megfáradt választó kész türelmesen támogatni az ellenzék nyílt neonáci elemeit; és fordítva: a választó, aki undorodik az ultrajobboldali csoportosulások horogkeresztjeitől és szimbolikájától, kész elfogadni a törvénytelen hatalmat, mivel abban látja az egyetlen reményt arra, hogy meg lesz védve a fasisztáktól.”.
Szükségtelen elmagyarázni, hogy az ilyen dichotómia nem csak erkölcstelen, hanem veszélyes is. Főleg most, amikor a hatalom egyre egyértelműbben arra törekszik, hogy a rendőrség önkénye és a korrupt rezsim elleni békés tüntetéseket harcba fordítsa át.
3.
Rengeteget írtak már a mostani és az előző Majdan különbségeiről. Úgy tűnik, Szerhij Kudelija írta le a legpontosabban, aki különös figyelmet szentelt annak, hogy most más minőségű a hatalom és némiképp más jellegű az ellenzék is[3].
Először is, a Narancsos Forradalom az elhúzódó választási kampány sajátos kulminálódása volt, és ennek megfelelően keretein belül a választókat mobilizálták. Az ellenzék előre látta a választási eredmények meghamisítását, és alaposan felkészült a tömegtüntetésekre. Az akkori Majdan összehasonlíthatatlanul jobban szervezett, biztosított és irányított volt, amit az is nagymértékben megkönnyített, hogy csak egyetlen, nagy tekintélynek örvendő vezető volt, aki képes volt egyesíteni a tüntetőket és visszatartani a radikálisokat, valamint az egész ellenzék nevében tárgyalni a hatalommal.
Másodszor, a hatalom is fragmentáltabb volt, ebből kifolyólag kevésbé volt képes a konszolidált elnyomásra. Az uralkodó elnök hatalma egyrészt a végét járta, így legfőbb célja az volt, hogy biztonságban nyugdíjba vonulhasson, legjobb, ha erre megbízható nemzetközi biztosítékot kap, ezért a Juscsenko és Janukovics közti különbség nem volt lényeges számára (azzal a feltétellel, hogy megkapja az említett biztosítékot). Azt is érdemes megemlíteni, hogy Janukovics és pártja hatalma nem volt olyan erős, mint manapság – sem az intézményes szerveket, sem a birtokolt készleteket, sem a szervezettség szintjét illetően.
Harmadszor pedig, annak idején a forgatókönyv szerint le kellett cserélődni a hatalomnak, Kucsma át kellett, hogy adja valamely örökösének a stafétát, most viszont a hatalom megtartásáról van szó, ami kétségkívül a legitimitás érzetét adja Janukovicsnak: 2004-ben dönthetett úgy a bíróság, hogy érvényteleníti a második választási forduló eredményeit, és új szavazást ír ki, most viszont nincs semmiféle jogi mechanizmus a mentelmi jogon kívül, amely hozzájárulhat ahhoz, hogy sikerüljön a jelenlegi elnököt megfosztani hatalmától. A legitimitás érzete (vagy inkább illúziója), ha azzal az illúzióval párosul, hogy „saját” emberei segítségével felügyelete alatt tartja az összes erőszervezetet, azt eredményezi, hogy Janukovics nem igazán hajlandó tárgyalni vagy kompromisszumot kötni az ellenzékkel.
Minden jel arra utal, hogy Janukovics nem túl komplikált taktikája jelenleg arra szorítkozik, hogy elnyújtsa a fennálló helyzetet, és ambivalens, látszólag békés jeleket küldjön azzal a reménnyel, hogy a fáradtság, a fagy, a tüntetők fizikai kimerülése, valamint a katonai és az ukrán Belbiztonsági Szolgálat gyakorolta elnyomás („szalámi taktika”) megteszik a magukét. Mindennek véget vethet majd a maroknyi „radikális” kisebb provokációja. A moszkvai kollégák viszont ugyanakkor egy nagyobb méretű provokációról is gondoskodhatnak, hogy egyszerre számoljanak le az ellenzékkel és magával Janukoviccsal is (legalábbis politikai értelemben).
Arról, hogy milyen speciális a moszkvai elvtársak hozzáállása az ukrán belső konfliktusok megoldásához, Andrej Illarionov feljegyzéseiből tájékozódhatunk a legjobban, amelyek azon a „munkatalálkozón” készültek, mely a Narancsos Forradalom idején zajlott az ukrán és az orosz elnök között:
„Kucsma Moszkvába repült, hogy tárgyaljon Putyinnal. A találkozóra a repülőtéren került sor, beszéltek fél órát, és ennyi. És amikor Putyin felszólította Kucsmát, hogy erővel lépjen fel a Narancsos Forradalom ellen, Kucsma a plafont bámult, majd a cipőfűzőjét nézegette, és szünet nélkül mondogatta: „Nem érted, Vlagyimir Vlagyimirovics – Ukrajna megváltozott”. „Várj, hiszen mindenben megegyeztünk!...”. Kucsma azt mondja: „Ukrajna megváltozott”[4].
