„A határőr, fején csatornafedélre emlékeztető sapkával, az útlevelemet vizslatta.
– Łukasz Ponczyński – olvasta fel.
– Hát ja – mondtam – mit lehet tenni.
– Kábítószered nincs? – kérdezte furán akcentus nélküli lengyelséggel, és ez az akcentushiány nem illett az idomtalan egyenruhájához, ehhez a biciklikerék átmérőjű sapkához és a rajta díszelgő háromágú szigonyhoz sem, mert a szigony az osztrák sapkára illik, nem pedig erre a szovjet gyúródeszkára.
– Mim? – kérdeztem a sapkát bámulva. – Kábítószer? Az meg mi?
Egy pillanatra elmosolyodott, és ezzel a mosollyal Eugeniusz Bodora emlékeztetett a háború előtti plakátokról. Lepecsételte az útlevelemet. – És Ukrajnába minek? – kérdezte még Bodo.
– Az ősök csontjait csókolgatni – válaszoltam, bár nem kifejezetten voltak őseim Ukrajnában. A határőr felnevetett.
– Menj – mondta, és felém csúsztatta az útlevelet a málló politúrozású pulton – csókolgasd.”
Így kezdődik a könyv, amiért Ziemowit Szczerek idén megkapta az egyik legfontosabb lengyel kulturális elismerést, a Paszport Politykit. A zsűri indoklása szerint: „frappáns és remekül megírt könyvéért, mely megmutatja, hogy semmilyen utazás, főleg ha Keleti irányú, nem lehet ártatlan”. A Polityka hetilap 1993 óta minden évben kiosztja díjait hat kategóriában (melyekhez 2002-ben még egy járult). Ebben az évben lemondtak a tavaly bevetett SMS-es közönségszavazásról, és kategóriánként három jelölt közül – akiket különböző kritikusok állítottak – a Politika újságírói választották ki a nyerteseket.
Ziemowit Szczerek jogot és politikai tanulmányokat végzett. Az Interia.pl Közép- és Kelet-Európáról tudósító újságírója. Számos riportot és novellát publikált különböző folyóiratokban. 2010-ben megjelent egy könyve Marcin Kępával közösen Paczka radomskich (Egy csomag radomskie) címmel. 2013-ban a díjnyertes Eljön Mordor, és megesz minket, avagy a szlávok titkos története (Przyjdzie Mordor i nas zje, czyli tajna historia Słowian) című könyvén kívül megjelent még egy: Győztes Köztársaság (Rzeczpospolita zwycięska) – amiben Lengyelország történetéről vázol egy saját alternatívát.
„Elsősorban azért örülök, mert ez a díj a geopolitikai szomszédjainkkal kapcsolatos tematika elismerését jelenti. A könyv a lengyelek számára nehéz dolgokról szól. Kritizálja bizonyos lengyel viselkedési szokásainkat. Az, hogy ez a téma elismerésben részesült, arról tanúskodik, hogy mi, nemzetként, képesek vagyunk nehéz témákkal szembenézni. Ez jó, mert a kritika – ha lényegre törő – megtisztít.” – nyilatkozta a díjátadó után az Interia.pl-nek. Ez az ún. „nehéz téma”, a „bizonyos lengyel viselkedési szokások”: a lengyeleknek (saját maguk által is) tulajdonított hozzáállása a keleti szomszédokhoz, ami leginkább a szegényebb rokon, a mostohatestvér iránti lenézésként írható le – és ez a rokon még ráadásul bitorolja a korábban kelet-lengyel területeket (kiváltképp „a mi drága Lwów városunkat”). De ez egy rendkívül leegyszerűsített leírás mindarról, amire a könyvben fény derül. Hosszas elemzések helyett álljon itt inkább egy újabb idézet, az egyik kedvencem:
“Hálókocsira váltottam jegyet. Elegem volt már a kusettekből. Ez utóbbiak úgy néztek ki, mint a hentesboltok, azzal a különbséggel, hogy itt emberhús volt a polcokon. Ráadásul „ruszki” ivócimborák után kajtató, ittas, hátizsákos lengyelek hemzsegtek rajtuk. Szlavisták, ruszicisták, ukrainisták. Isten óvja az utasokat attól, hogy akár csak kinyissanak egy sört – az ilyeneket azonnal ellepte húsz lengyel keleti filológus, akikből átható szeszszag áradt, és elkezdtek orosz népdalokat énekelni. Összességében: éppen a keleti hardkórra kiéhezett lengyelek viselkedtek a „legruszkisabban”. Értelemszerűen ebből is jónéhány gonzó született.”
