Mi kötheti össze a két írót? Bruno Schulz 1892. július 12-én született Drohobicsban, zsidó családban, Jakub és a Kuhmerker családból származó Hendel-Henrietta fiaként. Apja, foglalkozása szerint könyvelő, Sądowa Wisznából vándorolt a városba, abban a reményben, hogy ott majd feleséget és állást talál. Danilo Kiš 1935. február 11-én, Szabadkán látta meg a napvilágot. Apja, magyar zsidó, az állami vasutak főellenőre, egy montenegrói szépséget, Milicát vette feleségül, aki a Dragićević házból való, és a családias Cetinjéből érkezett a városba, hogy meglátogassa a nővérét. Ezen meghökkentő analógiák mellett, melyekben a véletlen, vagy ha akarjuk a Gondviselés szerepe figyelhető meg, mindkét prózaíró önéletrajzában – akikről egyébként már gyermekkorukban kiderült, hogy a képzőművészetben is tehetségesek – , valami sokkal alapvetőbb rajzolódik ki: mondhatni, ahhoz a hatalmas „zsidó” családhoz tartoztak, akik évszázadokon át benépesítették az Osztrák-Magyar Monarchiát, az Adria partjaitól az ukrán sztyeppékig. Az első világháború után teljesen megváltoztak ezeknek a területeknek a határai és az állami hovatartozásuk, de a zsidók társadalmának titkos, a látszatnál jóval mélyebben rejlő, irodalom-őrizte kulturális kötelékei legalább részben túlélték a történelmi kataklizmákat.
*
Mindkét író kultúrák, etnikai csoportok, vallások, nyelvek, hagyományok határmezsgyéjén élt. A vallásilag indiferens Schulz ismerte a szent könyveket és a zsidó szokásokat, érdekelték a katolikus hagyományok. Gyermekkorától fogva érintkezett lengyelekkel, ukránokkal és osztrákokkal, tökéletes kétnyelvű volt, jól boldogult a lengyellel és a galíciai iskolában elsajátított némettel is. Kiš helyzete is hasonló, akit 1939-ben, miután a családja Újvidékre költözött, pravoszlávnak kereszteltek a Legszentebb Szűz Mária Mennybemeneteléről nevezett templomban; éppen akkor, amikor Magyarországon kihirdették a zsidótörvényeket. Valószínűleg ez a keresztség mentette meg az életét. Még akkor is, ha tizenöt vagy tizenhat éves korában, miután meghalt az édesanyja, megrendülve az asszony hosszú szenvedésétől, elvesztette a hitét. Így vall erről: „A két vallás mellé ekkor becsatlakozott egy harmadik, a katolikus, amelyet a magyar iskolában tanultam. A két hasonló, és mégis rengeteg szempontból különböző világ találkozása és a kettős hovatartozás tudata szinte sokkoltak, főleg a háború után. Egyfelől ott volt a szerb hősi énekek hagyománya, mellyel még anyám ismertetett meg, a kőkemény balkáni valósággal együtt; másfelől viszont a közép-európai irodalom, a dekadens és barokk magyar költészet. Az ellentétek és ütközések ezen keverékébe kapcsolódik bele zsidó létem, nem vallásos, hanem kutatói, valóban kulturális értelemben.”[1]. Az idézet a sokat sejtető Azért írok, hogy távoli világokat kössek össze címet viselő esszéből származik.
Így hát a zsidó kultúrkör világa Schulznál is és Kišnél is tökéletesen önálló. Schulznál, aki a lengyelt választotta alkotói nyelvéül, a zsidó-lengyel kapcsolatoknak semmiféle leírását sem találjuk, és Ukrajna is csak a szülőváros és az azt körülvevő természet leírásában jelenik meg. A szerb írónál a magyarok kizárólag a politikai és gazdasági dominanciát, illetve a destruktív fasiszta erőt személyesítik meg. A gyermekkor megrázó visszaemlékezéseiben úgy jelennek meg, mint zsandárok vagy katonák, akik visszafordíthatatlanul elveszik a biztonságot és tönkreteszik a családi otthon békéjét. A két író mindenestre más-más módon „köti össze a távoli világokat”. Határmentiségük valamiféle belső dologgá válik, intertextuális függőségek hálójának része lesz, amely egyrészt mélyül, másrészt szélesedik is. Ezt a hálót egyfelől a sokrétű vallási tradíció, másfelől az európai kultúrához és irodalomhoz való tartozás tartja fent. Schulz kozmoszában megfér egymás mellet a Tóra és a Kabbala, a gnózis és az Újszövetség, és mindezek jól megvannak Kafka, Mann és Rilke műveivel. Kiš viszont nem csak a szerb és a magyar irodalom hatásaival köti össze a zsidó, a pravoszláv és a katolikus vallást, hanem az avantgárd próza, és főleg Borges újításaival is.
