XXV. nap
Uszty-Nyera. Az 1007. kilométer a Kolimai Főútvonalon
Tehát kilométerben számolva már majdnem az út fele mögöttem van. Elhagytam a Magadani területet, már Jakutföldon járok, ahogy az oroszok nevezik ezt a vidéket, a jakutok nyelvén Szaha Köztársaság a neve. A népe a szaha nemzet. Az Orosz Föderáció legnagyobb alanyának hivatalos megnevezése pedig Szaha Köztársaság – Jakutföld, de így is lehet írni: Szaha Köztársaság (Jakutföld).
A „jakut” szó az evenek nyelvéből származik, ők éltek itt ősidők óta az dolganokkal és az evenkekkel. A jelentése „jövevény”, mert a török nyelvű szahák valóban sokkal később vándoroltak erre a földre. És akkora területet foglaltak el, mint tizenhárom Franciaország, meg még egy kicsi. Most itt termelik ki az orosz arany több mint felét, az ország összes gyémántját, és az ebből származó jövedelem Jakutföld költségvetésének hetven százalékát teszi ki.
Halvány pirkadatkor, pontosabban még teljes sötétségben, egy üzemi busszal indulok Mjaundzsából az arkagalai külszíni kőszénbányába, a Főút 750. kilométeréhez.
A bányában tett látogatásból Szveta történetét jegyeztem meg, aki az üzemi étkezdében dolgozik. Egy éve történt, hogy a japán bányászszakszervezettől érkezett hozzájuk küldöttség, ő adott nekik enni. Észrevette, hogy a vendégek az ebéd alatt mindvégig megigézve nézték, ahogy dolgozik, de az egyik japán végül nem bírta tovább, odament hozzá a tolmáccsal, és megkérdezte, miért hagyja abba a munkát Szveta minduntalan, és játszik azzal a régi gyerekjátékkal. Pedig csak annyi a titok, hogy Szveta a mai napig golyós számlálót használ.
1945-ben kerültek Kolimára az első japánok. Hadifoglyok voltak. Négy évvel később engedték szabadon őket. Hajóval szállították Tokióba a kétezer fogoly első csoportját. Miután partra szálltak, hatszázan közülük önként formáltak lágeroszlopot, és vattával bélelt fegyencrongyaikban, a hátukra írt számmal vonultak végig a városon, a Japán Kommunista Párt székházához. Ott elénekelték az Internacionálét, és bejelentették, hogy a párt soraiba akarnak tartozni.
Melyik jelenség nyűgöz le jobban ebben a történetben? A minden hatalom előtt meghajló japán mentalitás, vagy a szovjet propaganda, az agymosás bolsevik művészete?
A bányában beülök egy teherautóba, amely Jakutföldről jött szénért. Két kocsiból áll a konvojunk. Az én Kamazomat Vologya vezeti. Huszonhárom éves. Annyi, mint a fiam! Nem Vologya, hanem a Kamaz. Vologya tízzel több. A másik autó sofőrje Gyimka. Eszméletlen jó arcok, melegszívű fiúk. Nem csak magukkal visznek, hanem még etetnek is egész nap, és hallani sem akarnak arról, hogy fizessek az útért.
A Főút 810. kilométerénél, a jakut határtól 28 kilométerre ebédelünk, itt csatlakozik hozzánk negyedikként Gyimka és Vologya cimborája a bázisról, ő az ellenkező irányba megy. A mi fülkénkben főzünk pelmenyit (töltött tésztát) gázfőzőn, Vologya hozta az ételt lefagyasztva a motorháztető alatt, a szellőzőrács mögött. Egyenesen a fazékból esszük a „húslevessel”, jobban mondva a főzővízzel együtt. Van még kolbász, a mi mortadellánkra hasonlít, és ketchupos kenyér. Utána az elmaradhatatlan tea, amelyhez egy nagy, csillogó kannában forraljuk föl a vizet. És mindezt a néma tajgában, a komor, fagyos Kolima mélyén.
Már Jakutföldön járunk, amikor a Kara-Jurjah folyó gázlója felé tartva elhaladunk egy megrongálódott híd, egy réges-régi, még fegyencek építette fatákolmány mellett, és két embert látunk egy működésképtelen teherautóval. Huszonnégy órája várják, hogy segítsen rajtuk valaki. Eltüzelték az összes gumiabroncsot, hogy fölmelegedjenek, de már nem bírják a fagyot, ezért egyikük eljön velünk a városba, hogy segítséget hozzon a társának.
