Alapjában véve nem tudni, hogyan, azaz elsősorban mikor kell tapsolni: ezt a műsorfüzetben nem tüntették fel, pedig egyébként majd szétvetik a felesleges, mondhatni hiábavaló információk, így hát e felháborító hanyagság helyhiánnyal semmiképp nem magyarázható. Valamilyen kifürkészhetetlen okból a legfontosabbat, mármint, hogy miképp is tapsoljunk, képtelenek voltak beleírni a programba, mintha – az akárhogy is nézzük – vidéki városkánkat érintő égbekiáltó sérelem, arcpirító szégyen, becsületen esett folt lenne, ha a francia és olasz szavak tövises indái között felbukkanna egy ilyen egyszerű, hasznos útmutató is.
A famentes papírra nyomtatott programból azonban megtudhatjuk, hogy íme, a városunkban most első ízben hangversenyező személyében érdemes és hírneves, felkért és kitüntetett, felvételek készítésében és koncertadásban élenjáró professzort és díjnyertes művészt látunk vendégül, egyszóval: a mesterek mesterét. Az igazság kedvéért el kell ismerni, hogy a teremben helyet foglalók közül nem sokan hallották a nevét, ám azért mégis hinnünk kell: ha már odaírták, hogy mester és hogy kitüntetett, tán csak nem hazudnak a képünkbe, valóban a kikezdhetetlen Mester látogatott el hozzánk, ráadásul még lengyel is, aki a világhír sugaraitól bearanyozva látogat vissza a honi küszöbre.
A családneve nem kimondottan jellegzetes, és ez lehet az oka annak, hogy nem tűnik ismerősnek. Afféle minden karaktert nélkülöző név: nem olyan rövid, hogy hamar a fülbe másszon, de nem is elég szembetűnően hosszú, ráadásul még a nyelvünk is beletörik – durván reszeli a szájpadlást és kellemetlenül csikorgós. Ilyen esetekben inkább egy találó álnevet kellene választani, hozzácsapni a négy keresztnév kezdőbetűit, esetleg kitalálni valami külföldies átírást, vagy akár olyat, amelynek sikamlós felhangjai vannak ugyan, mégis maradandó és kifejező erővel bír. Ezen kívül nem ártana az sem, ha kitalálnának valami világbajnokságot ebben a zongorázásban, és akkor, ha Mesterünk hetente győzné le a német pancsereket (a második félidőben a német nem találta el tisztán a nyitóakkordot, és a kisiskolás botlástól elborzadó bírók kegyetlenül lepontozták), ha a mi szerény és nem különösebben penge Mesterünk heti rendszerességgel szerezne dicsőséget Lengyelországnak, akkor mindenki ismerné azt a recsegős nevét, és az összes járási székhelyen felépülő hangversenytermek dugig telnének vidám, többgenerációs tömeggel, akik szponzorlogóval ellátott sapkát (a Mefisztó-keringőt a szünet után hallhatjuk), nemzeti színű sálakat és hősünk tejbetök vigyorú vonásait megörökítő pólókat viselnének.
Így viszont legfeljebb ha félház van, és az összegyűltek legalább háromnegyede nem tudja, mikor kell tapsolni, mert erről valakik konokul nem hajlandók írni, pedig talán elég fontos lenne – ám ők csak akkor törik majd meg a hallgatást, amikor már eljutunk a kellemetlen malőrig és a rossz szájízig; akkor már hogyne, hirtelen felbuzdul bennük az érdeklődés a vállalkozás formai oldala iránt: lesz panasz és sirám, lesz keserv, szatíra, metsző irónia, kezdetét veszi a kulturális elit megkésett mozgósítása, persze, hogy poszt faktum, amikor már megtörtént a botrány –, de ezt megelőzően ki van zárva, arra már nem szánják rá magukat, mintha csak nem állna módjukban valami jelet hagyni, valami csillagot odabiggyeszteni, nem beszélve az egyértelmű utasításokkal kivilágított elektromos jelzőtáblákról – lehet, nem túl elegáns megoldás, viszont milyen hasznos –, a művész tán csak nem sértődne meg egy jól időzített tetszésnyilvánítás miatt, egyébként meg hagyjuk az elektronikát, elég lenne nyíltan beleírni a műsorfüzetbe: „most tapsoljon”, „most ne tapsoljon”.