*
Ezeknek a különféle függőségeknek és hatásoknak az összefonódása a kidolgozott műfajok, a történet és a szereplők megalkotása, illetve a stílus szintjén figyelhető meg. Főleg ott, ahol a triviális váratlanul összetalálkozik a szakrálissal. Időnként meghökkentő a két író rokonsága, ahogy szinte már az utánzás határát súrolják! A Kert, hamu következő részlete nem származhatna a Könyvek könyvéből?
„Életem könyve, az a könyv, mely a legmélyebb és a legmesszebbre ható nyomokat hagyta bennem, a könyv, melyből lidérceim és látomásaim agyrémeit előhívtam, nagy felfedezésem, mely feledésbe merítette apám hírhedt Menetrnedjét is, a könyv, amely fokozatosan, éveken át beívódott a vérembe és az agyamba, a pesti képes folyóiratok bűnös és homályos irományai, meg Az ezüst harang kapitánya, a Széplányok ketrecben, a Ló-Kuya-Ember és egyéb olvasmányaim mellé, a Kis iskolai biblia egy példánya volt, a Szent István Társulat kiadásában […] Ez a Biblia volt minden csoda, mítosz és legenda kvintesszenciája, a nagy tettek és borzalmak, lovak, hadak és kardok, trombiták, dobok és jajveszékelések tárháza.”[2]. Kišnél, akár csak Schulznál, az emlékezet lesz a fantázia megtestesítője, a fantázia pedig az emlékezet természetes formájává válik. Így aztán a fantazmagória jobban boldogul a konkrétumok evokatív erejével.
*
Danilo Kiš apját Auschwitzban ölték meg, pontosan egy évvel azután, hogy egy gestapós lelőtte Bruno Schulzot a drohobicsi utcán. A targikus, bár véletlen egybeesés jelentősége azonban egyáltalán nem véletlenszerű. Ugyanis nem csak az a fontos, hogy a szerb író szellemi patrónusának tartotta a Fahajas boltok szerzőjét, amit John Updike-kal való beszélgetésében hangot is adott, mikor azt mondta: „Schulz az istenem.”[3]. És nem is csak az, hogy apját helyezte regényei világának középpontjába, aki egyszerre volt az emlékezetből előkúszó, de ugyanakkor valós, és egyszersmind mitikus és mágikus alak. Az is ugyanilyen alapvető fontosságú, hogy a mindkét szerző családjában bekövetkezett tragikus eseményekben villámgyorsan és fájdalmasan rövid idő alatt visszatükröződött az erő és a gyengeség, a szárnyalás időszaka és az, amikor végképp eltűnt a föld színéről egy bizonyos fajta európai társadalom, és a kivételes, általa létrehozott civilizációs forma. Ez pont ugyanannyira érinti az emberi sorsokat, mint az őket körülvevő tárgyak eposzát. Ezért van Schulznál is és Kišnél is olyan erősen túlexponálva az enumeráció fontossága, a tárgyak – legyen szó akár a leghétköznapiabbakról – egyszerre kiábrándult és érzékeny számbavétele, amelyekre már a közelgő pusztulás árnyéka vetül.