Végeredményképpen Kucsma nem egyezett bele az erőszakba.
El lehet képzelni, milyen választ adna orosz partnerének Viktor Janukovics egy hasonló tárgyaláson. Mivel hogy elég sokat tudunk eddigi ténykedéséről, a köreiről, amelyekkel dolgozik – az úgynevezett Családról és speciális politikai, üzleti és minden egyéb kultúrájáról, nem érdemes túl optimista illúziókat táplálni. Természetesen reménykedhetünk egy jobb forgatókönyvben, de nem árt, ha felkészülünk a legrosszabbra.
4.
A nyugati közvetítés, amely kilenc évvel ezelőtt jelentős szerepet játszott a hatalom és az ellenzék közötti tárgyalásokban, jelenleg képtelen hasonló szerepet betölteni. Először is, Kucsmának a tisztességes kapitulálás és a biztos garancia volt a legfontosabb, Janukovicsnak viszont az, hogy minden áron megőrizze hatalmát. Másrészt, Kucsmának, minden negatívumával egyetemben voltak valamiféle államférfiúi ambíciói; Janukovics esetében viszont szó sincs ilyesmiről, akár a viselkedését, akár azt szellemi színvonalat nézzük, amelyet képvisel. Harmadrészt pedig, Kucsma környezetében felelős személyek voltak, akik tisztában voltak azzal, hogy az erőszak alkalmazása mennyire tönkretenné az országot, illetve az elnököt, és így természetesen őket magukat is. Janukovics körül nincsenek ilyen emberek, vagy, ha vannak, akkor neki dolgoznak.
A Nyugat egy feltétellel játszhatja a közvetítő szerepét: Ha komoly jelzést küld a jelenlegi hatalomnak (nem szóval, tettel), hogy a szankciók igenis reális fenyegetést jelentenek, és nem csak a balekokat ijesztgetik vele. Ha a belügyminiszternek, Zaharcsenkónak megtiltanák, hogy EU-s országokba utazzék, az elég lenne ahhoz, hogy mindenki érezze, komoly emberek ülnek Brüsszelben, nem pedig széplelkű idióták, akiken vég nélkül lehet gúnyolódni. A komolyabb üldözések, főleg a pénzmosás ügyében, kissé problematikusnak tűnnek, mivel azt követelnék, hogy a bíróságok hozzanak nyilvánosságra bizonyos bizalmas információkat, amelyek természetesen birtokában vannak a nyugati pénzügyi hírszerzésnek, csak nincs különösebb szüksége arra, hogy másokkal is megossza. Az ok egyszerű: Az információ napvilágra jutása mellett az is kiderülne, hogy kik az informátorok, és rájuk sokkal nagyobb szükségük van a nyugati kormányoknak az ügyben, hogy kövessék, mi történik az Al-Kaida pénzeivel, mint hogy azt figyeljék, hova lesz az ifjabb Janukovics vagy Azarov pénze.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem lesznek ilyen szankciók a jövőben. A Nyugat (és főleg Amerika) elég hosszan melegít be, de aztán nagyot üt majd. Az ukránok ezért jelenleg leginkább csak saját magukra számíthatnak. Ez nem növeli esélyüket a sikerre, az önérzetet viszont annál inkább. Tíz év alatt már másodszor vonulnak ki a Majdanra – nem azért, hogy kenyérért, magasabb fizetésért harcoljanak, és nem is azért, hogy egy populista vezért támogassanak, hanem azért, hogy emberi módon élhessenek, „mint Európában”.
„Van bárki is a világon, aki hajlandó lenne a rendőri gumibot alá hajtani a fejét egy, az Egyesült Államokkal kötött kereskedelmi szerződésért?” – kérdezi szarkasztikusan olvasóit Timothy Snyder a New York Review of Books hasábjain, aki természetesen tisztában van azzal, hogy az ukránok nem egy EU-s kereskedelmi szerződés miatt állnak a Majdanon, sőt nem is a társulási szerződés okán, hanem mindenekelőtt azért, mert ez a szerződés szimbolizálja nekik a reményt „a szabad életre egy szabad államban”[5].
Immár 22 éve minden egyes kormány módszeresen azon igyekszik, hogy minden reménytől megfossza őket. Kétségkívül a „narancsos” projekt veresége jelentette a legnagyobb sokkot – ez talán ahhoz a katasztrófához és kiábrándultsághoz hasonlítható, amely a függetlenség első éveit kísérte, amelybe az állampolgárok több mint 90%-a helyezte reményét. A legutóbbi vereség duplának bizonyult: Hatalomra jutott Viktor Jankovics és „pártja”, amely nagyon gyorsan megkaparintotta az összes intézményt, mindenekelőtt a pénzintézményeket és a végrehajtó szerveket, eltaposta a független bíróságok csíráit, az előre jól kitalált korrupciós sémáknak hála hatalmas eszközkészletre tett szert, és széleskörű támadást indított a polgári társadalom, a kis- és középvállalkozások, valamint az egyén jogai és szabadsága ellen.
