A könyv valósága az olvasó.
Jelentéktelen mondat, első hallásra. Egészen jelentéktelen körülmények között hangzott el, mintegy mellékesen, egy cigányborda maradékát tartalmazó papírtálca fölött álldogálva, amit valaki ott hagyott az udvar közepén álló asztalon. Ludwig barátom félretolta a tálcát, hogy legyen hová könyökölnünk, és egy pohár borral a kezében azt mondta:
– A könyv valósága az olvasó.
Helyeseltem, szintén csak úgy vaktában, gondolkodás nélkül. A kis szlovén faluban irodalmi ünnepet ültek és körülöttünk mindenhol, a házak között megbúvó területeken eszegető és iszogató alakok ődölögtek az alkonyati homályban, mintegy az „éhes, mint az író” szlovák mondás megerősítéseként. Az, hogy a szlovák író nemcsak éhes, hanem sokkal inkább és gyakrabban szomjas is, tán annyira nyilvánvaló, hogy kár szólásmondásként emlegetni.
Ámde Ludwig nem beszélt a csapadékos, beszéddel és sült hús illatával átitatott levegőbe. Nem ismerek senkit, akinek több joga lenne, hogy kimondja ezt a mondatot, mint neki. Nem először ünnepeltünk így itt, tudtam, hogy szenvedélyesen szereti az irodalmat, csak úgy, megbízás, tisztség és titulus nélkül, úgymond bele a világba. Csak azért, mert szépnek tartja. Tudomásom szerint nem volt költő, prózaíró, sem kritikus, vagy legalábbis nyilvánosan nem. Ténfergett, jelentéktelenül, az események margóján, csöndesen mosta a partjaikat. Mégis, ebben a levesben ő volt a rántás, nélküle híg és ízetlen lett volna. Vékony testalkat, göndör szőke haj, és másnapra vagy harmadnapra szőke borosta az arcán, hanyagul felöltözve, farmerban, ingben és mellénykében, kicsi, az évek során simára csiszolt bőr aktatáskával a kezében. Soha nem néztem bele, de el tudom képzelni, mi volt benne. Minden, amire szüksége volt az élethez. Könyvek.
Ludwig nem tartotta magát a hivatalos programhoz, megvolt a sajátja. Előreláthatatlan amplitúdó szerint tűnt el és került elő, de ha hosszabb időre tűnt el, már keresték. Hiányolták. Egy író számára, azt hiszem, nem létezik nagyobb átok, mint ha egy csomó kolléga közé kerül. Mindannyian írnak! Mekkora kupac könyv! És bár vannak, akiket névről ismer, de senkitől nem olvasott semmit, ami azt jelenti, hogy ők sem olvastak tőle semmit. Ki miatt robotolnak tulajdonképpen, ki miatt teszik ki magukat az alkotás gyötrelmeinek? És ekkor megjelenik a színen, a mélységes mélabú megtörője, Ludwig, az élő bizonyítéka annak, hogy még léteznek emberek, akik tiszta, önzetlen szeretettel szeretik az irodalmat, annyira, hogy olvassák is. (Nem hiába szokták mondani, hogy a szeretet hegyeket mozgat meg.) Komikus alak, persze, mást nem is várhatunk, de a mosoly, amellyel róla beszéltek, mindig jóindulatú volt. Ludwig volt ezeknek az irodalmi ünnepeknek a kabalafigurája. Az írók maguk nevelgették. Nem, ez így nem pontos, ahhoz túlságosan is vadhajtás volt, vadvirág, de tisztában voltak vele, hogy veszélyeztetett fajhoz tartozik, úgyhogy védték őt, akár a szemük világát. Ki más töltötte volna az éjszakát egy szlovén költő sírján a közeli faluban? Az őszi éjszaka – nem túl hűvös, de esős, és amikor Ludwig, minden bizonnyal egy hosszú gyaloglást követően, hirtelen előtűnt a Szüksége van-e az írónak a világra, amelynek nincs szüksége az íróra? kínos témában tartott délutáni beszélgetés kulisszái mögött – nyomott hagyott rajta. Illetve az öltözékén, azon az egyen, amije volt neki. Ő pedig csöndben fénylett valamiféle belső tartalommal telve, mintha – a technika mai nyelvén szólva – azon a síron újratöltötte volna az elemeit. Részeg volt, hát persze, ki ne lett volna részeg a szeretett halottal való egész éjszakás közösülés után, de nem az alkoholtól, hanem a szerelemtől részegedett meg. Ismerve Ludwigot, nem tenném tűzbe a kezem, hogy a huszonkét éves szerző sírján nem szavalta-e el a Haláleksztázis című versét. Egy másik alkalommal reggel talált rá – a nélkülözhetetlen aktatáskájával együtt – valaki a meredek lejtőn a fák közé esve, mélyen lent, alig látható helyen a levelek között, és rögtön akadt elég írói kéz, hogy kihozza őt a fényre. Jól tudták, hogy az irodalom szeretete kimerítő, sőt megsemmisítő betegség.