Nem kellett volna nekiindulniuk a gázlónak. Eltörött valami a futóműben, de mire megjavították, befagyott a motorolaj, mert nyárit használnak. Fölmelegítették, ahogy az itteniek szokták, tüzet gyújtottak a kocsi alatt, ettől viszont megrepedt az alvázkeret.
Nagyon lassan hajtunk rá a megrongálódott hídra, hiszen a figyelmeztető tábla maximum öttonnás járműveket enged rá, a mi teherautóink pedig egyenként 42 tonnát nyomnak (a rakomány súlya 15 tonna). A kolimai rakományrekordot évek óta Vologya tartja. 47,6 tonna ércet, úgynevezett szurmát pakolt föl a Kamazra. Több mint háromszorosan terhelte túl az autót, és több mint hétszáz kilométert tett meg a bányából a befagyott folyókon.
Nyolc óra alatt tesszük meg a 290 kilométeres távot Uszty-Nyeráig.
Ez utazásom legészakibb pontja. A hétezer lakosú Uszty-Nyera (a lakók kétharmada orosz) alig nyolcszáz méterrel fekszik a tengerszint fölött, de annyi az oxigén, mint 3500 méteren. Ez a világ leghidegebb lakott régiója (pontosabban ulusz, így hívják a jakutok a rejont, a járást). A kisváros az ojmjakoni ulusz közigazgatási központja, és éppen Ojmjakonban mérték a rekordhideget néhány éve – mínusz 71,2 fokot. Azonkívül ez az egyetlen hely a világon, ahol az évi hőmérséklet-ingadozás meghaladja a száz fokot – plusz 33-tól mínusz 71-ig terjed.
És minden bizonnyal Uszty-Nyerában mérték a pravoszlávia történetének legalacsonyabb hőmérsékletét egy hagyományos ünnepi fürdőzés alkalmával. 2009. január 19-én, Urunk megkeresztelkedése ünnepén, amelyet a Jordán ünnepének is neveznek, mínusz 56 fokot mértek. A szokás azt írja elő, hogy az ünnepség részeként a hívek közös fürdőzésen vesznek részt a legközelebbi természetes vízben, itt tehát az Ingyigirka folyó jegén ütött lékben merítkeznek meg.
Itt egyébként nyáron is gyilkos az időjárás. 1980. július közepén a tajgában, a város mellett eltévedt a hófúvásban egy csapat kiránduló iskolás meg a vezetőjük. Két óra leforgása alatt harminc fokot esett a hőmérséklet. Estére a húsz tizenévesből már egy sem volt életben.
Legutóbbi poputcsikjaim autóbázisán ismerkedtem meg a főnökükkel, Szergej Gennagyijevics Romanovval. Együtt ötöljük ki, hogyan tudok továbbmenni az úton. Nagyon szorít az idő. Négy nap múlva leáll a hajózás az Aldan folyón (vagyis nem jár a komp, mert jégtáblák úsznak a folyón), de amíg eljutok az átkelőig, hatszáz kilométert kell legyűrnöm a legnehezebb szakaszon. Magas hegyeken kell átkelnem nyugatra, Jakutföld belseje felé. Jó időben ez kétnapos út. Most egész jó az idő. Derűs az ég, napközben enyhe fagy, mínusz tíz-húsz fok. Ha nem érünk oda, csak egy hónap múlva juthatok át a folyón, ha már teljesen befagyott.
Két nap múlva Szergej indít egy teherautót Handigába, az átkelőhöz. Ez az utolsó esély, hogy folytatni tudjam az utat. Ha odaérünk, átjutok a folyó túlsó partjára, és gyorsan keresnem kell még egy fuvart a Jakutszkig tartó szakaszra. Ez a legrosszabb pillanat és a legrosszabb hely, mert az Aldan túlpartján két hatalmas folyó közé kerülök. Mögöttem az Aldan, előttem a még nagyobb Léna. Uszty-Nyerában senki sem tudja, mikor áll le a hajózás a Lénán. Csak azt tudjuk, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet.
Szóval lehet, hogy a két folyó között rekedek jó egy-másfél hónapra. Azon múlik, hogy milyen gyorsan fagy be, és mikor nyitják meg az úgynevezett zimovikokat, a befagyott átkelőket.