Ideje felhagyni az elmélkedéssel, hisz íme, színpadra lép a büszke és egyenes tartású Mester, és ilyenkor tapsolni illik. Ez ilyenkor még magától értetődő, később nehezebb lesz, most viszont még minden világos, a művészt egyöntetű tapsvihar köszönti – kicsit túlzó ez a közhelyes kifejezés, túlságosan is erőteljes ahhoz képest, ami a teremben zajlik: nem csapkodnak villámok, nincs mennydörgés vagy orkán, inkább csak a tetszésnyilvánítás nyugodt, visszafogott gesztusát tapasztaljuk –, talán inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy a művészt egyöntetű tapspermet fogadja, ő pedig büszkén és délcegen halad benne, tekintetével végigsöpör a félig üres termen, vagy a félig telin, olyasféle dilemma ez, mint az újságbeli pszichológiai játék a pohárral, ez esetben viszont biztosak lehetünk benne, hogy a zongorista pillantását az üres, nem pedig az elfoglalt székek vonzzák – jó lenne tudni, mit gondol, lehet, hogy nem számít neki, mit is tehetne, mégis, egy csöppnyi csalódottság látszik a pillantásában, bemelegített ujjain, a kendőcskén, melyet a zongorára helyez, abban, ahogy néhányszor elhelyezkedik a forgószéken, a nyálát nyeli, kiüríti a provincionális keserűség kelyhét.
Miután eleget gyönyörködtünk a művész eltökéltségében, visszatérhetünk olvasmányunkhoz, és megismerkedhetünk az est programjával, és aki csak kicsit is ért hozzá, annak el kell ismernie, hogy ez ma különösen izgalmas, egyszerű, mégis válogatott, csupa ismert és közkedvelt mű, csodás választék – a program természetesen elárulja a művész szándékát: ütköztetni a romantikus zongoraművészetet a követőkkel, bemutatni a tizenkilencedik század végén bekövetkező forradalmat, kidomborítani a különbségeket, ám egyúttal rámutatni a kiváló elődök erőteljes hatására; ezen kívül pedig a művész azt sem rejti véka alá, hogy egyszerűen a kedvenc műveit szeretné előadni – a felvételeit tartamazó lemez beszerezhető a foyer-ban (értsd a hangversenyteremmé átalakított mozi ruhatárában), a választék részben fedi egymást – egyébként pedig az est műsorának teljes interpretációs gazdagságát legfeljebb maroknyian értékelik, a túlnyomó többségnek szokás szerint fogalma sincs, örülnie kell-e, vagy aggódnia Liszt vagy Debussy miatt, és csakis azt értékelik valamennyien, hogy az estet Chopin nyitja: végül is akár tetszik a franciáknak, akár nem, ő a mi szerzőnk, egyszerűen a Mi Mesterünk, még akkor is, ha nem viseljük drukker sapkán vagy sálon.