*
Kutathatnánk további analógiák után. Például, hogy Kiš családi trilógiája, amely a Korai bánatból, a Kert, hamubólés a Fövenyórából áll, Schulz Fahajas boltjainak és a Szanatórium a homokórához megfelelői. Hogy a „második demiurgiáról” szólóelőadásoknak megfeleltethetők a Fövenyórában Edward Sam a világ gyors megsemmisülését jósoló patetikus tirádái. Annak, ahogy Józef udvarol Adelának, az a lovagiasság, amellyel Sam kezelte a kocsmároslányt több napig tartó részeges kiruccanásai során. Nagy valószínűséggel azt is felételezhetjük, hogy Schulz is aláírta volna Kiš alábbi vallomását: „Amikor azt mondom, hogy a közép-európai származású írók közös tulajdonsága azon formának az ismerete, amely lehetőséget biztosít, hogy értelmet adjunk az életünknek és a metafizikai kétértelműségnek, a formának, amely a választás lehetőségét és egy erős archimedesi pont megtalálásnak lehetőségét kínálja a minket körülvevő káoszban, a formáé, amely az ösztönök barbár széthullásának és irracionális önkényének ellentéte, attól tartok, lehet, hogy csak saját intellektuális és irodalmi mániáimat általánosítom így.”[4].
Ahogy Danuta Cirlić-Straszyńska írja, „Edward Sam, aki valaha a szabadkai Kefekészítő Gyár társtulajdonosa volt, Bruno Schulz apjához, Jakubhoz hasonlóan a kereskedők szentségének és a bibliai patriarchális zsidóság letűnt korának képviselője. Ő is, csakúgy, mint Jakub Schulz vereséget szenved „a szakma dilettánsaival” szemben, és csődbe megy. Ugyanolyan harcot folytat a provinciális nyárspolgárokkal és újgazdagokkal, a Krokodil utca pannon bolondjával.”. Sőt, „külsejükben, eszközeikben, és az Osztrák-Magyar Monarchia két szemközti határáról származó családjuk összetételében” is hasonlítanak.[5] De Schulz és Kiš álmatag fantazmagóriáján kívül egy sokkal alapvetőbb hasonlóság is felfedezhető. Mindkettejük apja ugyanahhoz a társadalmi réteghez tartozott, a zsidó származású polgári középosztályhoz, és ez döntött az írók Ferenc József irányába táplált szimpátiájáról.
*
Ez a valóság mindenekelőtt stabilitást jelentett. Az utolsó Habsburg monarchiája minden hibájával együtt biztosította, hogy a zsidók a legkisebb és Bécstől legtávolabb eső városkában is a viszonylagos biztonságérzet és a kozmopolitizmus ábrándjának örvendhettek. Akár csak a fővárosban, ők is kreálhattak fantasztikus teóriákat, kifejleszthettek őrült ötleteket, meggazdagodhattak és csődbe mehettek, sőt végzetes ideák kiötlésével is tölthették idejüket – senki sem zavarta őket ebben. Biztosan rengeteg nevetséges részlete, hibája és fogyatékossága volt ennek a világnak, de volt egy alapvető erénye – létezett. Az első világháború nem csak befedte porral, de az elkerülhetetlen véget is jelentette számára. Kiš családjának történetében a Pusztítás első hírnöke a – magyar fasiszták által elkövetett – újvidéki zsidó- és szerbmészárlás volt, 1942 januárjában. Szimbolikus rangra emelkedett a Kert, hamu azon jelenete, amelyben az író rokonai, akiket a gettóba küldenek, az egész, hosszú évek alatt felgyülemlett vagyont magukkal akarják vinni – megszámlálhatatlan mennyiségű dolgot, még a papagájt is a kalickájával. A feje tetejére állt világban a skizofrén bizonyul a legjózanabbnak, aki egy bőröndre korlátozza a csomagját.
*
A Korai bánatnak és a Kert, hamunak is megvan a maga lényegi kiindulópontja, csakúgy, mint a Fahajas boltoknak. A narrátor-főhős rekonstruálja, hogyan lépett be a felnőttek világába, leírja első félelmeit, erotikus ábrándjait. Az álmos, unalmas, némiképp provinciális jelenet azonnal mágikus hellyé változik, amint megérinti a képzelet. A valóságos keveredik az álommal és a fantázia szüleményeivel. Kiš számára, Schulztól eltérően, a halál megismerése a világ természetébe való legfontosabb beavatás. A tudatalatti félelem hamar megerősítést és alátámasztást nyer – és nem csak az emberi lét rendjében. Valami eltolódás-féle jön létre, mind a térben, mind az időben. Ez már nem a vad kapitalizmus inváziójával szembenálló Drohobics, hanem Újvidék, ahol egy idős német hölgy karamellát árul az utcán, az élénk Volksdeutsch legények éles ellentéteként . Ez szinte úgy hangzik, mint egy Schulz-idézet: „Mire visszaértünk a városba. már mindenütt meghirdették az őszi offenzívát.” – de egész másképp folytatódik: „Nagy sárga plakátok rendre és engedelmességre szólították a polgárokat, s repülőgépekről sárga és piros propaganda-röpiratokat szórtak, melyek a győztesek gőgös nyelvén szóltak a küszöbönálló megtorlásról”.[6]. A Fahajas boltok szerzőjének távoli prózájában a huszadik század történelmének hamuja lepi be az édenkertet.