Gyima kapitány – hat, három, egy
Dmitrij, Gyima, Gyimka a neve annak a férfinak, akit a megrongálódott híd mellől szedünk föl a Főúton. Harmincöt éves, Hanti-Manszijszkból, Nyugat-Szibériából származik. Egyszerre van vodka- és macskajajszaga, bűzlik, mint a dög. Mielőtt hozzánk szegődött, elment a Főúton az Artik nevű telepig, ott vett a társának egy vekni kenyeret meg néhány üveg vodkát tartalékba, de amíg arra vártak, hogy elvigye valaki őket Uszty-Nyerába, néhány óra alatt megitták az egészet.
Gyima biztonsági őr az uszty-nyerai aranyásókartellnél. Vége a szezonnak, most megy vissza a bázisra a hegyi felszereléssel. A városban megtartják az elszámolást a főnökkel, kifizetik a félévi munkáját, aztán a Főúton visszatér Mjaundzsába, ott várja a felesége, aki az ötödik hónapban van.
– Nem fog örülni a főnököd, ha meglát ebben az állapotban – mondom.
– Mit csináltunk volna? – mondja Gyima akadozó nyelvvel. – Majd’ megfagytunk, de hát ott a család, a gyerek, kár lenne, egyszerűen kár lenne meghalni. Ha nem ittuk volna meg, már nem élnénk. A főnök megérti. Nem lesz semmi baj. Azért vett föl, mert olyan emberre volt szüksége, amilyen én vagyok, akinek van jogosítványa és saját fegyvere.
– Van fegyvered?
– Van egy pisztolyom. Az orosz védelmi minisztertől kaptam, köszönetnyilvánítással és gravírozással a markolatán.
– Miért?
– Beszlánért. 2004-ben. De hogy pontosan miért adták ezeket a jutalmakat, arról gőzöm sincs. Annyian meghaltak ott, több száz áldozat volt… Százötven gyerek. Miért adták ezeket a jutalmakat, kitüntetéseket? Nekem talán csak azért, mert mind egy szálig odaveszett az egységem.
– Hogyhogy? A rendőrséget nem érték ekkora veszteségek!
– Mert hárman voltunk. És nem rendőrök, hanem katonák. A Szpecnaz háromperces reagálású dandárjának 145-ös csapata. Az egységem két utolsó tagját ölték meg. A parancsnokuk voltam és a barátjuk, a rangidős tiszt. A parancsnoknak borzalmas érzés, amikor minden embere elesik, ő viszont életben marad. Tudod… Haza kellett vinnem őket, átadni a holttestüket az anyjuknak, és azzal fogadnak: „idehozod a halott fiamat, kapitány, te meg élsz”. Mit mondjak erre? Azt mondom: „itt a fiad, hős volt, a karomban halt meg, halála előtt az anyját szólította”.
– Mind a kettőt hazavitted? – kérdezem Gyimától.
– Mind a kettőt. Mert én voltam a csapat parancsnoka. Borzalmas ez a kötelesség. Az utolsó itteni fiú volt, mjaundzsai, Golubovics Romannak hívták. Így kerültem ide, aztán megismertem egy lányt, megnősültem, és itt maradtam. Golubovics, mielőtt hazavittem, sokat mesélt Kolimáról, a hely romantikájáról, a sarkvidékről. A befagyasztott Kadikcsanban bútoroztunk be egy lakást a feleségemmel. Elmentek innen az emberek a szárazföldre, de itthagytak mindent. Csak kell egy kicsit keresgélni a házakban.
Iskola után mindjárt besorozták Gyimát, tizennyolc éves korában. Először volt a sorkatonai szolgálat, utána a grúz–abház konfliktus 1993-ben, ahol beavatkoztak az oroszok, aztán két évre rá Gyima szerződéses katona lett, és kitört az első csecsen háború. Hatan voltak a csapatában. Vlagyimir, Roman, két Dmitrij és két Makszim. A Szpecnazban röviden csak háromperces reagálású dandárnak hívják ezt az alakulatot. Arról az időtartamról nevezték el, amelynek leforgása a latt készenlétbe helyezi magát a csapat, illetve odaér a hadszíntérre. Leggyakrabban ejtőernyővel vagy helikopterről dobják le őket.
Gyima friss házas volt, amikor bevonult. Három hónapra rá apa lett.