És íme, felcsendülnek a b-moll noktürn kezdőhangjai, melyek ellágyítanak, de egyúttal nyugtalanságot is keltenek, mivel a programból kiderül, hogy a művész kettőt játszik le a kilencedik opus három noktürnjéből: az elsőt és a harmadikat – a második ezek szerint Chopin-nek nem jött össze, te pedig, vidéki hallgató, most légy okos, és döntsd el, hogy már az első noktürn után kell-e tapsolnod, vagy esetleg, ha mindkettő véget ér; úgy tűnik, mindkettő után van ok a tapsolásra, de talán célja volt annak, hogy egybekapcsolták őket, másrészt viszont, ha lehet kettőt előadni a háromból, akkor talán tapsolni is szabad köztük; senkinek nincs kedve elsőnek elkezdeni, vannak olyanok, akik már megtapasztalták a műértők szemrehányó pillantásait, amikor betapsoltak egy szimfónia tételei közé, így hát most szívesebben ücsörögnek csendben, mindeközben a művész gond nélkül lejátszotta a H-dúr noktürnt is, és ekkor valaki bátortalanul összeütötte a tenyerét, erre mindnyájan rábámultak, nem volt abban semmi elítélő, inkább csak hogy biztosak legyenek benne, hogy máris itt az idő – és persze, hogy ideje volt, de mire a nézők csatlakozhattak volna, a kezdeményező elszégyellte magát és elcsendesedett, a zongorista belefogott az újabb darabba – a program szerint továbbra is Chopin volt, ezúttal az op. 28-as prelúdiumai.
Lázas számolgatás vette kezdetét, mert nem kevesebb, mint hét prelúdiumnak kell lennie, sorrendben: C-dúr, G-dúr, fisz-moll, cisz-moll, Desz-dúr, Asz-dúr és a d-moll, más szóval borzalmas keveredés, és mivel e prelúdiumok közül némelyik szégyenletesen kurta, mások meg lényegesen terjedelmesebbek, mindenki elég gyorsan elszámolja magát, és nem tudni, hogy most mindjárt tapsoljunk, vagy várjunk ki még egyet, most viszont már tényleg muszáj lesz tapsolni, mert a művész még azt hiszi, hogy nem tetszett, pedig dehogy, mindez csupán a szervezők gondatlansága miatt alakult így, nem lenne semmi problémánk, ha valahogy odaírták volna, így viszont megint csak nem tudni, összekeveredtek a számok, Chopin-nél a dúr is moll-nak hangzik, ez már kibogozhatatlan, pár perc múlva fogalmunk sincs, melyik prelúdiumnál tartunk, nem stimmel semmi, aztán meg újra csak nem akar senki elsőnek tapsolni, el van szúrva az egész, hangversenyre jön az ember és csak stresszel, ahelyett, hogy lazítana és nemesedne, nagyon rossz érzés nem tapsolni, pedig szeretnénk, de az adott pillanatban egyszerűen megvalósíthatatlanná válik, általános paranoia, mindenki a másikat lesi, de senki nem vállalja a felelősséget, inkább mindnyájan áltatják magukat és sunyítanak, hogy még nem most, hogy még egy prelúdium, így hát senki nem tapsol, annak ellenére, hogy a maestro hangsúlyos szünetet tart, sőt még a kezét is beletörli az előkészített kendőcskébe, biztosan lesz még egy prelúdium, aztán meg: tán csak nem tapsolunk meg egy kéztörlést.
Az első pillanatban azt gondolnánk, a maestro hamisan játszik – talán most áll bosszút rajtunk, de kis idő múlva nyilvánvalóvá válik, hogy megkezdtük utazásunkat Debussy első füzetének prelúdiumaiban – legalább is ezt állítja a műsor, amely arról is értesít, hogy az első füzet tizenkét tételből áll, melyekből ötöt fogunk hallani, holott a zeneszerző kifejezetten azt szerette volna, hogy egy alkalommal legfeljebb négy kerüljön bemutatásra – jó lenne tudni, voltak-e a tapsolási rendszert érintő elvárásai –, elsőnek tehát a Delphi táncosnők, akik pár pillanat múlva rendszertelenül áttáncolnak a Vitorlákba (ez nem egy strandfotó – közli velünk készségesen Debussy), melyek aztán foszladozottan úsznak el a Megszakított szerenádig, még ha akarna is tapsolni valaki, éppenséggel nincs mikor, várni kell az ötödik prelúdium végéig, miközben a szerenádot megszakítja Az elsüllyedt katedrális, majd rögtön utána két percnyi jazz jön, hiszen a színre beáradnak a Minsztrelek – valahogy ködbe borulnak a hamis hangok is, most tényleg el kéne kezdeni tapsolni, bár biztosak semmiképp nem vagyunk benne, hiszen ha Chopin nem kapott tapsot, akkor talán nem kellene ilyen részrehajlónak lenni, még a végén kiderülne, hogy Chopin a rosszabb... Így vagy úgy, megint csak csend van, a zongorista furcsállón méregeti a nézősereget, mely szemlesütve, hihetetlen összpontosítással olvassa a programot: lám, ki gondolta volna, hogy Debussy nem csupán Claudius, de Akhilleusz is volt, jó lenne tudni, volt-e saját Hektora.