Nem kételkedem, hogy Ludwig ismerte az összes irodalmi korifeust és bekötött szemmel sétálgatott a műveikben, mint a saját lakásában, de érdeklődésének előterében az ismeretlen, kitaszított, saját nyelvi gettójukba zárt irodalmak álltak. Azonban nem az „engedjétek hozzám jönni a gyerekeket” kegyes királyi gesztussal fordult az irányukba, az ő hozzáállása inkább kérelmező volt: „Engedjétek, hogy a gyerekekhez menjek.” Vagy még pontosabban, „engedjétek, hogy hozzátok menjek, gyerekek.” Megvolt benne a felfedező szenvedély, hajlandó volt nagy kupac sóderben turkálni, hogy kibányássza belőle az ékszert; talán ezért is lett egy kis osztrák kiadó tanácsadója vagy szerkesztője, amely a szomszédos kis nemzetek műveit adta ki. Először egy bizonyos vidéki, ám legkevésbé sem regionális szlovák író házában találkoztam Ludwiggal, és bevallom, csodálkozva figyeltem őt. Kezdetben udvariasan a háttérben ténfergett, mint egy kiskutya, akit a bőbeszédű fordítónő sétáltatni vitt, de mikor később a leültünk a kertben egy korsó helyi bor mellé, a szerelme gejzírként buggyant ki belőle. Nem tudott szlovákul, nem állíthatjuk, hogy az idézett verssorokat szó szerint értette volna, ám szemmel látható volt, hogy érzi őket. Érzi a ritmusukat, melódiájukat, a hatásukat, a többit meg a szerelem megsúgta neki. Rögtön ott helyben, a tulajdonosa által emberi keresztnévvel illetett diófa árnyékában megszerettem őt. Rokonlélek ő, az irodalom hajléktalanja – nem azért, mintha nem lenne otthona, hanem azért, mert olyan sok van neki, és mégis egyetlen újért bármikor képes feladni az eddigi kilencvenkilencet.
A következő évek során nem egyszer a legkülönfélébb helyeken, ahol házaló kereskedőként próbáltunk vevőt találni a szlovák irodalomra, a nézőtér hátsó soraiban pillantottam meg Ludwig egyre magasabb homlokának csillogását. Előfordult, hogy a jelenlétével akár meg is kétszerezte a résztvevők számát, és ha a szükség úgy hozta, jól célzott kérdéseivel próbálta megemelni az áru értékét, bár általában hiába. De mindig a szlovén irodalmi ünnep termékeny talaján beszélgettük a legjobbakat. Nem Ludwig mondatainak a száma, csak a súlyuk volt nagy.
– A könyv valósága az olvasó.
Az az egy pohár bor ebben a pillanatban inkább védőpajzsként, mint a mámor forrásaként szolgált, mert az égető szerelem és a tüzes alkohol időközben felégette a belső szerveit, de hát a szerelemről képtelen volt lemondani. Az évek során belenőtt az elegáns zakójába is, vagy csak ily módon járt a szervezők kedvében, akik hivatalos feladatokkal kezdték megbízni az arra érdemes veteránt. Ám emberi lényege, az a csöndes belső tűz semmit sem változott.
– A könyv valósága az olvasó.