Manapság rengeteg nyugati kommentátor írja[6], hogy talán jó is, hogy Janukovics nem írta alá a társulási szerződést, mivel így megmentette az EU-t attól a szégyentől, hogy egy ilyen kellemetlen rezsimmel kelljen együttműködnie. Lehetne is ebben a tézisben némi igazság, ha az EU nem kollaborálna már ennél ocsmányabb rezsimekkel is, és mindenekelőtt, ha azok fejei és természetesen legundorítóbb képviselői nem lubickolnának úgy ebben az Unióban, mint hal a vízben – az összes villájukkal, összerabolt pénzükkel, diplomata útleveleikkel egyetemben, ezek a dolgok aztán mind egy olyan rezsimet hoznak létre, amely az összes, „társállampolgár” számára tökéletesen fölöslegesen vízummentes lesz. Pont abban áll az EU egyik szomorú paradoxona, hogy az ott uralkodó jogfölényt és a tulajdonok sérthetetlenségét azok használják ki, akik ugyanakkor következetesen rombolják, és kicsinyítik saját országaik értékeit.
Sok ukrán számára adott reményt a társulási szerződés, hogy az EU-val együtt sikerül rákényszeríteni a törvénytelen hatalmat, hogy többé-kevésbé a törvény határain belül működjön, vagy, hogy legalább egy év múlva, igazságos és tisztességes választások keretében le lehet őket váltani. A legegyszerűbben értelmezve, a szerződés elfogadása két dolgot jelentett volna: Az ukrán hatalmat arra kötelezik, hogy hagyjon fel a lopással, a hazudozással és a csalással – legalábbis olyan mértékben és olyan pofátlanul ne tegye, mint eddig. Másrészt az EU odafigyel a nem kimondottan tisztességes partnerek tevékenységére, és segítené az ukrán társadalmat abban, hogy állampolgári nyomást gyakoroljon a hatalomra.
Érthető, hogy Viktor Janukovicsnak és „pártjának” nem igazán volt szüksége egy ilyen szerződésre, melyet még a narancsos elődök kezdtek meg, így azzal, hogy minden trükk és csel ellenére sem írta alá, végre eljött az igazság pillanata, a Majdan pedig megfelelő reakció volt erre az igazságra, a búcsút jelentette az illúzióktól, mindenkiben tudatosult, hogy milyen az uralkodó valóság. A majdan téri tüntetés két világ, két politikai kultúra, két értékrend találkozása: „Európáé”, melyet az EU és „Eurázsiáé”, amelyet Oroszország, Putyin, Jaukovics „Családja” és a kijevi utcák fizetett tyituskiai (focihuligánok) személyesítenek meg.
Az ukránok már harmadjára próbálnak pontot tenni a bársonyos forradalom végére, amelynek 1989-ben még a kelet-európai önkényuralmi rezsim vetett véget azzal, hogy Ukrajna nyugati határáig terjeszkedett. Idővel ez a határ a jog uralta civilizált világ és azon világ határává lett, amelyet szomáliai kalózok vezetnek, akik tulajdonuknak tekintik az egész államot annak összes lakójával és túszával együtt. Az ukránoknak sem 1991-ben, sem 2004-ben nem sikerült a civilizációs áttörés, az Eurázsiából Európába történő átlépés, és nem lehet tudni, hogy ezúttal sikerül-e. Abban azonban nem kételkedhetünk, hogy a próbálkozások folytatódni fognak – akkor is, ha a jelenlegi hatalomnak sikerül elfojtani a tiltakozásokat. Már maga a demográfia is Viktor Janukovics ellen dolgozik: A fiatal válaszadók az összes közvélemény-kutatásban egyértelműen egyre erősebben fejezik ki Európa-párti irányultságukat. Jó lenne, ha valaki elmagyarázná az ukrán elnöknek, hogy mit jelent ez.
5.
Érett korom és a birtokomban lévő tudás kedveznek túlzott optimizmusomnak. Mindennek ellenére hiszem, hogy még ebben az életben mondhatom azt Adam Michniknek, hogy „látod, temetésre indultunk, aztán lakodalomban kötöttünk ki!...”.
Fordította: Németh Orsolya
Fotó: Elke Wetzig/Wikipedia, Wydawnictwo Czarne
A cikk eredeti megjelenési helye: http://zbruc.eu/node/16546
A fordítás az alábbi változat alapján készült: http://kulturaenter.pl/blogi/majdan-2-0/
[1] http://www.kyivpost.com/news/opinion/op_ed/detail/66453/
[2] http://eajc.org/page18/news42012.html
[3] http://www.ponarseurasia.org/article/ukraine%E2%80%99s-perfect-storm-how-far-will-it-go
[4] http://www.pravda.com.ua/articles/2013/10/10/6999733/
[5] http://www.nybooks.com/contributors/timothy-snyder-2/?tab=tab-blog
[6] „blessing in disguise” – „szerencse a szerencsétlenségben”
http://worldaffairsjournal.org/blog/michael-zantovsky/lost-eu-ukraine-deal-blessing-disguise
