Avagy tudósítás egy utolsó előtti előtti könyv bemutatójáról
Mi tagadás, manapság nemigen tudunk elképzelni olyat, hogy irodalmi programok tömegeket mozgassanak meg. De az is fura jelenség, amikor a Corvinban a sor nem vödrös popkornért és kóláért tekereg, hanem ez a rakás ember nagykabátját szorongatva, üdvözült mosollyal arcán mind arra vár, hogy frissen zsákmányolt Örökbecsű limlomjára a kortárs orosz próza nagyasszonya ráfirkantsa kézjegyét.
Ulickaja kicsiben és nagyban, de leginkább elmosódottan
Ulickaja viszont ismert márkanév, sztárszerző. Nincs mit tenni, így van ez már. A Magvető Kiadó gondozásában megjelent Örökbecsű limlom Ulickaja 13. magyarul megjelenő könyve. S hogy mi Ulickaja titka? „A csillagok állása. Mázlista vagyok”- válaszolta a szerzőnő, beszélgetőpartnere és fordítója, Goretity József kérdésére. Már 50 éves elmúlt, amikor Franciaországban kiadták első könyvét, teljesen meglepő és váratlan módon, hiszen hazájában akkor még semmi sem jelent meg tőle. Pályatársaihoz, akkor már befutott író barátaihoz képest minimum harminc év csúszásban volt, ezért nem volt a dolognak tétje, nem volt miért idegeskedni, versengeni. Ez adta az írás nyugalmát és könnyedségét. Először Nyugat-Európába robbant be, majd könyveit kezdték Kelet-Európában is megjelentetni, ami számára meghatározó élmény volt, hiszen ebben a régióban ez idő tájt Oroszország nem túl népszerű. Ezekben az években általánosan érezhető egy nagyon erős posztszovjet undor. Ezért olyan fontos fordulat a magyarországi siker, a Budapest Nagydíj, a sok elismerés, és az, hogy könyvei szép lassan népszerűek lettek a Baltikum más országaiban, még Ukrajnában is. Ez szinte elképzelhetetlen volt, hiszen a mai napig annyira élesen jelen vannak az orosz-ukrán politikai-gazdasági ellentétek.
A hatalmas közönségsiker és a bestseller pozíció ellenére Ulickaja öntörvényű alkotó, nem kívánja kiszolgálni senki ízlését, igényét, írás közben nem gondol az olvasóra, nem akar tömegeket megszólítani, inkább barátainak, ismerőseinek ír. Épp ezért Stein (Daniel Stein, tolmács) és az Imágó is nagy bukásnak ígérkezett. Az előbbiben kényes vallási témához nyúlt, ami nyilván sokakat irritált. A zsidóknak nem volt elég kóser, a keresztények viszont túlságosan keresztényietlennek érezték. Botrány lett, de épp ez a hírverés jót tett a könyvnek. Az Imago is nagy vihart kavart Oroszországban, ahol a háború utáni időszak gyakorlatilag máig kibeszéletlen. A fiatalok nagyon kritikusak a hatvanas évek nemzedékével szemben, elég lesújtó a véleményük erről a generációról, hiszen szerintük arról, ami most Oroszországban történik a hatvanasok tehetnek, amiben van némi igazság Ulickaja szerint is. Mégis fontosnak érezte, hogy könyvet írjon az ezekben az években eszmélő, felnőtté váló fiataloknak a védelmében, akikhez ő is tartozott, és megmutassa, hogy bár az a szabadsághoz vezető út nagyon nehéz volt, nekik mégis sikerült valahogy megtenni.
Az Örökbecsű liliommal elérkezett az élet számbavételének korszaka. Ez nála betegségével függött össze. A betegség elvesz, ugyanakkor ad is, hiszen amikor az ember szembenéz élete végességével, hinni kezd. Elérkezik az a pont, amikor az ember számot vet mindennel, amit élete során összegyűjtött, mérlegre teszi emberi kapcsolatait, felhalmozott javait, apró csecsebecséit. És kiderül, hogy mind ócskaság, szemét, kidobandó kacat. Egy életet vethet a szemétre. És hogy mi marad? Ki tudja, hisz amikor ez a könyv született azt hitte, ez lesz az utolsó, aztán mégis úgy érezte, hogy talán csak az utolsó előtti... Míg ma már úgy érzi, hogy igazi utolsó előtti könyvét valójában csak most írja.