Az első pillanatban meggondolatlanul bólintottam erre a banálisnak tűnő kijelentésre. A fejünk fölött a komor égbolton ciripeltek a csillagok és az udvarban terjengő prózai szagok közé a közeli tenger sós illatát hozta a szellő. Az örökkévalóság fuvallata. Vagy a végtelenségé? A mondat ott ragadt a fejemben, és mikor már a szobámban egyedül rendezgettem a gondolataimat, hirtelen tudatosult bennem, hogy látszólag nyilvánvaló voltában is mennyire jelentős. Milyen fontos következményei vannak személyesen az én számomra is. A könyv kézzelfogható műalkotás, de amíg a polcon vagy a könyvesbolt kirakatában hever, minden szava, gondolata, története és szereplője csak virtuális. Az olvasó az, aki megvalósítja és valósággá változtatja, csak az ő fejében válnak valósággá a legfantasztikusabb kitalációk is. Az olvasó megragadhatatlan, de élő tudatában. Persze a könyvek sem egyformák. Valaki, talán Aldous Huxley azt mondta, hogy az élmény nem az, ami velünk történt, hanem az, amit kezdünk vele. A mai sikeres könyvekben a szerző egyetlen dolgot csinál, a kiadó segítségével igyekszik még melegében és a lehető legkedvezőbben eladni a vele történteket. Én azokra a könyvekre gondolok, amelyek valódi, megrágott és megemésztett élményekről szólnak. A múltban az ilyen valódi könyv első olvasója, első megvalósítója a szerkesztő volt. Ő vezette be először a könyvet a reális világ báljába, segített kiválasztani a legmegfelelőbb ruhát és frizurát, tanítgatta, hogyan kell viselkednie, hogy sikert arasson. A szerkesztő volt ez a személy, tehát például én is. Valamikor a múltban. Manapság... Kinek lenne szüksége szerkesztőre, aki csak felesleges tételt jelent az amúgy is veszteséges könyv költségvetésében? A lelkiismeretesebb kiadók legfeljebb a nyelvi korrektornak fizetnek egy lyukas garast. A királyságot egy ügyes piaci árusért, a fele királyságot és a hercegnőt a levakarhatatlan házalóért adják!
Laco Novomeský szlovák költő úgy hitte, hogy egyszer – szerinte feltehetőleg a kommunizmusban – mindenki fog verseket írni. A jóslata beteljesült, majdnem. Csakhogy negyven év sivatagi vándorlás után sem érkeztünk meg az ígéret földjére, és ma versek helyett mindenki sms-t ír. Verseket már nem is olvas senki. Arra a kínzó vagy talán kevély kérdésre, hogy az írónak szüksége van-e a világra, amelynek nincs szüksége az íróra, így hangzik a válasz: igen, szüksége van. Másik világ ugyanis nem létezik, akkor hát miről írjon?
Bevallom, én sem olvasok kortárs irodalmat. A házaló kereskedőnek nem kell ismernie az áruját, csak a kárára lenne. Minél kevesebbet tud róla, annál könnyebben és meggyőzőbben tudja dicsérni. Még jó, hogy itt van Ludwig, a könyv utolsó reménye, utolsó valósága.
Ludwig kivételes, bár ő ezt nem tudja és ilyesmi az eszébe sem jutna.
Thomas Bernhard kivételes volt és tudta ezt. Az a gondolat, hogy a könyvének valósága az olvasó, számára elviselhetetlen lett volna. Hitte, sőt nemcsak hitte, hanem meggyőződése volt, hogy minden egyes szava önmagában él, bármiféle külső segítség nélkül. Nem voltak kétségei afelől, hogy nem találna magának olvasót, nem foglalkozott velük. Az ő szövegeihez az olvasó nem tud sem hozzáadni, sem elvenni. Thomas szerint Ludwig axiómája éppen fordítva érvényes: az olvasó valósága a könyv. Vagy legalábbis az ő, azaz Bernhard könyve. Hogy is mondta Ernest Hemingway? „A dolgokból, amelyek megtörténtek, a dolgokból, amilyenek, és mindenből, amit tud, és mindenből, amit nem tudhat, kitalációval létrehoz valamit, ami nem ábrázolás, hanem egy egészen új dolog, igazabb, mint bármi igaz és élő dolog, és életet lehel belé, és ha elég jól csinálja, halhatatlansággal ajándékozza meg.” Erős, sőt valljuk be, erőfitogtató szavak, de ez nem meglepő egy irodalmi macsó esetében. Ámde, Ludwiggal együtt feltehetnénk a kérdést, ki veszi észre és nevezi meg a hallhatatlanságot? Ki emeli meg előtte a kalapját és ki hajt térdet? Thomas feltehetőleg nem adná a nevét Ernest mondatához, nem azért, mert nem ért vele egyet, hanem mert minek ilyen haszontalan kérdésekkel foglalkozni? A jó szöveg – mint például az övé, Bernhardé – egyszerűen igazabb, mint az igazság, valódibb, mint a valóság, mert tökéletesebb nála.