– Eltelt még három hónap, akkor elindult hozzám, Abháziába a feleségem, hogy megmutassa a lányunkat – mondja Gyimka. – És vége! Jöttek, jöttek, de nem értek ide. Eltalálták az autóbuszukat.
– Kicsoda?
– Faszom tudja! Katonák, partizánok, lázadók… Tudja a faszom! Terroristák, ennyi. Szétlőtték az egész autóbuszt. Meghalt a feleségem, a lányom túlélte. Ez az első feleségem volt, most már van egy másik. A lányom pedig nagyon okos gyerek. Tizennyolc éves. Az anyám nevelte. Aranyéremmel végezte el az iskolát, és a Nemzetközi Kapcsolatok Állami Intézetében tanul tovább, Moszkvában. Nagyon jó hírű iskola.
Abháziában halt meg az első a hat közül. Groznij ostrománál, az első csecsen háború vége felé esett el a két Makszim. Ez az az akció, amelyről Jerohin ezredes, a mjaundzsai iskolai kiképzőtanár beszélt. Mire kitört a második konfliktus, az életben maradt többi három elvégezte a tiszti iskolát. Gyima vette át a felére fogyatkozott csapat parancsnokságát.
– Az egész elkúrt háborút sikerült kihúznunk emberveszteség nélkül – mondja Gyima –, még csak meg sem sebesült egyikünk sem, de akkor jött az a Beszlán. Így maradtam egyedül az alakulatból. Pár évig még kínlódtam, aztán nyugdíjba mentem. Épp elég az is, hogy a lányomnak nincs anyja. Harminchárom éves voltam, és harminckilenc év szolgálatom volt, mert nálunk minden év háromszorosan számít. Most fölveszem a szezonpénzt, és tépek Mjaundzsába, a feleségemhez, aztán együtt megyünk látogatóba a lányomhoz, Moszkvába. A lányom csak kilenc évvel fiatalabb, mint a feleségem. Nagyon szeretik egymást. És ha megszületik a fiam, ő is Makszim lesz, mint a két cimborám az egységben.
Az Ingyigirka jobb oldali mellékfolyója, a Nyera gyönyörű völgyében haladunk. Pontosan olyan, mint amikor gyerekkoromban Jack London-könyveket olvastam, és magam elé képzeltem Alaszkát. És nagyon romantikus is lenne, ha azok ketten nem bagóznának megállás nélkül, és nem csinálnának gázkamrát a vezetőfülkéből.
– Mennyi a nyugdíjad? – kérdezem Gyimkától a könnyeimen keresztül.
– A cég titka. De a két lány piperéire pont elég. Meg a lányom iskolájára, a moszkvai lakására… Elég a megélhetésre.
Ez azt jelenti, hogy mesés nyugdíja lehet, mégis egész idő alatt Vologya cigarettáját szívja szemérmetlenül, ami Oroszországban nem szokás, és nem is elegáns, mert itt nem kínálgatják egymást az emberek.
– Groznijban szoktam rá a dohányzásra – mondja Gyima, a magyarázkodással próbál imponálni. – Egy téglarakás mögött feküdtünk, lőttek ránk mindenfelől. Makszim is köztünk volt, csak már egy lyukkal a koponyáján. Láttam, hogy Roman cigarettát vesz elő a zsebéből, meggyújtja, és odadobja a dobozt Gyimának, aki pár lépéssel odébb feküdt. Gyima is rágyújtott, letüdőzte, és visszadobta. Néztem, ahogy röpült a doboz a levegőben, Roman elkapta, de már teljesen ősz volt a haja. Másodpercek alatt őszült meg. Amíg a levegőben volt a cigaretta. Odakiáltottam: „Dobd ide nekem is!”
– És tüzed volt?
– Gyufa mindenkénél volt. Egyébként is égett a ház a hátunk mögött.
Gyima, a történetmesélő – az útitársszindróma
Nekem Gyima kapitány a tipikus poputcsik. Az az ember, akivel soha az életben nem kell többé találkoznom. Amíg éjjel össze nem futunk a hotel folyosóján. És be nem hív a szobájába egy konyakra.
Mindent elintézett. Mentőcsapatot küldött a lerobbant teherautóhoz, megkapta a pénzt a munkájáért, most bevásárolt, beköltözött a hotelbe, és nagyon szépen, színesen, ahogy szokott, valami okból elkezdi ecsetelni a poputcsikszindrómát. Az útitársszindrómát.