A számvetéssel együtt fontossá válik a múlt és a gyökerek. Ulickajáéknak volt egy családi archívuma, egy rakás levelezés, amihez sosem nyúlt, amihez sohasem volt bátorsága. 2011-ben érezte meg, hogy át kell rágja magát ezen a nagy anyagon, még mielőtt végképp feledésbe merül. Akkor fedezte fel, hogy mennyire hasonlított nagyapjára, akit jóformán nem is ismert. Annak idején 16 éves nagyapja, leveleiben rendszerezte, számba vette azokat a könyveket, amiket el fog olvasni. Pont mint ő. A felismerés döbbenetes erővel hatott rá, aki egyébként eredeti szakmáját tekintve genetikus. Lehetséges, hogy nemcsak bizonyos külső és belső személyiségjegyek öröklődnek, hanem a szokásaink is? Akkor hát a személyiség nem lenne több mint egy génkombináció? Ulickaja szerint a család fogalma átértékelődött, a társadalom struktúrája alapvetően megváltozott az elmúlt években, évtizedekben, hiszen a keresztényi család-modell alapvetően kihaló félben van. Míg a háború után a csonka család fogalma - személyes sorstragédiák és a történelem viharai következtében - volt általános, ma sokan szabad akaratukból döntenek úgy, hogy nem együtt folytatják tovább. És ez rendjén is van, hisz nincs rosszabb, mint egy toxikus, rossz házasság. Az ő anyja 40 évesen vált el apjától, mert szerelmes lett, és az ezt követő 13 év élete legboldogabb időszaka volt. Ő is kétszer vált, és barátai, ismerősei körében is sokan két, három házasságon vannak már túl. Valahol ezt a problémát veti fel a Médea és gyermekei c. könyv is. De nemcsak a család, hanem a nők szerepe, helyzete is megváltozott, később szülnek, később mennek férjhez, az is előfordul, hogy először szülnek, és utána keresnek párt maguknak. Más a modell, mások a problémák. Nem tudni, hogy ez jobb, vagy rosszabb, mindenesetre az a fontos, hogy van választás, szabadság. Persze mindez civilizációs kérdés is: a mosógép és a fogamzásgátló alapvetően megváltoztatta a nők helyzetét. Ulickaja nem tartja magát feministának, hiszen szerinte a partnerségért, nem pedig a jogokért kell harcolni.
A szociális egyenlőtlenségek, a periférián, börtönben élők, a betegek helyzete Ulickaja most megjelenő könyvében szintén fontos szerepet játszik. A periféria mindig is izgatta a szerzőt, abban az értelemben, hogy ott, ahol alapvetően nincs meg a feltörekvés vágya, nincsenek ambíciók, versengés, megmarad az identitás érintetlensége. Ulickaja több barátja is a szociális szférában dolgozik, így általuk közvetve ő is érintett e témában. Ez néha fájdalmas, sok energiát elvesz, de alapvetően így van jól, hisz az élet fontosabb, mint az irodalom. A Szovjetunió felbomlásával nemcsak a jólét szűnt meg, de a jótékonykodás gesztusa is, ami a XX. század elején olyannyira jellemző volt Oroszországra. Ott a Tretyakov képtár, amit gazdag kereskedők pénzén hoztak létre, vagy a közkórházak. Hodorkovszkij volt az első, aki hosszú idő után elkezdett jótékonykodni, majd börtönbe került, amiről teljesen egyértelmű volt, hogy koncepciós eljárásról van szó, a hatalom kiemelte őt. Jövőre szabadul, de már készítik ellene a következő pert. Viszont tíz év alatt hatalmasra nőtt, és el kell végre mondja, amit nem mondhatott el eddig.
Ulickaja nem hiszi, hogy az irodalom alapvetően megváltoztathatná a világot, vagy befolyással lehetne arra. Amikor Szolzsenyicin megírta A Gulag-szigetvilágot egy kelést szakított fel. Szamizdat irodalom volt, és Nyugaton is hatalmasat robbant, hiszen ez a szöveg úgy működött, akár egy utolsó kegyelemdöfés a rendszernek. Aztán eltelt pár év, és ki lett az elnök? A KGB egykori embere. Ha a Nobel-díjas Szolzsenyicin nem tudta megváltoztatni a nemzeti választást, a dolgok menetét, akkor végül be kell ismerni, hogy az irodalom semmire se képes. Ezért csak arra lehet törekedni, hogy közvetlen, privát terünkben, mikrokörnyezetünkben felelősségteljesen létezzünk, hiszen így lehet befolyásunk a világra. A könyv nem tud, nem lehet hatással az emberekre, akiknek amúgy is csak a harminc százaléka olvas, s ebből a szépirodalmat, magas irodalmat olvasók aránya nem lehet több mint hét százalék. Ezért olyan fontos a kultúra és az oktatás.
Végül Ulickaja betegségről, vallásról, metafizikáról is beszélt. A mi kultúránk szekularizált kultúra, ahol a halál fogalma és témája tabu. Pedig voltaképp a halál ad értelmet az életnek. Ha az idő elfogy, az színt, örömöt ad. Az írónőt, miután diagnosztizálták nála a rákot, Izraelben, egy kis faluban kezelték. Gyenge volt, alig tudott járni a kemoterápia után, mégis életében ekkor tudta átadni magát először az öröm érzésének. Ez az öröm, maga a metafizika. Párhuzamosan több barátnője is súlyos betegségben szenvedett, egy részük nem is élte túl. Ila, Léna, Vera Tánya… kérte őket, írják meg, hogyan lettek betegek, és hogyan viselik ezt az állapotot. Ulickaja bíztatására egy újságíró barátnője tollat ragadott, és Kórtörténet címmel egy csodálatos könyvet írt a betegségéről. A sclerosis multiplex következtében sok éve már tolókocsihoz volt kötve…
És hogy meddig fogják még az emberek Ulickaját olvasni? Nos, amikor Csehovot ugyan- erről kérdezték, ő 3-5 évet mondott. A nagy orosz író kiadója ennél optimistább volt: 10-15 évet jósolt szerzőjének. Ulickaja mindennek tükrében 15 percet adna magának.
Felvidéki Eszter tudósítása Ljudmila Ulickaja november 28-ai Örökbecsű limlom című kötetének bemutatójáról.
Ljudmila Ulickajával a Corvin Moziban Goretity József beszélgetett.
A kötetből hamarosan olvashatnak egy részletet Szépirodalom rovatunkban.