Persze az a Thomas Bernhard, aki ebben a könyvben szerepel, nem valódibb, mint az igazi Thomas Bernhard. Végeredményben az általam említett személyek közül senki sem valódibb, mint a valóság. Én nem vagyok művész, de ha mégis, Hemingwayhez vagy Bernhardhoz nem hasonlíthatom magam. Az ő könyveikkel kapcsolatban sem beszélhetek halhatatlanságról, legfeljebb annyit mondhatok, hogy tartósabbak, mint a valóság, mert a valóság állandóan változik, a jó szöveg pedig nem. Mi is az a valóság tulajdonképpen? És mi az igazság? A valóság és az igazság szanaszét hevernek körülöttünk és a művészekben csak az a merészség vagy pofátlanság a csodálatra méltó, amivel felemelnek egy-egy szilánkot és annak nevezik.
Azt mondtam volna, hogy Thomas Bernhard nem foglalkozott az olvasójával? Ez így nem egészen pontos megfogalmazás, mert ő még tovább ment és sajátos stratégiát választott, hogy eltántorítsa az olvasóját. Az átlagos, egyszerű olvasó nem érdekelte, őt csak az irodalmi arisztokraták érdekelték. Az olvasói felső tízezer, a beavatottak és az ínyencek. Ezért írt úgy, ahogy a víz ömlik a hordóból, egyöntetű erőteljes folyással, egyetlen bekezdés vagy lélegzetvétel nélkül elejétől a végéig. Aki nem bír talpon maradni a sodrásban, aki belefullad, annak pechje van. A párbeszédei is belevesznek a sodrásba, és ha netalán egy ellenálló olvasó plebejust mindez nem tántorított el, leleményesen újabb akadályt gördít az útjába, úgyhogy a mondat végül (az én rövidített verziómban) így néz ki: A világon több a boldogtalanság, mint a boldogság, mondta Franz, gondoltam, és ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy boldogtalan vagyok, mondta, gondoltam. Az a tolakodó „gondoltam” direkt van ott, egy vasgolyó az olvasó lábán, hiszen a szituációból egyértelműen következik, hogy Franz halott és már csak a mesélő gondolataiban beszélhet. Nincs más magyarázat, mint hogy Bernhard szándékosan irritálja az olvasóját, próbára teszi a tűrőképességét. A szövege szitáján átszitálja az olvasókat, míg végül csak egy vagy két aranyszem marad.
Meggyőződésem, hogy Bernhard nem foglalkozott a szerkesztővel sem – aki bár az első, de végeredményben csak egy olvasó. Még a tanácsadó szerepére sem méltatta. Megvolt a maga kiadója – érthető módon Németországban, az osztrák túl szűk volt a vállánál és a nyakánál is szorította –, de a bensőséges viszony ellenére még a kiadó tulajdonosának, Siegfried Unseldnek a meglátásai sem voltak irányadóak a számára, és a korrektorok javításai felbőszítették őt. Bernhard úgy gondolta, hogy Bernhardot csak Bernharddal lehet mérni, mert mindketten kivételesek. Igaza volt, a maga módján. A tökéletességre vágyott, de hát ki az, aki nem? Hacsak Lorin Maazel karmester, aki azt mondta, hogy nem a tökéletességet keresi a zenében, hanem a szenvedélyt. Nem mondom, hogy a tökéletesség ellenemre van, de én is a szenvedélyt részesítem előnyben, és nem csak a zenében. A tökéletességről alkotott elképzelések az idő múlásával változnak, a szenvedély változatlan. A szenvedély nem öregszik. Bár Bernhard a végletekig hajszolta a tökéletességet, ami maradandó a műveiben, az a szenvedély. Bernhard – legalábbis az én Bernhardom, az én játékbabám – talán azt hitte, hogy bachi tökéletességgel váltogatja, variálja a motívumokat. Néha a kiadója, Unseld is megerősítette ebben a hitében, amikor nyelvezetének „zenéjéről” beszélt.