Arról beszél, hogy kétféleképpen nyilvánul meg. Az a gyakoribb, amikor a poputcsik a legnagyobb őszinteséggel számol be az életéről, mindenről, ami bántja, amitől fáj a lelke, a bajokról, a rejtett titkokról, a kínokról, a szégyenteljes esetekről, arról, milyen aljasságokat, erkölcstelenségeket követett el. Amit nem lehet bevallani a hozzátartozóknak, ismerősöknek, de egy ismeretlen előtt, akit nem lát soha többé az életben – miért ne? Elmondja, kitárja a szívét, és megkönnyebbül tőle. És nincs mitől tartani, mert az ismeretlen nem árulhatja el, nem nyomhatja föl.
A második változat: csak utazás közben mesélhetsz el büntetlenül olyasmit, ami igaz is lehet, de hallottad valahol, nem a te történeted, vagy lehet teljes egészében kitaláció, de a hallgatónak esélye sincs, hogy hazugságon kapjon. Kedvedre álmodozhatsz, fantáziálhatsz. Egy kalap szar az életed, mert lapátra tett az asszony, a fiad hernyózik, a lányod elkurvult, de abban a néhány percben, órában vagy napban, amíg úton vagy, az lehetsz, aki akarsz – űrhajós, a Bolsoj színház első tenorja, akár a háromperces reagálású dandár tisztje is.
Gyima befejezi az előadást, belép a szobájába egy ismeretlen. Harmincvalahány éves, Taliknak hívják, Üzbegisztánból jött, tőle kérdezte meg a kapitány az utcán, hol van a hotel, az üzbég pedig váratlanul utánajött. Tehát hármasban konyakozunk, de rövidesen fölbukkan még valaki. Zsúfolt és dinamikus lesz a szoba, mint egy aluljáró, mintha hirtelen egybegyűlt volna az uszty-nyerai aljanép, mert itt van a városban egy balek, akinek a számlájára leihatják magukat a sárga földig.
És egymással versengve mindannyian nagyon gyorsan tisztelni kezdik, barátkoznak vele, dicsérik a nagy orosz lelkét, és már látom, hogy Gyimka nem a háborúkra áldozta az életét. Látom, hogy a blatnojok világából jött ez az ember, tetoválások borítják a testét, csak addig nem láttam, míg trikóra nem vetkőzött. Csúnyán bekarmolt. Pénzt osztogat, harapnivalót, vodkát hozat, most az elvetemült köztörvényest alakítja, a vén gazembert, a börtöntölteléket, a csavargót, és az a gyanúm, hogy ez megint csak nem igaz. Hiszen Gyima nem a konfabulálásra hajlamos kis börtönféreg, nem a láger kamugépe. Hanem az élő szó mestere, a fantázia királya, a regényszövő elbeszélő – olyan foglalkozás, olyan lágerművészet képviselője, amely egészen rendkívüli, és nagy megbecsülésnek örvend még ma is. Csak az ilyen mesterek tudják egy szempillantás alatt kiismerni a másik embert, és olyan történetet mondani, amilyen a legjobban megfelel a hallgatóság ízlésének.
És Gyimka mesébe fog, de hallgatói a városi vagányok, a történet tehát látszatra banális, kártyatrükkökről, a tolvaj-fegyencek fölényéről szól. Igazi fantáziaözön, dicsekvésorgia, a konfabuláció gejzíre. Szavakkal nem lehet visszaadni, mert nem csak hogy a köztörvényesek börtönszlengjében mesél, hanem el is játssza a történet nagy részét. Gesztusokkal, grimaszokkal, hangokkal. Nézni kell, hogy értsük. Mert szavakból szinte csak főneveket használ. Az igéket, mellékneveket a kezével rajzolja a levegőbe, eljátssza, ijesztő pofát vág, fölfújja az arcát, forgatja a szemét – pantomimszínházat teremt, a szavakat helyettesítő furcsa hangok, horkantások, füttyök, mordulások, sóhajtások szimfonikus zenekarát vonultatja föl. Mintha egy állat vagy egy dühös süketnéma akarna mondani valami fontosat.
Fordította: Mihályi Zsuzsa
A könyv a Kairosz Kiadó gondozásában jelent meg 2013-ban.