*
Schulz és Kiš bizonyos fokig az Osztrák-Magyar Monarchia lelki gyermekei voltak, akik írói munkásságukkal rótták le hálájukat, melyet az állam mítosza iránt érzetek, ahol a különböző nemzetiségek, vallások és kultúrák élhettek békés egyetértésben. Ez egyébként a modern örököseivé is teszi, és olyan írók sorába állítja őket, mint Brock, Musil, Kafka vagy Hofmannsthal. Innen van azon minták és hagyományok felcserélhetősége, amelyek az emberi viselkedésformákban maradnak meg, és közvetve visszatükröződnek a tárgyakban. Innen származik az önmeghatározás ingatagsága, a hovatartozás problémájának dühe, a gyermekkor gazdagsága, amely átitatja, de ugyanakkor meg is töri az egyértelmű identitást. És innen a fenyegetettség érzet is, amely abból a már-már fizikai érzésből fakad, hogy nem állandó a világ rendje, és ennek a kultúrának és civilizációnak a végét jövendölik. Csakúgy, mint a „bécsi Apokalipszis” [7] íróinál, Schulznál és Kišnél is az idő a próza főszerepelője. Az idő mint a legapróbb dolgok létezésének módja.
Az említett eltolódás azt eredményezi, hogy Kiš pont annyira rokonítható Schulz-cal, mint tanítványaival és követőivel. A Fövenyóra szerzőjének írásaiban igen könnyen felfedezhetők a fantázia azon elemei, amelyeket Ewa Wiengadt kimutatott a galícíai mítoszt kultiváló lengyel íróknál. Különösen kiváltságos helyet foglal el a Könyvek Könyve-világ toposz. Schulznál ez a Könyvek könyvéről aki salabakterré válik című elbeszélés mesés felfogásában ölt testet. Stryjkowskinál, Buczkowskinál és Kuśniwicznél „hamisítványt kapunk az autentikus helyett”.[8]. Kiš mintha egy lépéssel előrébb járna. Nála nemcsak, hogy a Salabakter helyettesíti a Könyvek könyvét, hanem egy olyan salabekterről van szó, amely egy őrült kezéből került ki.
*
A Po-etika című interjúkötet autokommentárjában Danilo Kiš fontos kulcsot adott saját műveihez. Azt írja: „Amikor antropológiai regénynek neveztem a Fövenyórát, szótári értelmében használtam az antropológia szót: az emberről szóló tudomány, de használhattam volna olyan jelentést is, amely ezen szót határozza meg, mint a paleologikus vagy paleografikus. Az „antropológiai” szót használva, amely a fentebb említett meghatározást foglalja magában, a Fövenyóra kulturális sokrétűségére kívántam rámutatni, azokra a földrajzi és paleontológiai rétegekre, amelyek megjelennek benne, a tényre, hogy a regény régi kéziratok és az ’elsüllyedt világ’ anyagi kultúrája alapján, kvázi-tudományos pontossággal íródott.”.
Az író mint paleontológus metaforája, amellett, hogy nagy hangsúlyt fektet a civilizáció tanúsága leírása sokoldalúságára, amely mintha azonnal visszahúzódna az archaikus múltba, de közben ott van mellette az eredmények esetlegessége is, ami szükségszerűen határos a fantáziával, mindenekelőtt a kultúra sokszínűségét húzza alá. Aminél sosem lehet teljesen világos, hogy hol ér véget az igaz, és kezdődik a kitalált. Nem egyszer a komikum győz a targikummal szemben. A banális események felszíne alatt folyamatosan ott húzódik valami veszedelmes, valami felfoghatatlan. Annyi kerül bele az előre nehezen megjósolható történelmi fordulatokból, amennyi ki tud törni az emberi természetben szunnyadó sötét erőkből. A tudással és történelmi emlékezettel táplált képzeletet tovább gazdagítják a dokumentumok. Ezek azonban nem hagyják túl magas, vagy túl elvont tartományokban szárnyalni a fantáziát. Csak a hű rekonstrukció és az élet illúziójának közvetlen megragadása iránt érzett szükség segíthet.