Zene, miért ne – így játszik Jimmy Smith az orgonán, csöndes bugyogás, majd kiáltás. Thomas valójában egyre szítja, forrósítja a dühét, felfokozza, és a dühe magasabb tartományokban mozog, mint a hőmérő. Megfogalmaz egy gondolatot és utána, mintha attól félne, hogy az olvasó elsőre nem fogja megérteni, vagy nem tud majd vele betelni, fogja a kulcsfontosságú kifejezést és végtelenségig ismételgeti, csakhogy minden egyes alkalommal indulatosabban és indulatosabban. Ám még a legnagyobb dühöngés közepette sem üt mellé a billentyűzeten. Nagyon tömören és nem is szó szerint, de valahogy így: Az olyan emberek, mint Ikszék a vagyonukkal kérkednek, és mi, akik mindezzel nem rendelkezünk, hagyjuk, hogy lépre csaljanak. Hagyjuk, hogy a gazdagságuk befolyása alá kerüljünk, és hogy lépre csaljanak. Csak a külcsínt látjuk, csak felszínesen halljuk meg, hogy mit mondanak, és hagyjuk, hogy lépre csaljanak. Csodálatos, hatalmas boltívekkel díszített régi, nagy házról beszélnek, meg a sétákról a nagy kiterjedésű birtokokon, és mi hagyjuk, hogy elkápráztassanak és lépre csaljanak. Vidéki luxusvilágot tárnak elénk, és mi hagyjuk, hogy elkápráztassanak és lépre csaljanak. A jól felszerelt konyháikról, teli pincéikről és több tízezer kötetes könyvtáraikról beszélnek, és mi hagyjuk, hogy elkápráztassanak és lépre csaljanak. Megemlítik a halastavaikat, a malmaikat és a fűrésztelepeiket, ám az ágyukat nem, és mi hagyjuk, hogy teljesen elkápráztassanak, lépre és az ágyukba csaljanak.
És így tovább, a szitkozódás folytatódik. Nem hiába szokták mondani, hogy az ismétlés a tudás anyja; és ha nem is a tudás anyja, egész biztos, hogy Bernhard művészi módszerének az apja. Igaz, hogy a szerző időről időre hozzáteszi, hogy ő maga semmivel sem jobb, mint kritikájának célpontjai, de ez elhanyagolható függelék, ékesszólásának féregnyúlványa, alig hallható böffentés a tiráda végén. Bevallja, hogy nem egy erős ember és erős személyiség, épp ellenkezőleg, gyenge ember és a leggyengébb jellem, ezért ki van téve mindenki kénye-kedvének – ez azonban az ő szájából nem kifogásként, hanem egyenesen dicsekvésként hat. Könyörtelen és megvesztegethetetlen meglátásaival kérkedik, és észrevétlenül, egy levegővétellel rögtön kifordítja a saját szavait: már melyik gyenge jellem vallaná be, hogy gyenge jellem? Hisz ehhez nagy jellemszilárdságra van szükség, ez a kijelentés erős, kivételes embert követel meg. Ám, aki valóban meg van győződve róla, aki tudja, hogy ugyanolyan bűnök gyötrik, mint a többieket, a saját szemében lévő gerendával foglalkozik és nem a másik szemében lévő ölfával. Legalábbis, hogy megőrizze morális gerincének két-három csigolyáját, nem jelenti fel egy olyan bűnért, amelyet maga is elkövet. Hacsak persze nem egy kivételes emberről, egy művészről van szó. Mert nem az a fontos, hogy maga a művész mekkora gazember, az a fő, hogy a gaztettet leleplezi és elítéli a művében. Bernhard ezt gondolja, és igaza van, a maga módján. Amennyiben sikerül halhatatlansággal felruháznia a művét. Haha!
Fordította: Garajszki Margit
A könyv a Kalligram kiadó gondozásában jelent meg 2013-ban.
