Első csatlakozó fejezet
A kilencvenes évek legvége volt, elült már a por, amit a negyedik gárda tankjai vertek fel, hazahozván a haza jó s rossz katonafiait, már alig lehetett hallani azoknak a téves nemzetiségű mosógépeknek, frizsidereknek, tévéknek és hi-fi tornyoknak a zümmögését, amelyek még hónapokig érkeztek a srácok után a teherautók s a traktorok megrakott pótkocsijain, nekem pedig mindezzel tele volt a tököm. Pontosan feleannyi idős voltam, mint most, és hát valahogy nehezen integrálódtam. A haverok a gimiből meg az utcából három dologra gerjedtek: a Hajdukra, Horvátországra meg az Oasisra. A mechanizmus nem túl komplikált. A Hajdukra nálunk, mióta világ a világ, több-kevésbé mindenki rá volt cuppanva, régebben ennek még értelme is volt. Ugyanis mielőtt harmadosztályú vidéki fociklubbá vált volna, a szurkolói pedig borotvált fejű fasiszta bandává vedlettek volna, ez a futballcsapat képes volt tűzbe hozni az európai kupákat: 1944-ben, mint a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg élsportolói, Splitben legyőzték a felülmúlhatatlan brit válogatottat. Én kétballábas voltam, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a besoroljak a hátvédek közé, kijárjak a stadionokra vagy akárcsak a kisujjamat is mozdítsam a fociért.
Horvátországra is irtóra rágerjedtek akkoriban az emberek, még sokkal hevesebben, mint most. Az az igazság, hogy rosszul éltünk, egy fölturbózott katolikus-nacionalista autokráciában, de, hej hó, végre volt saját államunk! Én föl nem foghattam, máig sem értem, miféle értéke lehet önmagában egy államnak, így aztán ezzel is tele lett a tököm. Persze meglehet, ez azért van, mert én egy szlovén jugótiszt meg egy hazai postáskisasszony fia vagyok, akit sohasem tartottak keresztvíz alá, az apja a háború elején lelépett a saját köztársaságába, az anyja meg itthon maradt, az ilyen fajzatok pedig, mint tudjuk, mindig ellenség voltak, mi több, a nemzeti ügy hóhérai. Ha belegondolok, azt kell mondjam, még jól is jártam.
Mindennek megvan a maga gazdasági és politikai háttere, ócska eszmék és kompromittált emberek számlájára írható – de az Oasis? Bazmeg, ezt sosem fogom megérteni. A kronológia azonban világos: néhány évvel korábban elért hozzánk is az MTV szignálja (a műholdvevők robbantották szét a Szovjetuniót, így a szólásmondás) és vele a spektákulumok hiperinflációja, mely átszőtte mindennapjainkat, és végre pop-kulturális formában is megnyilatkozott. Nos, egy hasonlóképp generált nagy történet keretei közt, vagy talán inkább a velejében –, mely narratíva akkoriban egyeduralomra tett szert azzal, hogy „a horvát nemzeti identitásról”, a „horvátság” reintegrációjáról és a nemzeti egység megteremtéséről szólt, és az „évszázadok óta vágyott nemzeti önrendelkezés” egyik kurvára zavaros, de annál szaporább hajtása volt –, esik meg velem az első nagy integrációs tapasztalatom.
Olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap történt volna. A terepszínű katonanadrág zsebén Cripple Bastards kitűzőt hordtam, a trikómon pedig a „Mirjana csak a balhét meg a punkot szereti” fölirat díszelgett. A főparancsnok épp elbődült. A saját retusált arcukba és a hasonlóképp photoshopolt nemzetükbe szerelmes politikusok portréival és jelszavaival borított falak várják a választásokat. Vannak kerületek, ahol nem lehet csak úgy lődörögni – előbb vagy utóbb belebotlasz egy csapat bőrfejűbe meg szurkolóba, akik rövid úton a nemzeti zászló színeire festik a bőrödet. Ezért mi is bandában járunk, míg ketten nem maradunk. És akkor mi ketten, a nagyszerű tandem, észrevettük a falon a horvát címert, és akkor mivel (non-stop) tele volt a tökünk ezekkel a címerekkel, nekimentünk kézzel-lábbal, hogy leszedjük arról a falról azt a címert, és ez a művelet sokáig elhúzódott, de nem járt sikerrel, mivel súlyos volt és jól föl volt erősítve a címer, és akkor egyszeriben sötétségbe borult a világ.
És megpillantottam a kék égen az összes csillagot, többnyire sárgák voltak, de valahogy furán, szerte-széjjel szóródva, és egy pillanat alatt integrálódtam a talajjal. A háromajtós szekrény, mely a gallérunknál fogva ütötte velünk az aszfaltot, nyitotta meg első csatlakozó fejezetemet; a címer, mint kiderült, a Petrinjska utcai rendőrőrs bejáratánál állt, és azon az éjszakán zárt ajtók mögött megtanultam mindent, amit az eladdig óvatosan rejtegetett önrendelkezésemről tudnom kellett. Márpedig a nemzeti integráció, mint tudjuk, sine qua non: az első lépés Európa felé.