Szczerek nem törekszik szavahihetőségre és pontosságra – gonzót ír, azaz a hatásosság, a szubjektivitás és az egyéni stílus oltárán feláldozza a tényeket és a tárgyilagosságot. Kedvére vegyíti a valós és a kitalált elemeket, nem tudhatjuk, hogy mi fikció és mi nem az, de az is egyértelmű, hogy az egésznek – végeredményben – van valóságalapja. Szóval mi is az a gonzó, és miért választotta Szczerek ezt a műfajt? Ezt is megírta – a Gonzó című fejezetben:
„Hát úgy esett, hogy elkezdtem hivatásosan hantázni. Kamuzni. Szakszerűbben fogalmazva – a nemzeti sztereotípiákat erősítettem meg. Leginkább a gusztustalanokat.
Megéri. Mert semmi sem eladhatóbb Lengyelországban, mint a káröröm. Ezt jól tudom. Elég volt csak néhány gonzós hangnemű szöveget írnom Ukrajnáról – és már érkeztek is a megbízások. Szinte sütött a szövegeimből az ukrán redva és dzsuva. Csak mocsok legyen, durvaság és brutalitás. Ez a gonzó lényege. A gonzóban van halu, koksz, bláz, bulák. Sok vulgaritás. Így írtam, és minden rendben is ment.”
Hát így. Befejezésképp következzék még egy részlet a könyvből – ez a végefelé található, Kárpátalján játszódik. Milyennek látja egy lengyel a kárpátaljai magyarokat? És mielőtt bárki is megsértődne, gondoljon a fentiekre, és arra, hogy a lengyelekről – akik kitüntették ezt a könyvet – százszor rosszabbakat olvashatunk az Eljön Mordor, és megesz minket, avagy a szlávok titkos történetében.
„A bolton latin betűs magyar felirat állt. A templom melletti kereszten szintén. A házak magyarosan néztek ki. Tulajdonképpen mindez már sok kellett volna, hogy legyen, de valahogy mégse volt az. Mert érezni lehetett a posztszovjetséget, ami megfertőzte a középeurópaiságot, és – bár próbáltam – nem sikerült úgy éreznem itt magam, mint Közép-Európában.
– Nézze csak – mutatott a taxis valami piros cseréppel fedett tetőkre – az már Magyarország.
– Magyarország – ismételtem meg öntudatlanul.
Két fiúcska érkezett motorbiciklin. Bedöcögtek az ősrégi csotrogányon a templom előtti majdanra, és megálltak. A motorját nézegették, és közben hangosan beszélgettek magyarul. Az itteni velük egykorúakra hasonlítottak, nem a magyarországiakra.
– Fiúk – kérdeztem oroszul – ki akartok menni Magyarországra?
Felnéztek.
– Micsoda? – kérdezte az egyik, egy pisze orrú, kicsit vicsorgó srác. – Na és mi a faszér’ mennénk?
– Nem tudom – válaszoltam. – Magyarul beszéltek, hát azt hittem, inkább ott lennétek.
– Ha ott születtem volna – mondta az oldalát fogva a másik – akkor ott élnék. De nem ott születtem, és így teljesen más a helyzet. Mit számít az, hogy magyar vagyok.
– Hát azt, hogy magyar vagy.
Elnevette magát. Kiköpött a koszos, már nem közép-európai porba.
– Más magyar vagyok, mint azok. Apám kapott útlevelet Orbántól, odament dolgozni. Azt mondta – elleszek egy évig, aztán titeket is kiviszlek. Egy hónap múlva visszajött. Azt mondták rá, hogy ruszki. Akkor meg mi a faszér’ menjünk oda?
– És itt? – kérdeztem (…).
– Itt magyar vagyok, és ez senkit nem zavar – vállat vont, és megint a motor mellé térdelt.
Megint mintha kicsit közép-európaibbá vált volna az egész, ott pedig, a folyón túl, Magyarországon – mintha kevésbé.
De mindez megfoghatatlanul illékony volt. Annyira, hogy igazából már le akartam porolni magamról, de nem tudtam. Ehelyett mentem a határ felé, és egyre világosabban ki tudtam venni a magyar háztetőket, az igazi magyarok házainak tetejét, akik az igazi Magyarországon élnek, és egyre inkább az volt az érzésem, hogy minél közelebb érek a határhoz, annál inkább megérintem azt, amit a Wachowski-fivérek úgy hívtak: „hiba a Mátrixban”.
Ha elolvasnád, de nem tudsz lengyelül, ne búsulj! Körner Gábor már készíti a fordítást, amit a Typotex Kiadó fog megjelentetni.
A könyv eredeti címe: Przyjdzie Mordor i nas zje, czyli tajna historia Słowian. A Korporacja Ha!art kiadásában jelent meg Krakkóban, 2013-ban.
Karaba Márta Alexandra
Fotó: www.ebook.pl