Megpróbálhatunk magyarázkodni, hogy nincs bennünk rossz szándék, hogy egyszerűen nem lehet tudni, de mindenki beismeri: mégis csak arcpirító szégyen, hogy az egész műsor egyetlen taps nélkül megy végig, újra csak nyilvánvalóvá válik, ki a második ligás, kinek ragadt szalma a vidéki klumpájára, valakinek eszébe ötlik egy helyi képviselő javaslata arról, hogy a tizenöt éve épült hangversenyterem helyére magtárat létesítsenek, így van: egy hombárt, megint másvalaki megállapítja, milyen jól kifejezi a város intellektuális légkörét ez az újabb szégyen: idejött a mester, a csorda meg nem tapsolt, ezeknek a bugrisoknak tényleg górét kéne építeni, különösen, mivel elfogynak a tapsolási alkalmak – Ravel két aprósága (tapsolatlanul), és visszatérünk a romantikusokhoz illetve posztromantikusokhoz, meghallgatjuk Liszt cisz-moll Magyar rapszódiáját, ez már tényleg az utolsó esély, és a nézősereg tisztában van vele, tapinthatóan feszült, dögfáradt, hiszen rémálomba illő gyötrelem ez az egész koncert; szégyen marja, szalma szorult a csizmájába, kínlódása annál nagyobb, minél jobban játszik a mester, pedig most ördögien remekül és hihetetlenül fürgén játszik, csak úgy árad belőle a Tokaji, az embernek egyszerre élni támad kedve, no meg szégyenkezni a nemtapsolás miatt, az elsunnyogott Chopin, Debussy és Ravel miatt; pattanásig nő a feszültég, lazítani kéne, megkönnyebbülni, a művész nem segít, egyre jobban belehúz, egyre gyorsabban robog át a következő futamokon: tetszettek volna minden tétel után tapsolni, nem az opuszokat méricskélni; az olaszok bezzeg beletapsolnak az ária közepébe, és még bele is rikkantgatnak, mit érdekli őket, így hát közülünk is mindenki fogadkozik, hogy a legközelebb nem veri át őket senki, és akkor tapsolnak, amikor csak alkalmuk adódik, mit nekik opuszok, sorszámok, tonációk, és műértés, ennél a megaláztatásnál, begyöpösödöttségnél, a levezetést nem találó erőnél, ennél a bizonytalanságnál csak jobb lehet; de nem vagyok-e egyedül, aki mindezt érzem, nem szabadulhatok a félelemtől, hogy nem lesz taps, hogy senki nem csinál semmit, nem kel fel senki, talán csak én, csak én csinálok hülyét magamból; belehalunk a szégyenbe és a kétségbeesésbe, talán sosem ér véget ez az átkozott rapszódia, talán addig feszít, míg a nyomás szétrobbantja a verőereket, míg a dobhártyák szét nem pukkannak, míg mindenki eszét nem veszti, de íme, a zongorista utolsót csap a billentyűkre, aprót szökken a székén, és ekkor felpattanhatunk és azt ordíthatjuk, bravó, bravó, a kutyafáját; nem egyedül, de az egész terem, izzadtan, kimerülten és boldogan: általános extázis, örömmámor, fergeteges taps, négy ráadás.
Fordította: Vera Wołosz
A szöveg eredetileg a Zeszyty Literackie 122. számában jelent meg (2013 nyár, 34-38).
Fotó: www.zeszytyliterackie.pl