Második csatlakozó fejezet
Ha az első, proto-európai integrációm a kereszténység ezeréves bástyájának rothadt szívében
zajlott le, a második, noha szándéka szerint sokkal európaibb volt, az ezzel szöges ellentétben álló sarokpontban esett meg, Európa földrajzi és politikai peremén, a kirekesztett Sztambulban a Boszporuszon. Friss egyetemi hallgatóként érkeztem oda Szilveszter napján a csajommal meg a haverokkal, miután harmincöt óráig döcögtünk a diákegyesület autóbuszával. Isztambul télen elragadó; Isztambul reggel, Isztambul este, sörbet-, hal- és füstszagún, a fények sűrű gobelinjét szőve, mely, akár egy óriási delta, beleömlik Ázsia fejünkbe vert sötétségébe; a város, melynek testei minden pillanatban megannyi gramm lelket eresztenek ki a levegőbe, a tengerbe pedig megannyi tonna szart. Ilyen Isztambul: csupasz, vad fantazma, Taksim tér újév éjjelén.
A fényes diszkó-csörgőkígyó elkanyarog a mellékutcákba, a hangszórók recsegve harsognak, öten vagyunk és összetartunk. A lányok egyszeriben sikoltozni kezdenek, elviselhetetlen a tömeg nyomása, tovább hömpölyget bennünket, és már nem látjuk a sikoltozás forrását; ahol az imént még a fejeik virítottak, most férfiak láthatók, másodpercről másodpercre növekvő halomban. Visszatolakszunk a tömegben a hangok felé – az egyik lány már a földön van, a másikat vagy tizenöt manus húzkodja. Szétlökdössük az embereket, cibálunk és ütünk, ha kell, míg végül sikerül kiszabadítani a lányokat, és elvonszolni egy mellékutcába. Alaposan össze vannak taperolva, meg rettentő dühösek, enyhe sokk érte őket, ámde az éjszaka folytatódik, zúgva zúg és átfolyik a reggelbe, bugyborékol a részeg állomásokon és jótékonyan törli az emlékezetet, eltávolítja az óesztendő árnyoldalát.
Másnap este visszatérünk a hostelbe, ahol épp valami filmet forgatnak. A hostel előtt öt-hat tévéskocsi áll, reflektorfények kaszabolnak és kábelek tekeregnek. Mint kiderül, valóságshow-t forgatnak éppen, az európai csillagok pedig mi vagyunk. Az incidenst, melyet mi majdnem feledtünk, elejétől végig fölvették a tévékamerák – az újságírók megtaláltak bennünket, és a recepció fedezékében várnak ránk. Adtunk interjút az esti híradónak, néhány hírműsornak, a méhészeti és vadászati műsoroknak is, és minden fontosabb napilapnak; másnap nem tudtunk megtenni száz métert az utcán úgy, hogy valaki ne állított volna le és bocsánatot ne kért volna tőlünk a török nép nevében, mindenért a kurdokat kárhoztatva, s a kezünkbe ne nyomjon néhány meleg perecet, meg hasonlók. A pofám – mely premier plánban úgy festett, mint akit egész tisztességesen elagyabugyáltak – a véletlenek összjátéka folytán a legnagyobb példányszámú napilapok címoldalán találta magát.
Helló, ki itt a bolond? -- szögeztem a kérdést egy idősecske riporternek, aki tapasztalt rókának látszott a halászmellényében. Kinek az érdekében áll kiagyalni egy ilyen történetet, s minket ebbe a csapdába csalni? Ki instrumentalizálja ezt az ügyet, és miért? Egy ország, melynek ennyi súlyos, mindenekelőtt belpolitikai problémája van, jobban tenné, ha más, égető kérdésekkel foglalkozna, nem pedig…
A halászforma fazon tetőtől talpig végigmért, rágyújtott egy cigarettára és hótt hűvösen, mintha álló nap égből pottyant pontyok kapnának a horgára, ennyit mondott: az integráció. Az uniós csatlakozás. A nagy proeurópai kampány tombolásának idején Törökországban kihasználták az alkalmat, hogy megeresszenek egy üzenetet, mely szerint nem lenne szabad, hogy az európai országokból jött fiatalok Isztambul közepén így járjanak, s ha mégis megesik ilyesmi, egyhangúan el fogják ítélni. Az ördög sem érdeklődne utánatok, ha nem az Európai Unióból jöttetek volna, folytatja a halász, és kifújja a füstöt. És nekem egyszerűen nincs szívem kiábrándítani, elrontani a történetét és kimondani: jú nou, ájm from de Balkánsz…
Hát így esett, hogy akaratom ellenére másodszor is fölrántottak a galléromnál fogva a csillagokig.
Fordította: Radics Viktória
A teljes szöveg a Magyar Lettre Internationale legújabb, téli számában olvasható.
Fotó: www.doznajemo.com