*
Schulz prózájában is felfedezhető az archeologikus, sőt a paleontologikus elképzelés. Ezt épp annyira kifejezi a fantázia mitikus kezdetek irányába való elmozdulása, mint a kortársban nyomot hagyó archaikus minták és hagyományok ereklyéi. De a Schulz által leírt világ még létezett. A lángoló fantazmagóriává változó Drohobics mellett ott van a konkrét város is, melynek utcáin az író sétált, ahol írt, dolgozott, és ahol megölték. Kiš mintha epilógust írna Schulz elbeszéléseihez – a Megsemmisülés utáni világot mutatja be, melyet Schulz már megérzett, amikor a kifinomult, sokszínű gazdagság világába menekült. A szerb író szándéka azonban jóval szerényebb volt ennél. Prózájában nem keresi és nem is akarja újraalkotni az igaz – noha a tagadás formájában megjelenő – Értelem felé tartó emberi lélek örök vándorlását. Már nem hiszi, hogy valaha létezett ez az értelem. Ezenfelül meggyőződése, hogy ez a vándorlás a huszadik században visszafordíthatatlanul megszakadt. Akárcsak Schulz, Kiš is a „mítoszokkal segített életre szavaz”[9], és szeretné, legalább csak részben felidézni és megérteni a világot, amely már belezuhant a semmibe.
Fordította: Németh Orsolya
A szöveg eredetileg a következő kötetben jelent meg:
Bruno Schulz a Kultura Pogranicza: Materiały dwóch pierwszych edycji Międzynarodowego Festiwalu Brunona Schulza w Drohobyczu, redaktor naukowy: Wiera Meniok, Drohobycz, 2007, 116-124.
[1] Danilo Kiš: Wczesne smutki. Pisma wybrane, t.5. (Korai bánat. Válogatott írások, 5. kötet), válogatta és fordította: Danuta Cirlić-Straszyńska, Wołowiec, 2003, 149-150.
[2]Danilo Kiš: Kert, hamu, ford.: Ács Károly, Európa, 1967, 90.
[3]John Updike: Skromny geniusz, Bruno Schulz (A szerény zseni, Bruno Schulz), ford.: J. Zieliński, Literatura na świecie, 1988/8, 358
[4] Danilo Kiš: Homo poeticus, mimo wszystko. Eseje. Pisma wybrane t. 3 (Homo poetocus, mindennek ellenére. Esszék. Válogatott írások, 3. kötet), válogatta, fordította és az utószót írta: Danuta Cirlić-Straszyńska, Izabelin, 1998., 135.
[5]Danuta Cirlić-Straszyńska: Posłowie. O „cyklu rodzinnym” Danilo Kiša. (Utószó. Danilo Kiš család „családciklusáról”), Klepsydra (Fövenyóra), ford.: Danuta Cirlić-Straszyńska, Krakkó, 1978, 245-246.
[6] Danilo Kiš: Kert, hamu,10 a lengyelben
[7] Lásd: E. Kuryluk: Wiedeńska apokalipsa. Eseje o sztuce i literaturze wiedeńskiej około 1900 (Bécsi apokalipszis. Esszék az 1900 körüli bécsi művészetről és irodalomról), második, javított kiadás, Varsó, 1999.
[8] E. Wiegandt: Mit Galicjiw polskiej prozie współczesnej[rekonesans tematologiczny)](Galícia mítosza a kortárs lengyel prózában [tematikus felderítés], Teksty 1979/5, 61
[9]Bruno Schulz: Mityzacja rzeczywistości (A valóság mitizálása), Opowaiadania. Wybór esejów i listów (Elbeszélések. Esszé- és levélgyűjtemény), szerk.: J. Jarzębski, Wrocław, 1989, 367.
